Táncra kelt szenvedély: 4.fejezet

Sziasztok!

Végre meghoztam a friss fejezetet :D Tudom, hogy sokat késtem vele de sok minden közbe jött ráadásul volt pár nap, mikor net hiánnyal küszködtem. Azonban végre megszületett :) Remélem még vagytok páran akik kíváncsiak vagytok a folytatásra. Nem lett a leghosszabb, de azért reményeim szerint kárpótolni fog titeket a kisebb szünet miatt! Az előzőekhez írt komikat és pipákat nagyon szépen köszönöm és remélem ide is írtok pár szót legyen az jó vagy rossz :D

Nem is húznám tovább az időt.

Jó olvasást nektek! :D

Puszika: Wiky

Kristen szemszög

"Adj szót a fájdalomnak; a bánat, amely nem beszél, addig szorítja a megterhelt szívet, amíg az megszakad."

Fájdalom. Leginkább így nevezhetném azt az érzést ami maga alá temetett abban a pillanatban, hogy meghallottam a vonal túloldalán lévő hangot. Ezután pedig következett a békét, megnyugvást nyújtó sötétség ami elragadott. Csak lebegtem a sötétben, minden tagom mintha pehely könnyű lenne. Nem törődtem semmivel még a fájdalommal sem. Csak voltam és kizártam a külvilágot. Közben azonban hiába nem voltam magamnál temérdek kérdés ütött szöget a fejemben. Miért pont velem történik ez? Miért most? Miért így? Talán a sors úgy gondolta, hogy túl sokáig voltam boldog és így akar megleckéztetni vagy tudatni akarja, hogy nem lehet minden sokáig tökéletes. Ezer meg ezer variáció tódult a fejemben és a fejem teljesen belefájdult. Úgy éreztem, hogy ha nem nyitom ki a szemem akkor beleőrülök a bizonytalanságba és a fájdalomba. Legszívesebben örökre elbújnék a világ elől és magányomban élnék életem végig, de tudom, hogy ezt most nem tehetem meg. Nagy nehezen elkezdtem nyitogatni a szemem, azonban a hirtelen jött világosság miatt visszacsuktam. Éreztem, hogy egy puha ágyon fekszem és valaki szorongatja a kezem. Közben ahogy egyre jobban kezdtem visszanyerni az eszméletem több hangot is hallottam magam körül. Fokozatosan nyitottam ki a szemem, hogy megszokjam a hirtelen jött világosságot. A többiek észrevehették, hogy ébredezem, mert egyből meghallottam Bella hangját.

• Kristen! Jól vagy? - kérdezte aggódva és a többiekkel együtt felém hajolt.
  
• Nem tudom, illetve nem. - beszéltem össze-vissza. - Kérhetek egy pohár vizet? - kérdeztem, mert a szám teljesen kiszáradt.
  
