Táncra kelt szenvedély: 15.fejezet

Sziasztok!

Ezzel a fejezettel szeretnék Kellemes Ünnepeket kívánni és remélem elnyeri a tetszéseteket. :D

Sajnálom, hogy csak most hozom, de a karácsonyi készülődés teljesen elvette minden időm, de igyekszem sietni a frissekkel.

Nem is húzom tovább az időt.

Jó olvasást!!!

Puszi: Wiky

u.i.: Remélem karácsonyi ajándékként kapok néhány komit. :DD

/Kristen szemszög/

„Akiket egymásnak teremtettek, visszatalálnak egymáshoz.”

Az eső halk kopogása ébresztett. Lassan kinyitottam a szemem, de vissza is csuktam, mert elvakított a hirtelen jött fény. Gyorsan hozzá szokott a szemem a fényhez és körül néztem. Először azt sem tudtam hol vagyok, majd másodpercekkel később eszembe jutottak a tegnap történtek. Istenem hát tényleg itt van Rob és mindent elmondtam neki. Erre gondolva valahogy megkönnyebbülés töltött el, hogy most már nem egyedül kell megbirkóznom ezzel a teherrel. Remélem neki is épp annyira fáj, mint nekem. Tegnap ahogy megláttam majdnem elgyengültem. Nem sok választott el attól, hogy a nyakába ugorjak és össze-vissza csókolgassam. Hiába tagadom, hogy már nem érzek iránta semmit, mert szerintem még a vak is látja, hogy még mindig szeretem. Fogalmam sincs, hogy mit tegyek. Józanul végig gondolva kezdem megérteni a reakcióját, de akkor is bánt, hogy nem hitt nekem. Mégis jobban bele gondolva szerintem én se reagáltam volna másképp. Fogalmam sincs mit tegyek. Szeretnék megbocsátani neki és mindent elfelejteni, de nem olyan egyszerű ez az egész. Olyan jó lenne valakivel beszélni erről. – sóhajtottam fel magamban. Mintha olvasnának a gondolataimban hirtelen kinyílt a kórterem ajtaja és Bella és Tom lépett be rajta.

• Szia Kris! Hogy vagy? – ült le az ágyam szélére Bella és megfogta a kezem.

• Hát… Jobban. – feleltem tömören.

• Nagyon megijedtünk tegnap este. Főleg Rob. – mondta Tom mire Bella oldalba bökte. – Most mi van? Előbb utóbb beszélnie kell róla. – védekezett.

• Hagyd Bells. Igaza van. – sóhajtottam. – Itt van még a városban? – érdeklődtem.

• Igen. El sem fog menni amíg meg nem beszéltek mindent. – válaszolt Tom. – Most küldtük haza a többieket Robbal együtt, mert egész éjszaka itt volt a kórházban. Egy szemhunyásnyit se aludt. – Te jó ég! Itt volt egész éjjel. Hát mégiscsak igazat mondott? Tényleg szeret? Tényleg megbánta, amit tett és mondott?

• Elmeséltétek neki, hogy mi történt velem? – tettem fel a számomra legfontosabb kérdést.

• Igen. Elmeséltem, mert gondoltam neked nem menne most még, ő pedig tele volt kérdésekkel. – világosított fel barátnőm. – Ugye nem haragszol?

• Jaj, dehogyis. – nyugtattam meg.

• Megbocsátasz neki? – tette fel a legfontosabb kérdést Tom.

• Fogalmam sincs. – sóhajtottam fel. – Annyira szeretnék megbocsátani, de félek, hogy megint elbizonytalanodik valami miatt.

• Ettől nem kell félned. – bizonygatta nekem Tom. – Úgy ismerem, mint a tenyeremet. Soha nem követi el ugyanazt a hibát még egyszer. Tanult ebből az esetből és még mindig szeret. Nekem elhiheted.

• Én nem ismerem annyira Robot, de azt még én is látom, hogy teljesen odáig van érted. Szeret. – bizonygatta Bella is.

• Én is szeretem őt, de akkor is bizonytalan vagyok. – mondtam halkan, majd úgy éreztem itt az ideje, hogy eltereljem a szót erről a dologról. – Esetleg nem tudjátok, hogy mikor engednek ki innen? – kérdeztem.

• A doki azt mondta, hogy már ma haza enged csak meg kell várni a papírokat. – mondta Bella. – Épp ezért hoztam is váltó ruhát.
  

• Nagyszerű. – mosolyodtam el, majd kikeltem az ágyból. – Akkor azt hiszem veszek egy gyors zuhanyt. Megvártok?

• Hát persze. – válaszolt Tom.
  

