Sziasztok!
Nagyon szépen köszönjük az előző fejezethez kapott komikat és pipákat :D! További rendszeres olvasókkal is gazdagodtunk, ami miatt szintén nagyon boldogok vagyunk. Ez a rész már eseménydús lesz :D reméljük tetszeni fog nektek.
Jó olvasást kívánunk!
Puszi: Wiky & Netty
,,A bizalom életbevágóan fontos két ember kapcsolatában. Nemcsak tudni kell a másik emberben megbízni, de magában a kapcsolatban is bíznunk kel.”
Kristen
- Hát persze, hogy érdekel. Menjünk! - mondtam majd felálltam, ami elég nagy hiba volt részemről ugyan is megszédültem, és meg kellett kapaszkodnom.
- Kris minden oké? Jól vagy? - nézett rám Caroline aggódva.
- Persze… - mondtam, de ahogy léptem egyet elsötétült körülöttem minden és a sötétség átvette felettem az uralmat. Elájultam.
Nem tudom mennyi időbe telt, de kezdtem újra visszanyerni az eszméletemet, és elkezdtem érezni, hogy valaki rázogat. Később az érzés mellé, egyre erősebb hang is társult, hallottam, hogy Caroline a nevemen szólogat, de a szememet még nem nyitottam ki. Hamarosan azonban sikerült felfognom, hogy valószínűleg a frászt hoztam rá, így nagy nehezen sikerült kinyitni a szemem. Egy aggódó szempárral találtam szembe magam.
- Kris!...Kristen! Jól vagy? Az ég szerelmére mondj már valamit. – szólongatott újra Caroline idegesen.
- Persze…- magam is meglepődtem milyen gyenge a hangom - ... jól vagyok.
- Jól vagy? Jól?! Egyáltalán nem vagy jól! – emelte fel kissé a hangját, gondolom az ijedség miatt – Aki jól van az nem szokott csak úgy elájulni! – mondta, miközben segített eltámolyogni a kanapéig.
Még szédültem egy kicsit, de már nem éreztem úgy, hogy bármelyik pillanatban összeeshetek, viszont a fejem kegyetlenül hasogatott.
- Most már minden rendben! – Próbáltam nyugtatni, nem tesz jót neki, ha idegeskedik. Isten őrizzen, hogy még neki is baja legyen! – Egyszerűen leesett a vérnyomásom, vagy a vérszegénységem újult ki megint. Igen az lesz! Már napok óta gyenge vagyok, régebben is volt már ilyen. – elmélkedtem hangosan.
- Napok óra rosszul vagy? – Kérdezett rá döbbenten. Ennyit hallott ki az egészből? Gratulálok magamnak…nem hogy sikerülne megnyugtatnom, csak tovább idegesítem.
- Mind egy hagyjuk! – próbáltam lezárni.
- Nem hagyjuk! Mióta tart? Rob tud róla? Voltál már vele orvosnál és egyáltalán mid fáj?
- Caroline! Előbb nyugodj meg, csak utána vagyok hajlandó válaszolgatni! Neked most nem tesz jót az idegesség! – próbáltam figyelmeztetni. Úgy látszik hatott, mert vett egy nagy levegőt, és pár percig csendben voltunk.
- Rendben! Igazad van! – vett még egy mély levegőt. – Hozok egy pohár vizet, mert még mindig nagyon fehér vagy, de utána hallgatlak.
Mondani akartam, hogy nem kell, de meg sem várta a reakciómat, már el is indult a konyhába. Hátradőltem a kanapén és elkezdtem a halántékomat nyomkodni, hátha enyhíti picit a fejfájást, de nem sokat segített. Nem telt bele pár percbe Caroline már vissza is tért, és addig erőltette, még meg nem ittam az egész pohár vizet. Hálásan megköszöntem, tényleg kissé jobban voltam tőle. Mivel csendben és egyben érdeklődve várta végre a részleteket, egy sóhaj után belekezdtem.
- Pár napja kezdődött…talán egy hete – mondtam, mire Caroline dühösen nézett rám. Ajajj…lehet nem kéne elmondani mindent. – Néha szédülök, meg gyenge vagyok. A fejem szokott fájni meg kissé émelygek. De mint mondtam, a vérszegénység miatt lehet. – hadartam el gyorsan. – A családban sokan kilódnak ezzel, de pár tabletta és máris jobban vagyok. – tettem hozzá gyorsan, mert láttam rajta, hogy nem nagyon sikerült meggyőznöm.
