9. fejezet

Megkaptuk a két komit úgyhogy hoztuk is a következő fejezetet :D. Ez is jó hosszú rész, amit reméljük értékeltek néhány komival. Köszönjük az előzőhöz érkezetteket és a pipákat is. A fejezetről csak annyit, hogy a vége egy picit gonosz lesz... :D majd megértitek.

Jó olvasást!

Puszi: Wiky & Netty

,,Nem csak a szerelemben, de a barátságban is létszükséges az érzelemnyilvánítás, még 

akkor is, ha teljesen nyilvánvaló: a felek rajonganak egymásért."

Kristen

Látszik, hogy Rob nem számított rám. Nem bírta leplezni a döbbenetét.

-       Bemehetek? – kérdeztem gyorsan, mert féltem, hogy a végén még rám csapja az ajtót – Kérlek!

Félreállt az útból, hogy bemehessek, majd becsukta utánunk az ajtót. Ideges és feszült voltam. Egyik lábamról a másikra helyeztem a testsúlyomat és vártam, hogy reagáljon valamit. Elindult a nappali felé én meg szó nélkül követtem. Olyan fura ez az egész helyet. Nekem lenne okom haragudni rá, hisz nagyon is megsértett, de mégis úgy érzem, hogy most itt kell lennem. Meg kell értenem a viselkedését, meg kell találnom a magyarázatott arra, hogy miért akadt ki ennyire. Nem akarok már semmi mást csak lezárni ezt az ügyet. Hajlandó vagyok minden elfelejteni és tiszta lappal kezdeni, csak adjon valami magyarázatot erre.

-       Ülj le nyugodtan. – Mondta, mire helyet foglaltam a kanapén. Úgy látszik nagyon elmerenghettem. Ő a karosszékben foglalt helyet. Minél messzebb tőlem, állapítottam meg magamban.

-       Öö…a héten már többször is kerestelek….

-       Tudom. – felelte tömören.

-       És hogy vagy? – próbáltam beszéltetni.

-       Jól. – Na tessék. Nesze neked Kris. Gondolkozz! Csak ki bírsz belőle csikarni egy összetett mondatot.  – A család többi tagja merre van?

-       Vendégségben vannak. – Na már két szót kapok válaszul.

-       Megértem, hogy nem akarod, hogy itt legyek. Nem akarsz velem találkozni. El kell fogadnom, de ha már itt vagyok, próbálj már meg legalább hajlandóságot mutatni, hogy beszélgessünk. – mondtam határozottan, amin Rob is meglepődött.

-       Hát beszélgessünk, de arról, ami történt nincs mit beszélnünk.

-       De igen is van. Nem értem igazság szerint most mi bajod van. Miért haragszol rám?

-       Nem haragszom. Semmi közöm hozzá. – mondta, de a tekintetét elfordította.

-       Semmi közöd? Akkor miért nem állsz szóba senkivel? Ki, vagy mi elől menekülsz? Se Kellannal, se velem nem beszélsz! Akkor mi a baj?

-       Nem tartozom magyarázattal. – mondta dühösen.

-       Nem tartozol, ahogy én sem neked! Nem lehetsz dühös rám, se Kellanra. A múltat lezártad, és most már nem köt minket össze semmi. Elfogadom, de akkor ne játszd itt a sértődöttet. Legalább normális szinten viselj el magad mellett. Nem vagyok senkid, és ahogy látom nem is jelentek semmit neked.

-       Nem értesz semmit. – pattant fel – Értsd már meg! Persze, hogy dühös vagyok és persze, hogy bánt, ami történt, mert igen is sokat jelentesz nekem!

A lélegzetem elakadt és lefagytam. Fontos vagyok neki…Ezer gondolat cikázott a fejemben. Követtem a tekintetemmel, miközben visszaült, majd az arcát a kezeibe temette.  Nem tudom, ezt most hogy értette, de a szívem oly hevesen vert, hogy majd kiszakadt a helyéből. Az arcomra egy halvány mosoly kúszott és csak néztem őt. Vártam, hogy folytatja-e mert én jelen pillanatban megszólalni sem tudtam. Nem sokszor vagyok olyan helyzetben, hogy bennem akad a szó, de neki valahogy mindig sikerül ilyen helyzetbe hoznia. Alapjában véve nyugodt, megfontolt ember vagyok, de amióta újra találkoztunk mindig sikerült összevesznünk. Általában az én hülyeségem és az ő makacssága miatt. De még a veszekedés is jobban megvisel, mint általában. Nem tudom mit érzek, nem tudom mi ez most köztünk, de a lábaim önálló életre keltek és odamentem és letérdeltem a karosszék mellé, kezeimmel pedig a karfára támaszkodtam. A fejét még mindig nem emelte fel, mélyeket lélegzett, ami azt jelentette, hogy nagyon elmerült a gondolataiban. Kezemet óvatosan a vállára simítottam, mire rám kapta a tekintetét. Meglepődött, gondolom nem vette észre, hogy ide jöttem. Rámosolyogtam, majd megszólaltam.