Gyorsan összeszedtem a holmimat és bevonultam a fürdőbe. Percekig csak folyattam magamra a meleg vizet és próbáltam nem gondolni semmire, ami persze nem jött össze. Rob újra befészkelte magát a gondolataim közé. Annyira bizonytalan vagyok vele kapcsolatban. Szeretem, de nagyon félek, hogy megint fájdalmat fog okozni. Azt nem bírnám még egyszer elviselni. De azt sem bírom elviselni, hogy nem lehetek vele. Nem tudom mit csináljak. Azok után amit Tom és Bella mondott már elhiszem, hogy szeret és én is őt. Mégis… Mégis rettegek. Nem akarom azt a fájdalmat érezni amit akkor. Nem akarom érezni, hogy a fájdalom szétmarcangolja a bensőmet és darabokra szaggat. De ha nem lehetek vele az is szinte megöl. Annyira hiányzik a csókja, az érintése, az ölelése, az egész lénye. Bő 10 perc után véget vetettem az önkínzásomnak és kiszálltam a zuhany alól. Gyorsan meg törölköztem és szemügyre vettem a ruhát amit Bella hozott a szekrényemből. Hozott egy sötét kék csőfarmert, szürke tunikával aminek a derekán volt egy piros öv és hozzá egy tűz piros tűsarkút

A hajamat egy szorosan összefogtam a fejem tetején, majd kiléptem a fürdőből. A kórteremben Tom és Bella mellett már az orvosom is ott állt.

• Hogy érzi magét Miss Stewart? – érdeklődött a doki.

• Sokkal jobban.

• Nagyon helyes. Remélem ezentúl betartja az utasításaimat. – dorgált meg finoman.

• Azon leszek. – mosolyogtam rá.

• Rendben. Tehát akkor még két hétig ne erőltesse meg magát, ne izgassa fel magát és kerüljön minden stresszes szituációt ha lehet. És persze továbbra is szedje a vitaminokat.

• Rendben Doktor úr!

• Parancsoljon itt vannak a papírjai és már mehet is. – adta a kezembe.

• Köszönöm. – mondtam, majd magamra kaptam egy fekete szövetkabátot és máris indultunk Tommal és Bellával a kocsihoz.

• Mit szólnátok ha beülnénk kajálni valahova? – kérdezte tőlünk Tom.

• Én benne vagyok. És te Kris? – fordult felém Bella.

• Persze mehetünk. De hova is?

• Most nyílt egy francia étterem nem messze innen. Bellával voltunk ott egyszer. – mondta Tom.

• Oké mehetünk oda is. – bólintottam rá enyhén mosolyogva, mert a gondolataim újra visszamentek Robhoz. Még mindig nem döntöttem el, hogy adok e neki még egy esélyt. Legszívesebben máris rohannék hozzá, de nem merek. Félek. Pedig tudom, hogy nem kerülhetem el a legközelebbi találkozást és akkor végre döntenem kell. Ezúttal a gondolataim közül barátnőm rángatott ki.
• Megjöttünk Kris. – fogta meg a kezem.

• Oké, mehetünk. – mondta majd megindultunk be az étterembe.
  

Mindannyian rendeltünk ebédet és semleges dolgokról kezdtünk el beszélgetni. Még véletlenül se hozta szóba egyikünk se Robertet. Tehát elég jó hangulatba telt az ebéd. Ezután pedig ismét útra keltünk.

• Tom, légy szíves állj meg a temetőnél. – kértem.
  

• Biztos vagy benne? – kérdezte.

• Teljes mértékig. Szeretnék egyedül lenni és gondolkodni.

• Rendben. – mondta, majd lekanyarodott a temetőhöz.

• Rendben leszel? – nézett rám Bella.

• Persze, csak tényleg gondolkodnom kell és ez tűnik a legjobb helynek.

• Oké, megértem. – mondta majd kiszálltam a kocsiból ám mielőtt elhajtottak volna még beszóltam az ablakon.

• Ha Rob kérdezi, akkor nyugodtan megmondhatjátok neki, hogy hol vagyok. Addigra talán el tudom dönteni, hogy mit akarok. – mondtam.

• Rendben szívem. – mondta Bella megértően, majd elhajtottak és egyedül maradtam a gondolataimmal ismét.
  

Egyre beljebb sétáltam a sírkövek között míg végül megálltam a kisfiam emléktáblájánál. Leguggoltam és csak keringtek a gondolatok a fejemben. Szeretem és ő is szeret. Akkor meg miért nem tudom egyszerűen kimondani, hogy megbocsátok és próbáljuk meg újra?



Egyszerű a válasz: túlságosan is megbántott és összetörte a szívem. Azonban mindezek ellenére van bennem hajlam arra, hogy mindent elfelejtsek és újra összejöjjek vele. Ehhez azonban szükség van arra, hogy beszéljek vele. Mégsem tudnék most elé állni. Túl friss még a tegnapi nap és az egész rosszullétem, aminek sajnos ő is a szemtanúja volt.