• Tessék. - nyújtotta felém a poharat Ashley mire óvatosan felültem és körbe pillantottam a szobában. Legnagyobb megdöbbenésemre a fiúk is itt tartózkodtak.Mit keresnek ezek itt?
• Köszönöm. - mondtam és nagyot kortyoltam az éltető nedűből majd visszaadtam a poharat. - Ők mit keresnek itt? - böktem fejemmel a srácokra és kimondtam azt a kérdést ami már kezdte fúrni az oldalam.
• Ők segítettek visszahozni téged, de inkább nekünk kellene kérdezni tőled. Mi történt? Mikor elájultál felvettük a telefonod, de már nem volt vonalban senki. - ahogy ezt Nikki végig mondta azonnal éreztem, hogy a sírás fojtogat. Szemem pedig ismét könnybe lábadt.
• Megtennétek, hogy kimentek? - kérdeztem kicsit csúnyán nézve a srácokra.
• Persze, de azért egy kis köszönöm szerintem jól esne Robnak, azért mert visszacipelt téged ide. - mondta nekem gúnyosan Tom amin meglepődtem. Sose volt ilyen támadó. Láttam, hogy Rob bokán rúgja. Valószínűleg Rob ezt nem várta el, de jelen állapotomban nem gondolkodtam.
• Már bocsánat, de nem kértem rá. Szóval el lehet dugulni és ki lehet fáradni szobánkból. Ott az ajtó. - mutattam rá, de még hozzá fűztem valamit amit talán nem kellett volna. - Robnak meg nem fogok köszönetet mondani, mert egy vak tuskó és még neki kellene bocsánatot kérnie néhány dologért. - fejezetem be végül és láttam, hogy mindenki döbbenten majd rosszallóan néz rám az említett meg csak dühösen fogta magát és elsőkét csörtetett ki a szobából. Ezután kivonultak és a csajok azonnal letámadtak.
• Kris, ezt most miért kellett? - kérdezte Nikki.
• Inkább hagyjuk ezt. - hajtottam le a fejem és megint sírni kezdtem.
• Mi történt Stew? - kérdezte lágyan Bella a régi becenevemen szólítva.
• A bátyám telefonált, hogy... hogy... hogy Kevin meghalt. - mondtam ki a sírástól akadozva és suttogva. A mondatom végén felnéztem és három megdöbbent szempárral találtam szembe magam.
• Az nem lehet. - suttogták hitetlenkedve. Legelőször Nikki találta meg a hangját aki azonnal átölelt.
• Annyira sajnálom drágám. - suttogta a fülembe és a többiek is odajöttek.
• De mikor? - kérdezte Ash.
• Cameront ma hívták fel a kórházból. - mondtam szipogva. - Beszélnem kell ma a tábor vezetővel, hogy pár napra hagy utazzak haza. - keltem ki az ágyból.
• Elkísérjünk? - kérdezte Bella.
• Nem kell, szeretnék egy kicsit egyedül lenni ha nem baj.
• Persze,megértjük. - reagált először Ash a többiek pedig helyeseltek.
• Sietek vissza. - mondtam és kiléptem a szobából. A tanári szintig megtett utat úgy tettem meg, hogy folyton megbámultak. Valószínűleg láthatták ahogy Rob a karjaiban hozott vissza. Remek. Most indulnak az újabb pletykák. - sóhajtottam fel. Amint oda értem az igazgatói szoba elé azonban megtorpantam. Féltem oda belépni, mert újra el kell mondanom a történteket és arra nem lennék képes. Mégis erőt vettem és bekopogtam. Pár másodperc után egy hang invitált be. Belépve egy kisebb szobát pillantottam meg egy hatalmas íróasztallal és több könyves polccal, ami egy irodai szobára emlékeztetett és nem egy hotel szobára.
• ÁÁ, Miss Stewart. Már vártam, hogy mikor keres meg. - szólalt meg a táborigazgató és szemeiben csak sajnálatot láttam. Tehát a szüleim vagy a bátyám már felhívta. 
• Jó napot uram! Akkor tehát elengedne pár napra? - kérdeztem suttogva, mert a sírás megint fojtogatott. 
• Persze, ez csak természetes. Ha nem haragszik már foglaltam is le egy gépet, de csak holnap reggelre. Addig pihenje ki magát. - mondta megértően, majd hozzá tette. - Remélem, azért a szombati tábor nyitó partyn találkozunk, de ha még sem azt is megértem. - próbált kedveskedni.
• Köszönöm uram, akkor mennék is.
• Rendben. Holnap reggel nem muszáj beszólnia. Tudni fogom, hogy ha megy. - mondta mire bólintottam köszönésképp, mert megszólalni se tudtam a torkomban lévő gombóctól. Miután becsukódott a hátam mögött az ajtó neki dőltem a falnak és vettem pár mély lélegzetet. Egy-két perc után erőt vettem magamon és elindultam az ebédlőbe, hogy megpróbáljak magamba tuszkolni pár falatot. Útközben gyorsan dobtam egy smst Bellának, majd mielőtt még odaértem volna az ebédlőbe tárcsáztam Cameron számát. Pár csörgés után feszült hangon szólt bele.