-       Akkor ne veszekedjünk. Felejtsünk el mindent és használjuk ki azt a kevés időt, amíg itt vagyunk. Szent a béke? – nyújtottam felé a kezem.

-       Szent a béke. – rázta meg a kezem egy halvány mosoly kíséretében.

Kulcs csörgését, majd az ajtó nyitódását hallottuk. Hazajöttek Rob szülei – állapítottam meg magamban. Felálltam, majd visszaültem a helyemre. Rob rám nézett, mielőtt a figyelmét a nappali bejáratára szegezte volna. Hamarosan Lizzy lépett be az ajtón, aki sikítva egyet futott a kanapéhoz és ugrott a nyakamba. A hirtelen lendülettől hátraborultunk, de szorosan visszaöleltem egykori barátnőmet. A hangzavarra a többiek is betódultak a helyiségbe. Vick hasonló reakcióval csatlakozott hozzánk, Rob szülei pedig kissé döbbenten, de mosolyogva figyeltek minket.

-       Na de lányok! Agyon nyomjátok szegényt! – rótta meg őket Clare gyengéden.

A lányok leszálltak rólam és átadták a helyüket a szüleiknek. Clare és Richard is megpuszilt mielőtt helyet foglaltak volna. Mindig is imádtam őket. Mindenkivel kedvesek és igazán vendégszeretőek. A szüleimmel is jó a kapcsolatom, de ők számomra egy minta család.

-       Olyan rég láttunk már Kristen! Nem is tudtam, hogy újra Londonban vagy. – kezdte Richard.

-       Nem rég érkeztem. Van itt egy kisebb munkám.

-       És meddig maradsz? – kérdezte Vicktoria.

-       Egy hónapig.

-       Az remek. Akkor feltétlen el kell mennünk vásárolni, mozizni és még ehhez hasonlók. Remek lesz! – mondta lelkesen.

-       Persze, szívesen.

-       A szüleid hogy vannak? Párizsban élnek még? – Kérdezte Clare. Anyával mindig is nagy barátnők voltak. Kezdetben tartották is még a kapcsolatot telefonon.

-       Remekül vannak. Igen ők is még Párizsban élnek, de hamarosan terveznek utazni valamerre, de még nincs konkrét tervük. –

Mondandóm után fél szemmel Robra sandítottam, aki minden figyelmét nekem szentelte és érdeklődve hallgatta a válaszaimat.  – És Önök hogy vannak?

-       Köszönjük mi is jól vagyunk. Telnek az évek, de szerencsére még egészségesek vagyunk.

-       És még sokáig azok is maradtok. – Szólt közbe Rob is. Mindig is a családja volt az első. Értük bármire képes lenne.

-       Jaj de udvariatlanak vagyunk. Hát meg sem kínáltunk semmivel! – pattant fel hírtelen Clare.

-       Jaj nem köszönöm, már megyek.

-       Ne siess annyira, olyan jó, hogy újra találkoztunk. – mondták a lányok is.

-       Szívesen maradnék még, de még megígértem egyik barátnőmnek, hogy benézek hozzá. Nagyon örülök én is, hogy találkoztunk és remélem még lesz alkalmunk, de most tényleg mennem kell.

Elköszöntem mindenkitől. Most, hogy itt volt az egész család Robtól nem tudtam személyesen elköszönni, mivel Vick és Lizzy ragaszkodtak hozzá, hogy kikísérjenek. Taxit fogtam és visszamentem a szállodába. Örültem, hogy sikerült megbeszélnünk és remélem most már sikerül mindenféle ilyen vita nélkül eltölteni ezt az egy hónapot. Hát ekkor még nem hittem, hogy közel sem lesz olyan nyugodt..

Rob

 Kristen távozása után még maradtam egy kicsit a szüleimnél. Miután a lányok kikísérték anyám rögtön letámadott.

-                                        Rob! Miért nem szóltál, hogy már megérkezett? - faggatózott. Egyedül ő tudott az érkezéséről.