Caroline egy ideig gondolkozott. Látszott rajta, hogy nem tetszik neki, hogy nem veszem komolyan, de nincs nekem semmi bajom. Egy kis ideig csendben vártam, hogy mondjon valamit, de nagyon elgondolkozott.
- Kris nem…nem lehet, hogy… - kezdte, de megint abba hagyta és elkezdte az alsó ajkát harapdálni.
- Mi? – néztem rá értetlenül. Mintha félne kimondani. Nem vagyok én halálos beteg!
- Nem lehet, hogy te…szóval hogy… - makogta.
- Caroline! – szóltam rá, mire vett egy mély levegőt.
- …hogy terhes vagy? – nyögte ki végül.
Én ledermedtem. Kellet pár perc, míg felfogtam mit mondott, először ugyanis kételkedtem abban, hogy jól hallottam. De mikor rájöttem, hogy igen, majdnem felnevettem a feltételezésen…kínomba. Más se hiányozna most….de nem! Teljesen ki van zárva!
- Ugyan dehogy! – válaszoltam egy kis fázis késéssel. – Az biztos nem!
- Miért vagy ebben olyan biztos? – kérdezte és felhúzta az egyik szemöldökét.
- Mert nagyon figyelünk a védekezésre. Rendszeresen szedem a gyógyszert, egy napot se hagytam ki. – ellenkeztem. Az nem lehet…
- Az nem nyújt száz százalékos biztonságot te is tudod! – mondta, mire idegesen felkeltem a kanapéról.
Az a legnagyobb baj, hogy tényleg a fülembe ültette a bogarat. Mi van ha mégis…nem! Nem és nem! Csak a vérszegénység! – nyugtattam magam.
- Akkor sem vagyok terhes! – ellenkeztem tovább.
- Miért tiltakozol ennyire? – értetlenkedett. – Nem szeretnél gyereket?
- Nem! – vágtam rá azonnal, mire Caroline meghökkenve tekintett rám. – Vagyis nem most. – javítottam ki magam, majd visszaültem mellé a kanapéra. – Most a lehető legrosszabbkor jönne. Gondolj bele, így is bujkálnunk kell, hát mi lenne akkor. Amúgy is még csak együtt se lakunk, nem is lenne még hova születnie, meg nem is beszéltünk még erről. Szerintem Rob sem gondolkozik még családalapításon. Sőt biztos! – magyaráztam neki.
- Értem de…egy gyerek mindig ajándék.
- Igen, de mi jelenleg a felét sem tudnánk neki biztosítani, amit megérdemelne – mondtam, majd megöleltem. – Én nagyon örülök a ti boldogságotoknak és remélem egyszer nekem is megadatik, de most a lehető legrosszabbkor jönne. – ismételtem önmagam, mikor elengedtem.
Már láttam rajta, hogy valamilyen szinten megért, de tudom, hogy nem tetszik neki, hogy így gondolkozok. Persze ő nagy örömmel várja most a kisbabáját, de neki férje van, háza, egy biztonságos, nyugodt légkört tudnak majd neki biztosítani. Nekünk ez még nincs meg.
- Azért ígérd meg, hogy elmész az orvoshoz és kivizsgáltatod magad. Ha tényleg csak a vérszegénység akkor sem maradhat így. – nézett rám aggódva.
- Rendben megígérem, de cserébe ne mondd el Robnak, hogy elájultam. Így is eléggé feszült, nem akarom hogy még emiatt is idegeskedjen. Nincs semmi bajom, feleslegesen aggódna. – kértem, mire egy bólintással felelt.
- Köszönöm.
- Elkísérjelek az orvoshoz? – ajánlotta fel kedvesen.
- Nagyon örülnék neki, de most lehet nem a legjobb ötlet. Így is csoda, hogy ide nem követtek. Nem akarom hogy kövessenek, zaklassanak titeket.
- Nem szeretném, hogy egyedül menj. Akkor hívd el Iant, ő úgyis jól kezeli az ilyen helyzeteket – mondta. Nem voltam teljesen biztos, hogy a fotósokra gondolt, vagy az én megnyugtatásomra, de inkább nem kérdeztem rá.