• Kris? 
• Igen, én vagyok. - szóltam bele halk, erőtlen hangon.
• Hála az égnek. - lélegzett fel. - Olyan hirtelen tetted le, hogy megijedtem. - mondta és inkább jobbnak láttam ha nem említem meg neki az ájulást.
• Ne haragudj, csak teljesen kiborultam. - vallottam be.
• Persze,megértem. Anyáék beszéltek a táborigazgatóval és holnap jöhetsz el pár napra.
• Igen, tudom. Tőle jövök. - világosítottam fel. - Csak gondoltam először felhívlak és megnyugtatlak.
• Jól gondoltad, de szerintem neked kellene most nyugtatás. - váltott át a hangja aggódóra. 
• Nyugi, én meg leszek. Most viszont le kell raknom. Megyek megkeresem a többieket. 
• Rendben. Vigyázz magadra. Holnap kimegyek eléd. 
• Oké, szia! - köszöntem el és kinyomtam a telefont.Ezután folytattam az utat az ebédlőbe, mikor azonban beléptem minden szem rám szegeződött. Remek. Úgy látszik elindult a szóbeszéd. - állapítottam meg, nem is sejtve, hogy miről beszélnek a hátam mögött. Az egyik asztalnál észrevettem a lányokat és elindultam feléjük, de sajnos el kellett haladnom Alicé-ék mellett. Legnagyobb megdöbbenésemre a srácok ott ültek mellettük és Alice teljesen rá volt tapadva Robra. Pár másodpercig némán bámultam rájuk és enyhe csalódottságot éreztem. Rob az első találkozásunk óta ugyan nem a szívem csücske, de mégis rosszul esik ahogy mással látom. Mi a fene van velem? Már mentem volna tovább, mikor meghallottam Alice gúnyos hangját.
• Nocsak kit látnak szemeim. - kezdte. - Na mi van Kristen? Végre felébredtél? - mondta gúnyosan. - Rob mesélte, hogy elájultál. Már most kezded sajnáltatni magad? Eljátszod a hattyúk halálát és azt várod, hogy mindenki körbe ugráljon. - folytatta, mire könnybe lábadt a szemem. Nem szoktam magamra venni a beszólásait, de most ez más helyzet.
• Alice! Nem lehetne, hogy nem kötsz belém minden egyes alkalommal? - kérdeztem halkan a visszavágás helyett. Közben fél szemmel láttam, hogy a csajok felénk indulnak.
• Stewart, szerintem hagyd Alicet, mert teljesen igaza van. - szólalt meg hirtelen Rob és teljesen lefagytam. Miért csinálja ezt? - kérdeztem magamtól és a szemébe néztem, ahol csak megvetést láttam és ez fájt. - Akárhányszor összeütköztünk te mindig drámáztál egy sort. Biztos, hogy most is erről van szó, nincs semmi komoly bajod csak megjátszod magad. - mondta gúnyosan. - Elvégre te csak egy hülye picsa vagy. - fejezte be és eddig bírtam. A könnyeim ismét utat törtek maguknak és lefolytak az arcomon.
• Rob, mégis mi a fene ütött beléd? - kérdezte meg szemrehányóan Tom. Rob erre csak megrántotta a vállát és a szemét forgatta. Belláék pont ekkor értek oda.
• Mi történt? - tudakolta Nikki könnyes szemem láttán.
• Csak a kis liba megkapta amit érdemelt. - nevetett Alice Robbal együtt. Nekem se kellett több és az elfojtott indulat kitört belőlem.
• Ebből elég! - szólaltam meg remegő hangon. - Nem tudtok ti az égvilágon semmit. - sziszegtem. - Tudni akarod Alice, hogy mi történt? Hát, jó elmondom. Kevin meghalt. - mondtam ki és láttam, hogy kikerekedik a szeme. - Pattinson! - fordultam Rob felé. - Reméltem, hogy a tábor ideje alatt rendezőik a viszonyunk, de tévedtem. Hatalmasat csalódtam benned. - fejezetem be és elrohantam. Csak futottam és futottam. Végül ismét az igazgatónál kötöttem ki és sikerült vele megállapodnom, hogy még ma este elutazhatok, de szombaton a bálra visszaérek. Utána elindultam a szobánk felé miközben végig patakokban folytak a könnyeim. Nem hiszem el, hogy ilyen hamar minden tönkre ment. A szobába érve ott találtam Bellát és Nikkit. Gyorsan beszámoltam nekik mindenről, összepakoltam néhány dolgot és átöltöztem. Felvettem egy fekete csőnadrágot, egy bézs színű felsőt ugyanolyan cipővel a hajamat pedig egy copfba kötöttem. 