Nem tudom meddig állhattam ott és gondolkodhattam kettőnkről, mikor csak azt vettem észre, hogy kezd sötétedni és elkezd szállingózni a hó. Mosolyogva pillantottam az égre majd a fiam nevét viselő kőtáblára és ismét összefacsarodott a szívem, mint oly sokszor, mikor idejöttem és megint könnybe lábadt a szemem. Pár perc múlva azonban olyan érzésem támadt, hogy valaki figyel. Felemeltem a fejem és pár sorral arrébb egy nagyon ismerős alak figyel engem. Tehát eljött. – állapítottam meg magamban és felkészültem életem legnehezebb beszélgetésére.

/Robert szemszög/

„Úgy érzed, belehalsz a szerelembe. Ami lehet szép dolog. Igen. Belehalni a szerelembe szép, de még szebb élni benne.”

Csak álltam a temető végében és néztem könnytől csillogó arcát. Nagy volt a késztetés, hogy azonnal a karjaimba zárjam, de nem mertem közelebb menni. Pár percig csak álltunk több méter távolságra egymástól és bámultunk a másikra miközben a gondolataim egymást kergették a fejemben. A múlt éjjel el szemhunyásnyit sem aludtam mégis olyan fittnek érzem magam, mint még soha. Végig a kórházban voltam, pedig megmondták az orvosok, hogy csak reggel fog magához térni. Mégis ott ültem és vártam. Megfogadtam, hogy többet nem hagyom magára és be is fogom tartani. Reggel végül sikerül kitaszigálniuk a kórházból, hogy pihenjek, de még sem jött álom a szememre. Állandóan Kris járt a fejemben és az amit Bella mesélt. Szörnyű dolgokat kellett kiállnia miattam. Ha akkor nem üldözöm el akkor még a baba is élne. Igaz, hogy fiatalok vagyunk és biztos eléggé megdöbbentett volna minket a hír, de egyikünk se akart volna megválni tőle. Most pedig itt állok nem messze a meg sem született kisfiam síremlékétől. Egyszerűen nem bírtam rászánni magam, hogy közelebb menjek. Egyrészt emiatt, másrészt pedig féltem attól, hogy Kris mit fog mondani. Már vagy 10 perce állhattunk egymással szembe, mikor erőt vettem magamon és megindultam felé. Ahogy odaértem lenéztem a sírkőre és még jobban összefacsarodott a szívem. Josh Pattinson. A fiam. El sem hiszem, hogy majdnem apa lettem. Esküszöm jobb lett volna ha fiatalon apa leszek, minthogy itt álljak egy halott magzat emléktáblájánál, aki az én vérem lett volna. Kris is csendben állt mellettem és láttam, ahogy hangtalanul zokog magában. Majd mielőtt alaposan meggondolhattam volna mit teszek gyorsan magamhoz öleltem és úgy szorítottam magamhoz mint a fuldokló a mentőövet.

• Csss... – csitítgattam miközben a hátát simogattam és szorosabbra fontam körülötte a karjaim miközben az én arcomon is legördült egyetlen egy szomorú könnycsepp benne minden fájdalmammal.

• Miért jöttél? – szólalt meg egy idő után, de még mindig engem ölelve.
  

• Úgy érzem muszáj megbeszélnünk néhány dolgot és Bella mondta, hogy itt vagy. – válaszoltam.
  

• Értem. Akkor mi lenne ha elmennénk sétálni? – vetette fel az ötletet miközben elhúzódott tőlem. Hirtelen hatalmas nagy hiányérzet kerített hatalmába.
  

• Merre szeretnél menni? – kérdeztem.
  

• Van a közelben egy park. – mondta, majd csendben tettük meg az odáig tartó utat. Odaérve leültünk egy padra és szemléltük az előttünk elterülő tájat.
  

• Kris, szeretnék bocsánatot kérni. – kezdtem bele. – Szörnyen érzem magam amiatt amit tettem és mindent el akarok követni, hogy megbocsáss.
  

• Először én is bocsánatot akartam kérni a viselkedésemért, de rájöttem, hogy nem sajnálom. Megérdemelted a kifakadásomat. – nézett rám, de a tegnapi rideg hang és tekintet helyett, teljesen kifejezéstelen volt a hangja és a szeme is.

• Tudom nagyon jól és nem várom el, hogy bocsánatot kérj. – vágtam rá rögtön.
  

• Sokat gondolkodtam a kórházban és a temetőben is. – kezdte ismét, figyelmen kívül hagyva az előző mondatomat. – Arra jöttem rá, hogy szeretlek hiába is próbálom tagadni. – mondta, mire hatalmasat dobbant a szívem. – Szeretlek és épp emiatt nem tudom, hogy mitévő legyek. Nem akarok még egyszer akkorát csalódni, mert azt már nem tudnám elviselni. – emelte rám könnytől csillogó tekintetét.
  