- Rendben, majd akkor megkérdezem.
Nem sokáig maradtam. Főleg mert láttam rajta, hogy egy idő után, már egyre laposabbakat pislogott, így jobbnak láttam ha hagyom pihenni. Persze ő jó szívvel marasztalni próbált, de tényleg látszott rajta a fáradság, így még egy ölelés és egy ,,köszönök mindent” után hazaindulta.
Egész úton a beszélgetésen kattogott az agyam. Két énem harcolt egymás ellen. Az egyik makacson ragaszkodott hozzá, hogy nem vagyok terhes, viszont a másik sajnos kezd hinni Carolinenak. Hirtelen ötlettől vezérelve előkotortam a telefonom, majd tárcsáztam Ian számát.
- Hello csajszi! Jó hogy végre hívtál, már majdnem ott tartottam, hogy megsértődök. – hallottam a hangján, hogy mosolyog. Nem is ő lenne.
- Sajnálom, kicsit zűrösek mostanában a napjaim.
- Tudom – sóhajtott fel. – De nyugi nemsoká lenyugszik ez az egész. Bár én még mindig tartom magam hozzá, hogy nyilatkoznod kéne.
- Most már kezdem belátni, hogy igazad van – vallottam be. – De még erőt kell gyűjtenem hozzá.
- Nincs mi miatt szégyenkezned! Csinos, érett nő vagy, akinek csodás teste van. A pasik majd meg vesznek a képekért, aki mást mer állítani, az meg hazudik. Különben is, mindenki hibázik az életben, ez legyen a legnagyobb bűnöd, hogy készült rólad néhány szuper fotó! – próbált nyugtatni, bár kissé sajátos módon, de tény, hogy mosolyt csalt az arcomra.
- Köszönöm a bíztatást, de most más miatt hívlak. Ráérnél most? – kérdeztem reménykedve.
- Persze, de miért?
- El kéne kísérned az orvoshoz.
- Miért? Rosszul vagy? Érted menjek? – aggodalmaskodott rögtön.
- Nem kell, már úton vagyok. Készülj el és érted megyek.
- Rendben! Sietek!
Gyorsan elköszöntünk, én pedig ahogy ígértem hamarosan el is mentem érte a szállodába. Ideges voltam. Nagyon. Féltem, hogy van valami abba, amit Caroline mondott. Nem kellett sokat várnom, Ian sietős léptekkel jelent meg a szálloda bejáratánál, majd ült be mellém a kocsiba. Köszönés képpen megölelt, majd rögtön kérte a részletek. Ahogy a közeli kórház felé haladtunk, beavattam őt a részletekbe. Persze finoman kiosztott, hogy egy hete ilyen rosszul vagyok, erre nem hogy nem megyek el orvoshoz, de még neki sem szólok.
Amint leparkoltam az épület előtt, minden bátorságom inába szállt. Ian pár percit türelmesen várt, majd megkerülve az autót, kisegített, majd elkezdett befelé húzni. Gondolom tudta, hogy ha rajtam múlik, még órák hosszáig kint ülünk. A recepción egy nővér rögtön útba igazított minket, hogy melyik orvos rendel most, de mikor a rendelő elé értünk, szinte felnyögtem, ahogy megláttam, hogy mennyien várakoznak. Itt se végzünk egyhamar. – állapítottam meg magamban. Iannal karöltve helyet foglaltunk a többi várakozó kötött, majd elkezdtünk beszélgetni. Nagyon lassan haladt a sor, de mi annyira belemerültünk, az utóbbi napok történéseinek kibeszélésbe, hogy nem vettük észre mennyire elszaladt az idő. A telefon csörgése zavart meg minket, aminek a kijelzőjén Rob neve villogot. Meglepődve vettem észre, hogy már másfél óra eltelt. Ő már rég otthon van, gondolom aggódik, hogy hol vagyok.
- Szia szívem! – szóltam bele.
- Szia kicsim. Merre vagy? – érdeklődött, ahogy sejtettem.
