33. fejezet

Sziasztok! 

Nagyon sajnáljuk, hogy délelőtt sem érkezett meg a friss csak kisebb alkotói válságba kerültünk. :( Nem vagyunk annyira megelégedve vele még így sem, de reméljük azért kicsit tetszeni fog nektek és kicsivel több komit kapunk ide mint az előzőhöz. Nem is húznám tovább az időt!

Jó olvasást! :D

Puszi: Netty & Wiky

Kristen

„Márpedig aki fixen szerelmes, az nagyon is tud róla, mivelhogy boldog! És a boldogság rendkívüli, magasztos, szárnyaló lelkiállapot!”

Igaz a mondás miszerint ha az ember szerelmes, akkor szinte szárnyal a boldogságtól. Én pontosan ezt érzem amióta szinte minden rendbe jött. Boldogságunkat egyedül Clare ellenszenve árnyékolja be, de erre a hétvégére még ezt is elfelejtettük. A barátaink jótékony hatással vannak ránk. Az egész hétvégémet feldobta a tudat, hogy kedden anyáék meglátogatnak minket és végre ők is megtudják a nagy hírt. Nem akartam visszamenni Párizsba, de most így belegondolva muszáj lesz, mert személyesen hamarabb eltudom intézni a dolgokat és hivatalosan is átkéretem magam egy Londoni modellügynökséghez. Bár dolgozni most egy jó darabig nem tudok és nem is akarok, de végre semmi nem fog elválasztani szerelmemtől.

A hétvége további része még jobban telt. A csajokkal rengeteget fürödtünk a tengerbe és a Kellan-Tom páros poénjain jókat nevettünk. Végre egy kis ideig elfelejtettem a problémáinkat és a jövőre tudtam koncentrálni. A lányok megígérték, hogy segítenek mindent elkészíteni a szüleim érkezésére, mert Rob már elkezdte az aggodalmaskodást, hogy nehogy túlerőltessem magam. Napközben bementünk a városba is nézelődni és persze Ash kérésére vásárolni. Állítása szerint nem lehet úgy elmenni nyaralni, hogy közben ne vegyél semmit. Így én gazdagabb lettem egy új táskával illetve egy csodaszép koktélruhával. Míg napközbe a többiekkel hülyéskedtünk az éjszakákat végig egymással töltöttük, nem győztünk betelni a másikkal. Sajnos azonban hamar eltelt az idő és már azon kaptam magam, hogy a fiúk a bőröndöket pakolják be az autókba. Szomorúan vettem tudomásul, hogy egy darabig nem igen lesz lehetőségünk kiruccanni valahova.

• Ne aggódj szerelmem! Amint lehetőségünk lesz rá elkérjük Tomtól a kulcsokat és csak ketten visszalátogatunk ide. - suttogta Rob a fülembe, mikor észrevette szomorú tekintetem. Neki aztán tényleg nyitott könyv vagyok. - mosolyodtam el magamban.
• Rendben! Már alig várom! Akkor induljunk. - viszonoztam a mosolyát majd egy csók után beszálltunk a kocsiba és indultunk is az esős London felé.

Elég későn indultunk el a nyaralótól így nem számítottunk rá, hogy egyhamar hazaérünk. Már elég régóta úton lehettünk, mikor egyre laposakat kezdtem pislogni, majd átadtam magam a pihentető alvásnak. Hosszú idő után azonban most először álmodtam valamit.

„Egy világos szobában találtam magam, ahol az uralkodó szín halvány piros volt, mint a Robbal közös hálószobánk. Ekkor vettem észre,hogy nem csak hasonlít,de álmomban pontosan a mi szobánkban álltam. Körbe néztem és minden ugyanúgy nézett ki, mint legutoljára annyi különbséggel, hogy az ágy mellett egy hófehér bölcső kapott helyet. Elmosolyodtam és lassan megindultam felé. Mikor azonban odaértem egy nem várt dolog várt rám. Egy játékbaba feküdt benne az én kicsikém helyett és egy kés volt bele állítva a baba testébe körülötte meg vörös foltokban művér volt szétlocsolva. Egy cetli volt mellette melyre nagy betűkkel amire ez volt ráírva: REMÉLEM IDEJÉBEN ELTUDTÁL BÚCSÚZNI A BABÁDTÓL, MERT TÖBBET NEM LÁTHATOD! Éreztem, hogy a szöveg láttán könnybe lábad a szemem és már csak azt éreztem, hogy valaki finoman rázogat!”

Mikor kinyitottam a szemem Rob aggódó tekintetével találtam szembe magam.