• Tudom, hogy nagyon elrontottam a kapcsolatunkat csak kérlek, könyörgök adj még egy esélyt. – néztem rá könyörgő tekintettel. – Te vagy számomra az igazi és nagyon szeretlek. Az életemnél is jobban. – fejeztem be és továbbra is a szemeibe bámultam. Pár percig csak csendben bámultuk egymást majd váratlanul se szó se beszéd nélkül magához rántott és megcsókolt. Váratlanul ért, de gyorsan túl tettem magam rajta és szenvedélyesen viszonoztam csókját. Nyelveink hosszú idő után először vad, szenvedélyes táncba kezdtek. Szorítottuk egymást, mintha az életünk függne tőle. Pár perc után a levegő hiány miatt szakadtunk el egymástól.
  

• Én is szeretlek. – válaszolt az előbbi vallomásomra. – Azt még nem mondom, hogy megbocsátottam, de igyekszem és szeretnék adni neked még egy esélyt. – mosolyodott el a végére.
  

• Köszönöm, köszönöm, köszönöm!! – hajtogattam, miközben felemeltem a padról és megforgattam. Nevetve tűrte és miután letettem ismét egy szenvedélyes csókban egyesültünk. – Reméltem, hogy oda adhatom neked ezt és nem fogod a fejemhez vágni. – mosolyodtam el miután elváltunk és előhúztam a gyűrűs dobozt a zsebemből. – Mielőtt félreértenéd ez nem AZ csak szimplán egy ígéret gyűrű, hogy soha többet nem fogok kételkedni benned és a szerelmedben. – mondtam, majd mielőtt megszólalhatott volna felhúztam az ujjára és adtam egy puszit a szájára.
  

• Ez gyönyörű. – ámuldozott.
  

• Akkor tehát elfogadod?
  

• Hát persze. Szeretlek! – mondta és megölelt. – Azonban van egy feltételem. – nézett rám komolyan. – Sőt inkább szeretnék bizonyosságot szerezni, hogy többet nem fogsz kételkedni bennem. – Ajjaj. Érzem, hogy ennek nem fogok örülni.
  

• Bármit megteszek, hogy elhidd. – feleltem, de ekkor már sejtettem, hogy nem fog tetszeni amit hallani fogok, de bármit megtennék, hogy higgyen nekem.
  

• Rendben. – felelte és mély levegőt vett. – Szeretném ha a szünet végén haza mennél és mivel ez az utolsó évünk a vizsgákig vagyis az év végéig nem találkoznánk....
  

Boldog Karácsonyt!

Sziasztok!

Kicsit megkésve, de Békés, Boldog Karácsonyi ünnepeket kívánok minden még meg maradt olvasómnak!!

 :D

u.i.: Ma este friss fejezet!!!!!

Puszi: Wiky

Táncra kelt szenvedély: 14.fejezet

Sziasztok!

Nagyon sajnálom, hogy eddig nem adtam hírt magamról, de most visszatértem egy fejezettel, ami remélem elnyeri a tetszéseteket. Kicsit lassabban megy az írás, mert nem találom néha a szavakat hiába tudom, hogy mit akarok írni. Szóval nagy nehezen megszületett ez a fejezet is ami remélem azért fog majd tetszeni nektek.

Külön ajánlom ezt a fejezetet három rendszeres olvasómnak: Nóci-nak és Demereni84-nek, akiktől ezzel a fejezettel kérek elnézést, hogy nem jelentkeztem, valamint egyik legjobb barátnőmnek Dinának, aki állandóan nyaggatott a frissekkel. Végre megérkezett. :)

Remélem tetszeni fog.

Jó olvasást!

Puszi: Wiky

/Kristen szemszög/

„Ne félj a sebektől. Mert igen, előfordul, hogy megsérülsz, és a seb fájni fog. De utána már elővigyázatosabb leszel, és nem követed el ugyanazt a hibát.”

Sokat gondolkodtam, hogy mit csinálnék ha hirtelen a semmiből felbukanna. A nyakába ugranék és összevissza csókolgatnám? Vagy egyszerűen felpofoznám? Én magam se tudtam. Sőt meg sem fordult a fejemben, hogy találkozok még vele. Erre a terem végében megláttam azokat a gyönyörű zöld szemeit és teljesen lefagytam. Azonban a várt lelkesédés helyett, amiről azt hittem, hogy egy kis mértékben jelentkezni fog ha az életben még találkozunk, csupán harag öntött el. Túl friss volt még a szakítás, utána a baba elvesztése és a betegségem. Csak az járt a fejemben, hogy minek jött ide? Gyötörni akar? Éreztem, hogy ha nem mozdulok meg azonnal akkor mindenki előtt jelenetet rendezek és a lányok által annyira szervezett meglepetés buli tönkre megy. Jó pár perce álhattam csöndben, mikor oldalról Ashley megbökött. Így eljátszottam, hogy a meglepetéstől dermedtem le, ami igaz is lehetett volna, de nem a buli miatt lepődtem meg ennyire.