-                                        Meg kellett beszélnünk pár dolgot és csak utána akartam elhozni, de megelőzött. Megjelent itt mikor épp indulni akartam haza. - mondtam, ügyelve arra, hogy ne szóljam el magam a veszekedést illetően.

-                                        Juj, olyan jó volt újra látni. Feltétlenül szerveznünk kell közös programokat. - jöttek vissza a lányok boldogan.

-                                        Azért remélem nekem is jut majd belőle. - viccelődtem velük.

-                                        Persze öcsi. - mosolyogtak össze sejtelmesen. Ennyire vicces lettem volna?

-                                        Na jó nekem tényleg mennem kell. - álltam fel a fotelből. -  Holnap lesz egy fontos értekezletem. Amint lesz megint egy kis időm, eljövök. - majd elbúcsúztam tőlük, bepattantam a kocsimba és már száguldottam is haza.

Mikor hazaértem ugyan az a rendetlenség fogadott, mint mikor elmentem. Azt hiszem itt az ideje rászánnom magam a rendrakásra. Gyorsan rendbe szedtem legalább az íróasztalom, hogy tudjak hol dolgozni. Próbáltam a munkára összpontosítani, de a gondolataim mindig elkalandoztak Kristenre. Remélem jó döntést hoztam azzal, hogy megbocsájtottam neki. Nem akarok még egyszer csalódni. Feltétlen bocsánatot fogok kérni tőle azért a bizonyos megszólalásomért. Hiszen nem is gondoltam komolyan csak így a düh mondatta velem. Neki lett volna oka megharagudni, ehelyett eljött bocsánatot kérni és magyarázkodni. Jobban belegondolva nem lett volna jogom ilyen balhét csapni, hiszen nem vagyok senkije, csak egy régi barát. De vajon csak én érzem úgy, hogy ez már közel sem csak a régi barátság? Magam se tudom. Jobb lesz, ha inkább a munkára koncentrálok. Ezzel beletemetkeztem az előttem heverő papírkupacba.

Már 8 óra lehetett mikor végeztem. Éppen a holnapi terveket pakoltam össze, mikor valaki kopogott az ajtón. Bár a dörömbölt jobb kifejezés lett volna. Mekkora ma a forgalom – jegyeztem meg magamban. Valahogy számítottam rá hogy valamelyik fiú próbál bejutni hozzám és valahogy erős volt a megérzésem, hogy Kellan az. Nem is csalódtam. Szinte berobbant az ajtón és megszólalni se hagyott időt rögtön belekezdett a mondandójába.

-       Elég volt! Most már pedig végig hallgatsz! Nem veszed fel a telefont, de most akkor is elmondom. Bolond vagy, ha így duzzogsz tovább. Rám haragudj, ne Kristenre! Én kezdeményeztem és amúgy is megtörtént, kész. De tudod mit? Ne haragudj senkire, mert egy ilyen hülyeségnek nem kell ekkora feneket keríteni. Felnőttek vagyunk az istenért! Amúgy meg ideje lenne már észhez térned és picit elgondolkodnod. Annyira rosszul érintett ez a dolog, hogy már a vak is látja, hogy szereted Kristent! Akkor most már ideje lenne magadnak is beismerned! Megértem én, hogy csalódtál, de itt az ideje tovább lépned. Nina egy szemét volt, de ezért nem kell cölibátust fogadnod. Örülj neki, hogy megszabadultál tőle. Ragadd meg az alkalmat, mert hamarosan Kris is elmegy, és akkor már duzzoghatsz! – hadarta el majdnem egy szuszra.

-       Jó nem haragszok. – mondtam könnyedén és alig tudtam elrejteni a vigyoromat.

-       Mi? – úgy nézett rám mint egy őrültre – Ez most komoly?

-       Igen. – nevettem fel – Ha hagytál volna szóhoz jutni, tudnád, hogy már Kristennel is tisztáztuk és túlléptünk ezen.

-       Én meg feleslegesen prédikáltam itt?! Hát szép. Na de legalább megjött az eszed! De engem meg hagytál szenvedni…hát kösz – vágta be a durcát.

-       Szóval ennyire nem bírod nélkülem? – ugrattam.

-       Höh..szeretnéd. Nem bírtam már tovább nézni a többiek bűnbánó arcát.

-       Aha, persze. - helyeseltem. Ekkor azonban eszembe jutott mit is említett meg az előbbi monológjába. - Várjunk csak! Mit is mondtál a kirohanásod alatt? Hogy szerelmes vagyok Krisbe?