Na most mit mondjak neki? Ha most elmondom, hogy a kórházba, akkor rögtön ide jön. Nem akarom idegesíteni, úgy sincs semmi komoly bajom. Segélykérőn Ianra néztem, de ő csak egy ,,vásárolunk”-at eltátogott.
- Elmentünk kicsi vásárolgatni. Már nagyon nyomasztó volt a négy fal között.
- Elmentünk? Kivel? – kérdezte. Ajjaj…
- Hát…Iannal – néztem az említettre, majd vártam Rob reakcióját. Ian arcán hatalmas mosoly terült szét, pontosan tudja, hogy Rob féltékeny rá, de valahogy még mindig nem sikerül vele közölni a hírt, miszerint semmi oka rá. Most voltak fontosabb dolgaink is.
- Értem.
- Ugye nem baj? – nem tetszett ez a tömör válasz. Remélem nem kezd el féltékenykedni, de ha hazamegyek, majd kibékítem.
- Nem, dehogy. Érezd jól magad! Várlak haza. Szeretlek. – köszönt el.
- Én is szeretlek! Sietek haza.
Amint leraktam, Ian még mindig vigyorgott.
- A lovagod féltékenykedik? – le sem tagadhatná milyen jól mulat ezen.
- Ez nem vicces. Mivel nem úgy néz ki, hogy te el akarod neki mondani, majd elmondom én. Nem jó ez így!
- Ne mondd, hogy nem esik jól! Ismerlek Kris, mint a rossz pénzt! Valahol a szíved mélyén tetszik, hogy ennyire félt mástól!
- Nem! – tiltakoztam rögtön, de nem győztem meg. Vigyora levakarhatatlan volt, majd magához vett egy magazin és lapozgatni kezdte.
Gyűlölöm mikor ezt csinálja, ha ennyire biztos a dolgába, de sajnos tényleg jól ismert. Persze, hogy tetszett Rob védelmezése, de a világért sem akarom, hogy rosszul érezze magát emiatt.
Nem volt több időm ezen töprengeni, ugyanis én következtem. Idegesen álltam el a helyemről, majd indultam meg a rendelő felé. Az ajtóban egy 40-es éveiben járó, mosolygós nővér várt, majd maga elé engedve mentünk be a helyiségbe. A doktornő a nővérrel körülbelül egy idős lehetett. Az ő is halványan mosolygott, majd felállva a székéről, kezet nyújtott.
- Üdvözlöm, Meredith Smith vagyok.
- Kristen Stewart – mutatkoztam be én is.
- Foglaljon helyet – mutatott a vizsgáló asztalra, majd ő is oda húzott egy széket és leült rá. – Nos Kristen, mi a panasza?
- Szinte minden nap fáj a fejem és gyakran szédülök. Néha pedig émelygek is és gyengének érzem magam.
- Rendesen étkezik mostanában? – kérdezte, miközben jegyzetelgetett valamit a füzetébe.
- Igen.
- Mióta tartanak a tünetek?
- Úgy másfél – egy hete. – feleltem.
- Először elküldöm vérvételre és mikor vissza hozza az eredményt és szükség van rá, akkor további vizsgálatokra még adok beutalót. – tájékoztatott.
Én csak bólintottam, hogy jelezzem, hogy megértettem. Ő pedig oda adott valami papírt a nővérnek, majd ismét felém fordult.
- Amy, majd elkíséri a vérvételre.
- Rendben, köszönöm.
Ezek szerint Amy, ismét maga elé engedett, majd kiérve elindultunk az egyik folyosón. Ian, amint kimentünk rögtön érdeklődve fordult felénk, de csak intettem neki, hogy nyugodtan maradjon ott.
A vérvételen nem voltak sokan, így gyorsan sorra kerültem. Nem volt egy kellemes dolog, de pár pillanatig tartott az egész. A nővér elmagyarázta, hogy megvárhatom ma az eredményt, vagy visszajöhetek holnap. Inkább úgy döntöttem, hogy megvárom, így visszamentem Ianhez, majd együtt elmentünk valami kávéért, míg várakozunk.
- Nyugi kislány! Minden rendben lesz! – nyugtatott Ian, mikor látta, hogy idegesen dobolok a lábammal. Könnyű azt mondani.
- Mikor lesz már kész az eredmény? Már mióta várunk. – türelmetlenkedtem.