• Ohh... Hát, nem is tudom, mit mondjak. Megleptetek! – fordultam a lányok felé erőltetett mosollyal. – Köszönöm. Imádlak titeket! – öleltem meg őket.
• Nyugi. – suttogta a fülembe Nikki alig hallhatóan. – Ne csinálj botrányt.
• Nem terveztem, de ti tudtátok, hogy itt lesz? – kérdeztem szintén suttogva.
• Fogalmunk se volt róla. – válaszolt ezúttal Ashley. – Valószínű, hogy a srácok keze is benne van a dologban. Na de most gyerünk a vendégekhez, elvégre miattad jöttek. Ráérünk a többin gondolkodni később. – mondta majd egy kezdő lökéssel elindított.

Ezután előre tolakodtam a tömegben sorba fogadtam a köszöntéseket. Próbáltam enyhíteni a gyomorgörcsömön és nem arra koncentrálni, hogy a terem egyik sarkában egy szempár végig követi minden mozdulatom. Végig az járt a fejemben, hogy mi a fenét keres itt? Miért jött ide? Bocsánatot kérni vagy még jobban megalázni? Nem tudom, de félek. Még én se tudom, hogy fogok reagálni ha odajön hozzám. Próbáltam terelni a gondolataimat és a meglepi bulimmal foglalkozni.

• Boldog születésnapot Kristen! – jött oda hozzám Tom és megpuszilt, majd dühös tekintetemet látva gyorsan suttogva fojtatta. – Figyelj, Kris! Tudom, hogy váratlanul ért a felbukannása. Hidd el engem is, de nagyjából tisztáztuk a dolgokat. Azért jött most ide, hogy a bocsánatodat kérje. Iszonyatosan megbánta, hogy nem hitt nekünk. Nagyon szeret még mindig téged. – fejezi be és az utolsó mondatára nagyot dobban a szívem.
• Erre mégis mit mondjak? – sziszegem ingerülten. Nem tudok most mit kezdeni ezzel az információval ráadásul most hogy látom újra lepereg előttem az a borzalmas időszak. Nem fogom egyhamar elfelejteni azt az időt.
• Legalább majd hallgasd meg. – kér könyörögve mire nagyot sóhajtok és beleegyezően bólintottam. Nem értem Tomot. Őt is megbántotta és eldobta magától a barátságát Rob és mégis ilyen hamar mellé áll.
• Ugye nem meséltél semmit neki az állapotomról? – kérdezem. Ez az én dolgom lesz. Az orra alá akarom dörgölni, hogy mit tett velem.
• Semmi. Úgy gondoltam, hogy te szeretnéd megmondani neki, hogy mi történt. – utalt itt a meg sem született gyermekem halálára.
• Jól gondoltad, de ha most megbocsájtasz van még néhány ember akit nem üdvözöltem. – azzal faképnél hagytam.

Az elkövetkezendő fél órában a ismét körbejártam a termet újra meg újra és még véletlenül se mentem arra amerre Ő volt. Kellan és Jack odajöttek és próbáltak oda csábítani, de hoppon maradtak. Még nem éreztem késznek magam arra, hogy szemtől szemben álljak vele. A lányok egy percre se hagytak magamra és figyelmeztettek, hogy az orvos által felírt vitaminokat ne felejtsem el bevenni a megadott időben és persze állandóan kérdezgették hogy hogy vagyok. Még két hét alig telt el a műtét óta és elég gyengének érzem magam néha ha túl sokat vagyok talpon, de egyenlőre még jól bírom. Bő egy órát töltöttem azzal, hogy mindenkivel beszéltem néhány szót és megköszöntem az ajándékokat, mikor egyszer csak leoltották a villanyokat és megjelent a bátyám és egy hatalmas tortát tolt maga előtt egy zsúr kocsin. Három emeletes csoki vanília torta volt, tűzijátékkal és 18 szál gyertyával. Nagyon meghatottak a dallal, amit külön erre az alkalomra írtak a csajok, és adtak elő nekem miközben tolták elém a tortát. Mikor vége lett a dalnak megszólalni alig bírtam.

• Nagyon szépen köszönöm mindenkinek ezt a csodás estét. Főleg nektek. – néztem a lányokra. – Sokat köszönhetek nektek és ez a szülinapi party is nagyszerű lett. Imádlak titeket. – mondtam majd odamentem és megöleltem őket.