Reméltem, hogy Ashleytől eltudok köszönni, de nem ért vissza. Nikki kísért le a taxihoz és alaposan megölelgetett, elköszöntem tőle és beszálltam a taxiba, hogy életem legfájdalmasabb próbatételén részt vegyek.

 

Robert szemszög

„Csak olyasmire mondja az ember, hogy megbánta, aminek következményei befolyásolják az életét, vagy másokét, s ami lelkiismeret-furdalást hoz ki belőle.”

Ahogy Kristen elviharzott, mint akit fejbe kólintottak úgy ültem ott. Miközben beszéltem fel sem fogtam, hogy mit mondok. Csak akkor fogtam fel a szavaim jelentését, mikor Kris eltűnt a szemem elől. A saját szavaim miatt leforrázva ültem és a többiek szemrehányó míg Alice kárörvendő szemeivel találtam szembe magam. Hát végig ezt akarta. Direkt ingerelt Kris ellen és végül olyat mondtam amit azonnal megbántam. Ráadásul szegénynek nem is tudtam, hogy mi a baja csak gyártottam Alice segítségével a téveszméket. Akkor már észhez kellett volna térnem, mikor mondta, hogy meghalt valami Kevin, de nem törődtem vele. Ki lehet az a Kevin? - kérdeztem magamtól. Majd szinte észrevétlenül mondtam ki hangosan a kérdést.