- Sajnos nem csak velünk foglalkoznak. Tudom, hogy nehéz ezt elviselni. – gúnyolódott.
- Jó, igazad van. – mondtam, majd vettem egy nagy levegőt.
Nem tudom mennyit ülhettünk még ott, mikor végre újra szólított a nővér. Olyan ideges voltam, hogy a tenyerem izzadt, a gyomrom pedig dióméretűre zsugorodott. Amint beléptem, az orvos mosolyogva fogadott, de olyan furcsa volt. Túl vidám volt ez a mosoly, amit nem értettem.
Nina
Ezt nem hiszem el, hogy lehet valaki ennyire szerencsétlen? - gondoltam magamban miközben Johnt kísértem a kórházba. Egy pasiról azt feltételeznék, hogy megtudja magát védeni, ha verekedésbe keveredik, de ez az idióta úgy látszik még rendesen verekedni sem tud. Azt a hülye libát se tudta elszakítani Roberttól. A fenébe még a képek se voltak elég hatásosak. Ezek a gondolatok jártak a fejemben, mikor a parkolóba kisegítettem a drágalátos managerem az autóból.
- Gyere már, te idióta! - szóltam rá mivel nem akaródzott kiszállni a kocsiból.
- Jaj hagyjál már!Nincs nekem semmi bajom. - mondta.
- Dehogy nincs! Pár napon belül jelenésünk van egy estélyen és így biztos nem viszlek magammal. Visszataszítóan nézel ki. - gúnyolódtam vele. - Szóval indulás! - szóltam rá erélyesebben.
Már majdnem elértünk a bejáratig, mikor két ismerős arcot pillantottam meg egymásba karolva és ölelkezve ahogy belépnek az ajtón. A kis Szent Kristen egy pasival van, aki nem Rob? Miről maradtam le? Talán szakítottak? Nem az ki van zárva! De akkor ebből még hasznot is húzhatok! - mosolyodtam el gonoszan, előkaptam a telefonom és pár képet készítettem, miközben John értetlenül nézett rám.
- Ha már elszúrtad az előző akciónkat most én is támadásba lendülök - nevettem fel kárörvendően. - Te menj be és vizsgáltasd meg magad! Nekem el kell intéznem valamit. Visszajövök érted. - mondtam és indultam vissza a kocsiba.
Ki gondolta volna, hogy ebből még hasznom is lehet. Úgy néz ki ma mellém állt a szerencse. Pár percen belül már Rob lakása felé száguldottam. Ennyit a boldogságodról drága Kristen! - kacagtam fel magamban és rátapostam a gázpedálra.
Robert
Már több mint egy hete annak, hogy visszajöttünk a nyaralásból és azóta nincs nyugtunk a fotósoktól. Krissel is folyton veszekszünk habár már beláttam, hogy nem az ő hibája, és a többségük csak az idegesség miatt van. Ráadásul eléggé megviselte anyám viselkedése, akivel azóta sem beszéltem. Apa mondta, hogy próbálta jobb belátásra téríteni a nővéreimmel. Esélytelenül. Ian is jó párszor megfordult nálunk és legszívesebben az öklöm nyomnám le a torkán ha Kris nem haragudna meg rám. Tudom, hogy jó barátok, de akkor is idegesítő ahogy szerelmemmel viselkedik. Szerencsére már egy ideje nem jár annyit a lakásunkra mint eddig. Inkább a lányok lettek mindennapos vendégek. Legalább nem hagyják szerelmemet depresszióba süllyedni. Kris kérésére visszamentem dolgozni ahol szerencsére már lenyugodtak a kedélyek a fotók miatt. Azt állította, hogy jót fog tenni a munka. Legalább elterelődnek a gondolataim. Igaza is lett. Jelenleg egy építkezéshez kellett kijönnöm pár kilométerre Londontól, de már hamarosan újra vele lehetek és bepótoljuk az elmúlt három napot. Már az autópályán száguldok haza felé. Gondolataim közül a telefonom csörgése rángatott ki. Azt hittem szerelmem keres, de csalódnom kellet.
- Hallo? - szóltam bele.
- Szia Robert! - hallottam meg a számomra oly gyűlölt hangot.
- Nina! Mit akarsz?