Ezek után folytatódott a buli. A torta nem csak szép, de finom is volt. Elég későre járt már az idő és még mindig nem voltam hajlandó Robert közelébe menni. Már nem csak a srácok, de a lányok is nyaggattak, hogy beszélnem kell vele ha már idejött. Úgy látszik rajtam kívül már mindenki beszélt vele pár szót csak nekem nem volt még erőm odamenni hozzá.

Aztán végül elkezdett oszlani a tömeg és már nem tudtam úgy kikerülni ahogy akartam sőt úgy látszik Ő hamarabb vett erőt magán, mint én ugyanis egyszer csak azt vettem észre, hogy közeledik felém én meg már ösztönösen menekülő útvonal után kutattam a tekintettemmel, amíg egyszer csak felbukkant mellettem Bella.

• Ne futamodj meg Kris! – szólalt meg halkan. – Csak adj neki esélyt, hogy megmagyarázza. Szeret téged! – hallom az este folyamán másodjára ugyanazt a mondatot.
• Rendben. – bólintok beleegyezésül mert már nem volt erőm tovább tiltakozni és abban a pillanatban görcsbe rándult a gyomrom és a vérnyomásom az egekbe szökött ráadásul a sebhely a hasamon is elkezdett égni. Összefoglalva szörnyen érzem magam. A rosszullét ismét kezd maga alá gyűrni. Mikor végre felpillantottam már csak pár méter választott el minket egymástól. Csak néztem, ahogy ragadozó léptekkel sétál felém és próbáltam lenyugtatni felborzolt idegeimet.
• Szia! – köszönt azon a bársonyosan mély hangján, amitől mindig nagyot dobbant a szívem. Ez most se történt másképp. Hirtelen meg sem tudtam szólalni csak elvesztem csillogó szemeiben. Majd gondolatban megráztam magam és egy álarcot emeltem az arcom elé, hogy elrejtsem az érzéseimet.
• Szia! – biccentettem ridegen és összefontam a karjaimat. – Miért vagy itt? – vágtam azonnal a dolgok közepébe.
• Találkozni akartam veled és megmagyarázni a viselkedésemet. – szólalt meg hosszas hallgatás után. – De először is szeretnék bocsánatot kérni habár tudom hogy ebben az esetben a szavak semmit sem érnek. – Hmmm. Most végre egyet értek vele valamiben. – gondoltam magamban gúnyosan. – Mi lenne ha kimennénk a teraszra, hogy négyszemközt tudjunk beszélgetni? – javasolta, mire beleegyezően bólintottam. Maga elé engedett és kivonultunk a teremből. Útközben még felkaptam a kabátomat majd kiléptünk a hűvös éjszakába.
• Miről szeretnél beszélgetni? – kérdeztem hidegen habár tudtam miről van szó.
• Mióta vagy ennyire rideg? – kérdezte döbbent, halk hangon. Na ugyan mióta? – füstölögtem magamban. Azt várta, hogy majd a nyakába ugrok?
• Mióta is? Ja, tudom kb 2 hónapja. – válaszoltam fagyos hangon.
• Ne haragudj rám. – változott kérlelőre a hangja mire bennem felment a pumpa.
• Mi az hogy ne haragudjak? – kérdeztem ingerülten. Eddig nem volt jellemző rám ez a hangnem, de kihozott a sodromból. – Van fogalmad arról, hogy miken kellett keresztül mennem miattad? Hogy mennyit szenvedtem? – kérdezem immár kiabálva.
• Kris kérlek... – szólalna meg, de nem hagyom szóhoz jutni.
• Várj! Még nem fejezetem be. – ripakodtam rá mire azonnal elhallgatott. – Te nem tudod elképzelni, hogy mennyire megviselt az hogy elárultál és hazugnak, kétszínű ribancnak hittél. – folytatom ugyanúgy kiabálva. – Én csak meg akartalak lepni a szülinapodon azért szövetkeztem Tommal. De te meg sem hallgattál minket. Azonnal a legrosszabbat feltételezted, pedig tiszta szívből szerettelek. – halkul el a hangom és igyekszem visszafojtani a kitörni készülő zokogásomat. Ő csak némán lehajtott fejjel áll és hallgat. – Erre már nem tudsz mit mondani mi? – kérdeztem gúnyosan és letöröltem egy kigördült könnycseppet.
• Én is szerettelek és szeretlek még mindig. – suttogja lehajtott fejjel.
• Úgy látszik nem annyira, hogy higyj nekem és kérdezz mielőtt megvádolsz. – vágtam vissza.
• Tudom, hogy hülye voltam, de csak a legutóbbi szakításom járt a fejemben, hogy akkor mennyire átvert a csaj. – fakadt ki és kezdett bele a magyarázkodásba.
• És most kezdjelek sajnálni? – sziszegtem összeszorított fogakkal. A fájdalom iszonyatosan erősödött a műtéti hegemnél, de ezúttal nem foglalkoztam vele. Nagyobb volt ennél a lelki fájdalmam. – Arra esetleg nem gondoltál, hogy én nem olyan vagyok? A szerelem együtt jár a bizalommal, de te nem bíztál bennem és eldobtál, mint egy koszos rongyot. – emeltem fel ismét a hangom.
• Megértem, hogy dühös vagy, de kérlek érts meg egy kicsit. – könyörgött és már majdnem megsajnáltam, mikor eszembe jutott Josh. Az én pici babám, aki nem születhetett meg. Ezek után még a sajnálat szikrája is eltávozott belőlem.
• Még hogy értselek meg? – kérdeztem ismét ordítva. – Neked aztán fogalmad sincs, hogy miken kellett keresztülmennem miattad? – kiabáltam majd hirtelen összegörnyedtem a hasamba nyilaló fájdalomtól.
• Kristen! – kiáltotta aggódással és rémülettel a hangjában és elkapta a karom, hogy el ne essek.
• Hagyj! – rántottam el a kezem és próbáltam kiegyenesedni, ami többé-kevésbé sikerült.
• Le kellene ülnöd egy kicsit. – javasolta aggódva mire ismét dühbe gurultam.
• Mi van? Most már aggódsz miattam? – kérdeztem gúnyosan. – Tudod akkor kellett volna aggódnod, amikor kórházban feküdtem és elvesztettem a gyermekünket. – kiáltottam arcába, mire ezután a mondat után döbbenet ült ki az arcára. Nem hagytam, hogy reagáljon rá hanem fogtam magam és faképnél hagytam. Szinte futottam be a terembe, de a fájdalom és a rosszullét kezdett győzedelmeskedni felettem. Ahogy beértem a teremben láttam, hogy már csak a lányok és a fiúk tartózkodnak ott, majd már végképp nem bírtam tovább a fájdalom maga alá temetett és magával ragadott a sötétség. Elájultam.