-       Igen, jól hallottad.

-       Ez nem igaz. Rosszul látjátok az egészet.

-       Egy baj van ezzel, még pedig, hogy nem hiszem el. És a többiek sem. Ha nem így lenne, akkor nem borultál volna ki mikor megtudtad mi történt köztünk. Valld csak be.

-       Nincs mit bevallani. – Tagadtam le a nyilvánvalót. Még magamnak sem merem beismerni nemhogy másnak.

-       Ha te mondod. Szóval akkor kibékültetek?

-       Mondhatjuk azt is.

-       Akkor megnyugodtam. És mi van Cindy-vel? Aznap este amikor a buliba megjelent Cindy, Kris nem nézett rá valami jó szemmel. Konkrétan ölni tudott volna a szemeivel. Lehet emiatt itta le magát, mert látta, ahogy rád mászott. Valószínűleg féltékeny lett.

-       Nem hiszem, szerintem csak szimplán próbálta jól érezni magát, csak túl jól sikerült neki.

-       Oké, látom nem foglak tudni meggyőzni. Mit szólnál, ha elmennénk meginni egy sört a többiekkel?

-       Ilyenkor? Holnap korán be kell mennem az irodába. - próbáltam kimenteni magam.

-       Nem mindegy, hogy egy órával később fekszel le vagy hamarabb?

-       Rendben, hozom a kabátom és indulhatunk. Addig te hívd fel a srácokat. - majd bementem a szobába a kabátomért és hallottam miközben telefonált.

Nemsoká már a kedvenc helyünkön ültünk a sörünket iszogatva. Meglepődtek mikor megláttak minket együtt, de mi azonnal elmagyaráztuk, hogy mi történt. Jókat nevettünk az este folyamán és kitárgyaltuk a közelgő esküvőt is. Meg elkezdtük szervezni Jackson legénybúcsúját. Gondolom Kellannak már van egy csomó ötlete és arra is fogadni mernék, hogy a fele nem fog tetszeni. Egy óra múlva viszont nekem már tényleg mennem kellett, hogy reggel kipihenten kezdjem a napot. Mikor hazaértem lefürödtem, szinte bezuhantam az ágyamba és álomba merültem.

Kristen

Reggel boldog mosollyal az arcomon ébredtem. Még mindig a tegnapi találkozás járt a fejemben és persze Rob. Annyira örülök, hogy kibékültünk. Egy mázsás súly esett le szívemről. És nem utolsó sorban most már a munkámra is jobban tudok koncentrálni. Ezek után már tényleg remélem ez az egy hónap tényleg tökéletes lesz. Ránéztem az órámra és döbbenten tapasztaltam, hogy még csak reggel hat óra van. A fotózásig még van négy órám. Kikászálódtam az ágyból és a fürdő felé indultam. Vettem egy gyors zuhanyt, megreggeliztem és elindultam a szálloda konditermébe. Amióta itt vagyunk minden reggel itt kezdtem, hogy továbbra is jó formába legyek. Miközben végeztem a gyakorlatok megint eszembe jutott Rob. Fontos vagyok neki még mindig. El sem hiszem. De valamit még nem értek és ez nagyon fura. Olyan nehezen nyílik meg. Ezt is úgy mondta, mintha még magának is félt volna beismerni. De mitől lehet ez? Nincs ebben semmi rossz? Vagy lehet csak nekem túl természetes, hogy könnyen kimutatom az érzéseimet. Lehet…Azért sajnálom, hogy keveset voltunk együtt, de majd bepótoljuk. Az elkövetkezendő két órát végig edzettem, majd elindultam a szobámba készülődni. Útközben összefutottam Ashleyvel. Vele még tegnap délután beszéltem és meglepő módon tőlem értesült először a történtekről. Persze megsértődött, hogy nem mondtam el, de azért megbékélt. Most fejébe vette, hogy már pedig össze fog hozni minket Robbal. Hiába tiltakoztam ellene, hogy nem kell kerítőt játszania, hajthatatlan. Nem mintha bármikor is sikerült volna eltántorítanom a tervétől.

-       Szia Kris! Épp téged kerestelek. Gondoltam, hogy a konditeremben voltál. – szokásához híven teli volt energiával.

-       Igen, edzettem egy kicsit. Miért is kerestél?- érdeklődtem.

-       Változott a terv és mégis eltudlak kísérni a fotózásra. Tommal majd csak délután találkozok.