- Több kedvességet vártam - mondta színpadiasan. - Csak mutatni szeretnék valamit a te kis drága szívszerelmedről. Itt állok a ház előtt, de senki nincs itthon. Nem különös? Azok után, ami történt én ki se mennék a házból, de Kristen nincs itthon.
- Nem mintha elszámolással tartoznánk neked, de biztos az egyik barátnőjéhez ment. - mondtam. Nem értem mit képzel ez magáról!
- Hát te tudod, de én a helyedbe felhívnám, hogy merre van. - mondta majd szó nélkül kinyomta a telefont.
Biztos vagyok benne, hogy csak el akar bizonytalanítani, de abból nem eszik. Pár pillanatig még győzködtem magam, hogy ha felhívom az még nem jelenti azt, hogy nem bízom benne. Így hát tárcsáztam a számát és pár csörgés után fel is vette.
- Szia szívem! - hallottam meg bársonyos hangját.
- Szia kicsim! Merre vagy? - érdeklődtem óvatosan, hogy ne vegye észre az akaratlanul megbúvó gyanakvást a hangomon. Biztos csak Ashleyvel van.
- Elmentünk kicsit vásárolgatni. Már nagyon nyomasztó volt a négy fal között. - válaszolta, de nevet nem említett ami kezdett gyanússá válni.
- Elmentünk? Kivel? - kérdeztem, de már nem akartam leplezni a hangomban lévő feszültséget. Már volt egy sejtsem kivel van.
- Hát... Iannal. - nyögte ki nagy nehezen és a reakciómat várta.
- Értem. - nyögtem ki csalódottan, a féltékenység belülről mardosott.
- Ugye nem baj? - kérdezte félve.
- Nem, dehogy. Érezd jól magad! Várlak haza. Szeretlek. - köszöntem el gyorsan, mielőtt valami meggondolatlanságot mondok.
- Én is szeretlek! Sietek haza. - mondta és kinyomtam a telefont.
Pont ekkor fordultam be az utcánkba, ahol a ház előtt számomra is meglepő módon, kevés fotóst, illetve egy ismeretlen kocsit. Nem tulajdonítottam neki, nagy jelentőséget, de mikor a lakáshoz felérve Nina várt rám az ajtó előtt, fájdalmasan felnyögtem. Még is mi a francot akar? Miért nem hagy már békén? Mindenkihez van most kedvem csak hozzá nincs. Esélyem se volt kikerülni, így kelletlenül mentem oda.
- Mit akarsz? - förmedtem rá, mire sértődötten felhúzta az orrát.
- Na hol van a te kis drágalátos barátnőd? - érdeklődött derűsen ami eléggé bosszantott.
- Iannal vásárolni, de nem tudom miért is érdekel téged.
- Nos, az igaz, hogy Iannal van, de nem vásárolni az is biztos.
- Persze és majd el is hiszem neked - vágtam rá gúnyosan. Mit képzel ez magáról? – mondtam, miközben idegességemben a kulcsommal szerencsétlenkedtem.
- Muszáj lesz! - mondta és a telefonját az orrom alá dugta, amin Kris és Ian álltak egy kórház bejáratánál. De nem a kórház ragadta meg a figyelmem hanem az, hogy ölelkezve álltak ott. Ez nem lehet! - győzködtem magam.
- Úgy látszik csak nem vásárolni vannak és ahogy látom jól szórakoznak. - mosolyodott el diadalittasan.
- Nem érdekel mit mondasz. Takarodj innen! - förmedtem rá. Kezdtem elveszteni az eszem.
- Na de meg se köszönöd, hogy felnyitottam a szemed? - játszotta az ártatlant.
- Takarodj! - kiáltottam rá mire dühösen elvonult.
Ahogy elment, egyedül maradtam a folyosón. Kellet pár perc, míg sikerül magam valamennyire lenyugtatni. Biztos, van rá magyarázat. – mondogattam, mikor már a nappaliban ültem és vártam Krist. Miért hazudott volna? Azt elmondta, hogy Iannal van. De miért ölelkeznek? Ráadásul miért voltak a kórháznál? Csak is Iannal lehet valami. Igen. Ez lehet a magyarázat. Már vagy két órája ülhettem ott, mikor kinyílt az ajtó és szerelmem lépett be rajta.