/Robert szemszög/

“Nem legyőzni kell az akadályt - hanem túljutni rajta. A folyó nem áll le vitatkozni az útját álló sziklával, hanem átfolyik rajta, s derűsen rohan a tenger felé.”

“Tudod akkor kellett volna aggódnod, amikor kórházban feküdtem és elvesztettem a gyermekünket.” Ez az egy mondat visszhangzott a fejemben újra meg újra. Állapotos volt? Te jó ég. Az én gyermekemet várta? De hiszen csak egyszer voltunk együtt. Egyszerűen nem értettem, hogy mi történt. Csak álltam szoborrá meredve és nem tudtam, hogy mit gondoljak. Egy baba. Atyaég! És elvesztette? Úristen! – gondoltam magamban. Ez megmagyarázza a pár perccel ezelőtti rosszullétét. Minden az én hibám, nem kellett volna olyan hamar ítélkeznem és ez akkor nem történt volna meg. – vádoltam magam majd hirtelen elkezdtem rohanni Kris után. Ha rosszul van akkor mellette akarok lenni. Hiába nem akarja, hogy vele legyek nem hagyom még egyszer magára. Küzdeni fogok érte. Épp ahogy kicsapta az ajtót akkor értem mögé majd már csak azt vettem észre hogy ájultan zuhan a padló felé. Ám mielőtt még találkozott volna a földdel gyorsan elkaptam és a karjaimba zártam törékeny testét. A többiek is amint észrevették mi történt azonnal odarohantak.

• Kristen! – kiáltotta Ashley. – Mi történt? Veszekedtetek? – kérdezte majd mielőtt válaszolhattam volna hátra fordult a srácokhoz. – Azonnal álljatok elő a kocsival. Kórházba kell vinnünk.
• Megmondtam, hogy pihenjen. Miért nem hallgat ránk soha? – mondta bosszúsan, de egyben aggódva Bella. – Elmesélte, hogy mi történt? – kérdezte és felém fordult.
• Igen. De mégis hogy történhetett? – néztem gyengéden a kezemben tartott angyalra.
• Hosszú és majd elmesélem, de siessünk vele a kórházba. – mondta aggódva, majd elindultunk ki az autóhoz. Aggódva pillantottam le Krisre és csak reménykedni tudtam, hogy nincs semmi komolyabb baja és hogy egyszer megbocsájt nekem.

Ahogy beszálltunk az autóba Tom kitolatott a parkolóból és már száguldottunk is a kórház felé. Úgy látszik Tom is nagyon aggódik, mert még soha nem láttam ilyen gyorsan vezetni. Valahogy megkönnyebbüléssel tölt el, hogy Cameron nincs itt, mert tuti, hogy megint engem hibáztatna és beverné a képem.