-       Rendben, akkor megyek készülődni. Egy óra múlva találkozzunk a bejáratnál.

-       Ott leszek.

Egy gyors fürdő után, előhalásztam a ruhámat. Egy fehér csőnadrágot vettem fel, sötétkék felsővel és koromfekete magassarkúval. Pontosan egy óra múlva már a bejáratnál várakozó Ashley felé tartottam. Dugó volt, de még szerencsére időben odaértünk. Amilyen teljesítményt nyújtottam az előző napokban minden hiányzik csak a késés nem.  Egy fiatal lány fogadott minket a stúdióban.

-       Sziasztok! Carmen vagyok a szervező. Hamarosan kezdünk, ezért sietnetek kell. Gyertek megmutatom az öltözőt.

Elkísért minket az öltözőbe, ahol már sorakoztak a ruháim. Ashleyből persze előbújt a kisördög és mint szakmabeli alaposan szemügyre vette a ruhákat. Tetőtől talpig végigmérte őket. Hiába minden divattervező versenytársa egymásnak.

-       Ehhez még feltétlenül kell valami kiegészítő. Elszaladok és megérdeklődöm, hogy mit tudnak adni hozzá. –mondta Ash.

Gyanús ez nekem. Kiegészítő ahhoz a ruhához? Így is teli van dísszel…

Rob

Épp indulni készültem az irodába, amikor éreztem, hogy rezeg a telefon a zsebemben. Felvettem, majd meg sem nézve ki az, szóltam bele.

-       Szia Rob! Ugye ráérsz? – hallottam meg Ashley hangját.

-       Hát talán, attól függ miért vagy mennyi időre.

-       Kris mondta, hogy hívjalak fel. Szeretné, ha eljönnél és megnéznéd milyen is egy ilyen fotózás, csak ő már készülődik azért hívlak én.

-       Most?

-       Igen most. Nem kell végig itt lenned. Csak egy órára el tudnál szabadulni?

-       Persze, azt meg tudom oldani. – Ma úgy sincs semmi fontosabb dolgom. Meglepett a meghívás, de nagyon örülök neki. Így legalább tudom, hogy nem rontottam el mindent a viselkedésemmel.

Ash lediktálta a címet és én már indultam is. Ashley már a bejáratnál várt rám. Elmondta, hogy Kris még az öltözőbe van, de menjek be nyugodtan, hogy tudjunk még beszélni pár szót. Elnavigált az öltözőig ahová kopogás nélkül nyitottam be.

-       Áh de jó hogy visszajöttél Ash. Segíts már felhúzni a cipzárt, mert már sietnem kell a sminkeshez. – mondta nekem háttal.

Nem szóltam egy szót se. Csendben a háta mögé sétáltam, de ő még most sem fordult meg. Gyengéden és lassan felhúztam a cipzárt miközben a kezem hozzáért puha bőréhez. Éreztem, hogy az érintésemtől megremeg. Tudtam, hogy rájött arra hogy ki vagyok. Megvárta, míg végzek és szép lassan megfordult. Gyönyörű volt. Elvesztem smaragdzöld szemeiben, amik úgy szippantottak magukba, mint egy örvény.

-  Mit keresel itt? – kérdezte alig hallhatóan.

Nem válaszoltam, csak a mutatóujjamat finoman az ajkaihoz érintettem. Meg kell csókolnom. Szükségem van rá mint fuldoklónak a levegőre. Nagyon régóta vártam ezt a pillanatot. Mindig arról álmodoztam gyerekként, hogy egyszer több is lehet köztünk a barátságnál. Belenéztem gyönyörű zöld íriszeibe és egyszerűen elvesztünk egymás tekintetében. Most ebben a helyzetben úgy érzem mintha az álom kezdene valósággá válni. Láttam a szemein a megdöbbenést mikor meglátott, de ezt utána felváltotta a vágyakozás. Ez határtalan boldogsággal töltött el. Ő is vágyik az én csókomra nem csak én az övére. Nem tudok betelni vele, vonzanak gyönyörű ajkai és a bódító illata. A közelében teljesen más érzések kerítenek hatalmukba, mint Ninánál. Szerettem őt nagyon, de tönkre tette az életem. Igaza van mindenkinek, aki azt mondja, hogy nem érdemes miatta szenvednem. Mától csak az álmaimnak élek. És a legfőbb álmom most itt áll velem szemben. Hirtelen felindulásból elkezdtem közeledni felé, és nagy örömömre ő sem húzódott el. Már csak milliméterek választottak el minket egymástól amikor…