- Édesem! - mentem oda és a karomba zártam és egy szenvedélyes csókkal üdvözöltem.
- De jó, hogy itt vagy! - suttogta a mellkasomba elgyötört hangon, ami megijesztett.
- Minden rendben? – távolodtam el tőle.
- Nos, fogjuk rá - motyogta sápadtan és ez feldühített. Úgy nézett ki mint akinek bűntudata van. Tehát Ninának igaza lett volna? Nem az nem lehet. Meg kell tudnom. Fel sem fogtam mit teszek. Támadásba lendültem ahelyett, hogy normálisan rákérdezek.
- Hol vannak a cuccaid? Azt mondtad, hogy vásárolni mész. - támadtam neki.
- Mi a bajod? – kérdezte, miután kihallotta a számonkérést a hangomból.
- Ó, az égvilágon semmi. Azt leszámítva, hogy nem vásárolni voltál. Nem értem, miért nem lehet az igazat mondani. Tőled nem ezt vártam. - mondtam neki szemrehányóan.
- Miről beszélsz? - értetlenkedett.
- Tudom, hogy a kórházba mentél. Láttalak Iannal ölelkezni. Legalább jó volt? – tört fel belőlem a féltékenység.
- Mi a fene ütött beléd? Nem történt köztünk semmi. És hogy miért nem mondtam el? Mert csak aggódtál volna. A fenébe Rob. Ian csak orvoshoz kísért. - kiabálta most már ő. Orvoshoz? Beteg lett volna és én nem vettem észre? De miért nem szólt? Teljesen lefagytam, ahogy megláttam, hogy könnyektől csillog a szeme. Ez rögtön észhez térített. Én megint ahelyett, hogy meghallgatom azonnal neki estem. Te idióta! - szidtam meg magam gondolatban.
- Orvoshoz? De miért? - kérdeztem aggódva.
- Ha nem támadtál volna úgy nekem már tudnád. - mondta és egy könnycsepp hullott ki a szeméből.
- Mi a baj? Beteg vagy? - kérdeztem immár bűntudatosan és letöröltem a könnycseppet az arcáról.
- Inkább üljünk le. - javasolta és leültünk a kanapéra, de meglepetésemre elhúzódott, mikor megakartam ölelni.
- Sajnálom, hogy neked estem. - kértem bocsánatot.
- Jól van, semmi baj, hagyjuk ezt most - legyintett, de láttam rajta, hogy nagyon megbántottam. - Azért voltam orvosnál, mert már lassan másfél hete folyamatosan rosszul vagyok.
- Mi? Másfél hete? És miért nem szóltál? – döbbentem meg. Hogy nem vettem észre?
- Nem akartam, hogy aggódj. - hallottam meg a válaszát.
- Nem akartad? A fenébe! Hogy titkolhattad el, hogy rosszul vagy? Vigyáztam volna rád. - kértem számon, de most már nem kiabálva. Ezt már csak az aggodalom váltotta ki belőlem. - És mit mondott a doktor? - tértem rá a lényegesebb dologra.
- Nos, igazság szerint először a vérszegénységre gondoltam, mert a családban ez sűrűn előfordul meg sokat is idegeskedtem mostanában.
- De ha jól értem nem ez a baj - állapítottam meg.
- Nem. Jaj nem tudom, hogy mondjam el. - mondta kétségbeesetten.
- Ennyire nagy a baj? - kérdeztem nagyot nyelve, hogy palástoljam a félelmem. Nem lehet, hogy valami komoly baja legyen.
- Igen. - suttogta és ha nem lettem volna elég közel, akkor meg sem hallom.
- Mit mondott? - ültem közelebb hozzá mire rám emelte könnybe lábadt szemeit.
- Terhes vagyok Rob! - suttogta mire teljesen lefagytam. Ez még is hogy lehet? Ez a kérdés járt a fejemben és hirtelen megszólalni sem tudtam. Terhes vagyok. Terhes vagyok. Ez az egy mondat visszhangzott a fejemben és először fel sem fogtam az értelmét. Kristenre néztem és az arcáról semmit nem tudtam leolvasni. Lehetetlen. - nyögtem magamban és a kezembe temettem a fejem nem is sejtve, hogy ez a dolog milyen lavinát indít el köztem és Kris között.