• Már betelefonáltam a kórházba. A bejáratnál vár majd egy ápoló egy hordággyal. – szakította félbe a gondolatmenetemet Nikki.

Ezek után senki sem szólt egy szót se. Lenéztem a karjaimban lévő Krisre és egyre jobban gyötört a bűntudat, hogy miattam ennyi mindent kellett kiállnia. Újra meg újra lejátszódott a fejemben az a jelenet amikor a fejemhez vágta hogy meghalt a gyerekünk. Istenem, még mindig alig akarom elhinni, hogy terhes volt. Szerencsére Tom vezetési stílusa mellett hamar odaértünk a kórházhoz, ahol már két ápoló várt minket. Ahogy Tom leparkolt már pattantam is ki a kocsiból és átadtam nekik életem szerelmét ők pedig már siettek is vele a vizsgálóba. Sajnos oda senkit nem engedtek be így kénytelenek voltunk a folyosón várni. Ekkor már nem bírtam tovább és ahogy leültünk Bella felé fordultam. Muszáj volt most már tudnom, hogy mi történt Kristennel.

• Mégis hogy történhetett meg ez? – kérdeztem feszült, halk hangon.
• Szerintem tudod, hogy lehet gyereket csinálni nem? Amúgy meg semmi közöd többé Krishez. – szólalt meg dühösen de egyben gúnyosan Nikki.
• Nikki elég! – szólt rá Bella. – Joga van tudni, hogy mi történt. – mondta, majd megint felém fordult.
• Miután Tom és Kris haza repültek, Kristen teljesen magába fordult. Alig evett, alig ivott. Csak ült a sötét szobában és sírt meg néha aludt egy kicsit. És ez így ment szűk két hónapon keresztül. Nem járt suliba, nem kommunikált senkivel. A szülei már orvost és pszichológust is hívtak hozzá, de nem mutatott hajlandóságot arra, hogy szeretne rendbe jönni, így egy idő után nem jött az orvos. Kris viszont egyre rosszabbul nézett ki. – kezdett bele a mesélésbe, mire nekem azonnal görcsbe rándult a gyomrom. – Rengeteget fogyott. Állandóan jártunk hozzá, de még velünk se beszélt. Aztán egyik nap azzal a szándékkal mentünk hozzá, hogy kirángatjuk végre ebből az állapotból kerül amibe kerül. A kisebb monológunkra kezdett magához térni azonban, mikor felkelt volna hirtelen összeesett. Azonnal behoztuk a kórházba, ahol két óráig műtötték, mert kiderült, hogy belső vérzése keletkezett amiatt, hogy elvetélt. – fejezte be én pedig döbbenten meredtem magam elé.
• Nem tudta, hogy gyereket vár? – kérdeztem.
• Nem. – rázta meg a fejét. – Annyira legyengült a szervezete, hogy nem lehetett észre venni, ráadásul a rosszulléteit is lehetett erre fogni. Így tehát megműtötték. Ez volt két hete, de mondta a doki, hogy még vigyázzon magára meg pihenjen sokat, mert a szervezete még gyenge és a műtéti sebnek is idő kell a gyógyuláshoz.
• Úristen! – temettem a fejem a kezembe. – Az egész az én hibám. – suttogtam.
• Végre valamiben egyet értünk. – sziszegte fagyosan Nikki. Ám mielőtt válaszolhattam volna az orvos lépett oda hozzánk.
• A kisasszony jobban van. Kicsit túlhajszolta magát és pihenni kell, mert a műtéti sebe begyulladt. Kapott rá kenőcsöt és lehetőleg egy hétig maradjon otthon és pihenjen. Ma éjszakára még bent tartom, de utána mehet haza, de szigorúan be kell tartaniuk az utasításomat. – figyelmeztetett minket a doki.
• Köszönjük Doktor úr! – köszönte meg neki Bella. – Bemehetünk hozzá?
• Most éjszaka már nem. Pihennie kell. Reggel azonban nyugodtan meglátogathatják. – mondta majd távozott.
• Menjetek haza srácok, mi itt maradunk. – mondta nekünk Ashley.
• Nem hagyom itt. – ellenkeztem. – Miattam került ilyen állapotba és még egyszer nem hagyom magára. – jelentettem ki eltökélten.

Senki nem ellenkezett és végül mindenki ott maradt. A gondolataimba merülve ültem és bámultam magam elé. Szörnyen éreztem magam. Tudom, hogy minden az én hibám és valahogy jóvá kell tennem. El kell nyernem a bocsánatát és utána újra akarom kezdeni vele. Szeretem és harcolni fogok érte. – határoztam el és egy terv kezdett körvonalazódni a fejemben. Vissza fogom szerezni az én Kristenemet és boldoggá fogom tenni.