• Ki az a Kevin? - mondtam ki halkan.
• Nem hiszem, hogy rád tartozna. - sziszegtem nekem Nikki ellenségesen, amit most megtudtam érteni.
• Mi ütött beléd? - veregetett hátba Kellan.
• Nem tudom. - hajtottam le a fejem mire meghallottam Alice hangját.
• Jaj, ne hogy már lelkiismeret-furdalásod legyen. - ripakodott rám. Nekem se kellett több és felé fordultam.
• Te most jobban jársz ha befogod és elhúzol innen, de nagyon gyorsan mielőtt olyat teszek amit megbánok. - mondtam neki ridegen mire duzzogva elvonult a hülye, szőke barátnőivel. Ahogy ők elmentek Nikki és Bella is elindultak, de mivel Ashley nem mozdult visszafordultak.
• Ash! Nem jössz? - kérdezte Bella.
• Mindjárt megyek. Beszélnem kell Robbal. - mondta és teljesen ledöbbentem. Dühösen kellene elvonulnia, mert megbántottam a barátnőjét erre ő leül mellém és felém fordul. A lányok egy darabig döbbenten néztek, majd szó nélkül elvonultak.
• Mit akarsz tudni? - kérdezte. - Illetve előbb tisztázzuk, hogy mit akarsz Kristől?
• Én... nem... nem is tudom. - kezdtem el dadogni zavaromban ami nem jellemző rám. Közben észre vettem, hogy a srácok szépen csöndben eloldalaztak. - Először is szeretnék bocsánatot kérni és újra kezdeni mindent. Ezt a három napot. - szedtem össze magam.
• Rendben. - reagált és elgondolkodva nézett rám mielőtt újra megszólalt. - Nem akarok sok mindent elárulni Kris tudta nélkül, de ami a mostani esethez kapcsolódik tömören elmondhatom. - sóhajtott fel, majd belekezdett a mesélésbe. - Kevin egy velünk egy korú srác volt. Krissel egy általános iskolába jártak sőt évekig táncpartnerek voltak. - itt elcsuklott a hangja és egy pillanatra megállt, majd folytatta. - Együtt jelentkeztek a táncsuliba. Abban az időszakban döbbentek rá, hogy éreznek valamit egymás iránt. Majdnem egy évig voltak együtt és ők voltak a suli álompárja addig még meg nem érkezett egy francia diák Charlotte. Már előtte is érezték, hogy még sem szerelem amit egymás iránt éreztek így szakítottak. Mindenki legnagyobb meglepetésére azonban legjobb barátok maradtak. Kevin összejött Charlotte-al és minden a legtökéletesebben alakult egészen fél évvel ezelőttig. Akkor derült ki, hogy Kevinnek előrehaladott leukémiája van. Krist ez mélyen érintette egy bizonyos dolog miatt amiről most nem akarok beszélni. Elég ha ezeket árulom el a tudta nélkül. Szóval hol is tartottam? - kérdezte.
• Ott, hogy kiderült, hogy Kevin leukémiás. - segítettem ki.
• Ja, igen. Szóval Kris ekkor teljesen összetört akárcsak Charlotte. Az egyiküknek a legjobb barátja a másiknak a szerelme volt. Már Kris szülei is családtagként szerették és náluk lakott miután a szülei meghaltak. Ő volt Kris második bátya. Hiába szakítottak ugyanúgy megmaradtak egymásnak. Kris Kevin kérésére jelentkezett a táborba pedig ő nem akarta ott hagyni, mert az orvosok nem sok időt jósoltak neki. Mégis eljött. Mikor a parkban voltunk, akkor kapta a telefont, hogy Kevin meghalt. - hajtotta le a történet végén a fejét és könny csordult ki a szeméből. - Mindannyian nagyon szerettük. - suttogta.
• Istenem, de egy barom vagyok. - szidtam meg magam. - Már értem miért borult ki ennyire.
• Menj, keresd meg. Majd csak holnap délelőtt utazik el a temetésre. - mondta nekem mire felpattantam és elindultam az emelet felé. Amilyen tempóval mentem hamar a szobájukhoz értem. Kopogásra emeltem a kezem, de még előtte kinyílt az ajtó és Bella lépett ki rajta aki meglepődhetett azon, hogy itt talál. Legalábbis a kikerekedett szeme erre utalt.
• Mit keresel itt? - esett nekem azonnal amint észhez tért.
• Beszélnem kell Krissel. Bocsánatot akarok kérni. - közöltem vele a szándékom.
• Erről lekéstél ugyanis a veszekedésetek után beszélt az igazgatóval, hogy hagy utazzon el ma és most kísérte le Nikki a taxihoz. - mondta nekem.
• Mi? Azonnal beszélnem kell vele. Tudnia kell, hogy nagyon sajnálom. - mondtam.
• Akkor mire vársz? Fuss. Talán még elkapod mielőtt elindul a taxi. - javasolta egy gyenge mosollyal. Nekem se kellett több és futva tettem meg az utat a hotel bejáratáig. Mire odaértem a lépcső aljához akkor láttam beszállni a kocsiba. Futottam, ahogy csak tudtam, de mire odaértem elhajtott. Szomorúan és csalódottan álltam ott. Nikki mikor visszaindult észre vett és megállt előttem.
• Mit akarsz? - kérdezte támadóan.
• Én bocsánatot akartam kérni, de elkéstem. - hajtottam le a fejem.
• Egy szimpla bocsánatkéréssel nem mész semmire. - sziszegte. - Tudod te mennyire megbántottad? - kérdezte. - Szerintem ha visszaér hagyd békén. Eleget szenvedett már.
• Én nem akarom bántani többet. - mondtam halkan.
• Akkor hagyd őt békén. - válaszolt és ott hagyott a kétségeim között. Hogy mi a fenéért nem gondolkodtam mielőtt beszéltem. Egy dolog azonban biztos. Küzdeni fogok a bocsánatáért. Ezzel az elhatározással indultam a srácok keresésére nem is sejtve, hogy mit fog tartogatni számomra a hétvégi bál.