• Kicsim mi történt? Rosszat álmodtál? - kérdezte, miközben átölelte még mindig remegő testemet. - Hiszen te sírsz. - állapította meg.
• Ennél rosszabb már nem is álmodhattam volna - nyögtem elhaló hangon és részletesen beszámoltam neki az álmomról. Ahogy befejeztem, akkor jöttem rá, hogy már nem a kocsiban ülünk. - Hogy kerültem ide? - értetlenkedtem és felismertem a hálónkat.
• Elaludtál a kocsiba és nem volt szívem felébreszteni. A fiúk behozták a csomagokat én meg téged. - mosolygott rám. - Visszatérve az álmodra. Nem kell aggódnod. Ha megszületik a pici egy percre sem hagyjuk magára és egyébként is ez csak egy rossz álom volt. - mondta és egy lábremegtetős csókban részesített amit készségesen viszonoztam is. - Már elég későre jár. Pihenjünk. Már én is elfáradtam. - mondta, majd betakart mindkettőnket, mellém feküdt és a karjaiban nyomott el ismét az álom, ezentúl mindenféle rémálom nélkül.

Másnap reggel verőfényes napsütésre ébredtem, ami elég ritkaságnak számított Londonban és egy üzenet várt a párnámon egy szál vörös rózsával.

„Ne haragudj kicsim, hogy nem ébresztettelek fel, de olyan édesen aludtál nekem meg sürgősen be kellett mennem az irodába. Ha lesz kedved gyere be, hogy feldobd az amúgy unalmas napom!

Szeretlek, csók: Rob”

Mosolyogva olvastam végig a cetlit, majd elindultam a konyha felé, hogy csillapíthassam az étvágyamat. Közben gyorsan végig gondoltam a napi beosztásom. Délelőtt a lányok eljönnek velem bevásárolni és segítenek előre megcsinálni néhányféle süteményt, majd előkészítjük a vendégszobákat. Ebédre viszont mindenképp meglátogatom Robot és viszek neki egy ki meglepetést. Már ki is találtam mi lesz az. Miután mindent átgondoltam elmosogattam magam után és felvánszorogtam a szobába, vettem egy gyors zuhanyt és a gardrób elé álltam. Már megint nem tudom mit vegyek fel hála Ashleynek. Mindig annyi ruhát veszek ha vele vagyok, hogy utána már nem is tudok dönteni. Végül egy halvány rózsaszínű hosszú, lenge ruhára esett a választásom,melynek a derekán egy arany színű szalag futott körbe, hozzá egy lapos talpú szandált, egy fülbevalót karkötővel és mivel sütött a nap egy napszemüveget is felvettem mellé.

Gyorsan felöltöztem, majd a bérelt autómba beülve indultam is a bevásárló központig ahol Ian és a lányok már vártak.

• Na végre megérkeztél tündérem - jött oda Ian elsőként és megölelt. - Már nem bírtam a folytonos csacsogását Ashleynek. - suttogta közbe a fülembe mire felnevettem.
• Mi olyan vicces? - kérdezte az említett.
• Semmi, hagyjuk. – legyintettem nevetve és őket is üdvözöltem. - Vicky és Lizzy nem jöttek? - érdeklődtem, mert a csajok mondták, hogy hívták őket is.
• Nem, mert dolgozniuk kell. - válaszolt Caroline.
• Akkor hol kezdjük? - kérdezte Nikki.
• Gyerünk először az élelmiszerekhez utána pedig jöhet a többi. - mondta a kis hiperaktív Ashley.
• Oké, akkor indulás, mert ebédre bemegyek Robhoz a munkahelyére. - mosolyogtam rájuk és végre elindultunk.

Bejártuk az egész bevásárlóközpontot és a végére már alig éreztem a lábamat. Persze közben szántam arra is időt, hogy Robnak beszerezzem az ajándékát is. A csajokkal megállapodtunk abban, hogy kettőre jönnek hozzám és elkezdünk készülődni. Állításuk szerint elég nekem két óra Robbal, mert a végén még megunjuk egymást amit én elképzelhetetlennek tartok. Útközben még beugrottam egy étterembe és a nap specialitását kértem elvitelre. Bő fél óra múlva, pontosan délben érkeztem meg a céghez. Leparkoltam és megindultam szerelmem irodája felé. Éreztem, hogy útközben végig kíváncsi tekintetek szúródnak a hátamban és egészen biztos, hogy némely dolgozó rossz indulatú megjegyzéseket fűz hozzám, de már nem tud érdekelni. Hamarosan elértem az ajtót és kopogtam. Nem sokat kellett várnom, hogy meghalljam a számomra oly kedves hangot.

• Samantha kértem, hogy senki ne zavarjon. - mondta, mikor beléptem, de a papírok közül nem nézett fel így nem láthatta, hogy nem a titkárnője lépett be az ajtón.
• Még én sem zavarhatok? - kérdeztem, majd léptem volna ki, mikor hangomat hallva felpattant a székből és megindult felém.
• Kris! Egyedül te zavarhatsz meg. - mondta és köszönésképpen megcsókolt.
• Ennek örülök, mert szándékomban áll veled ebédelni. Még el is hoztam az irodádba, mert sejtettem, hogy sok dolgod van. - mosolyodtam el.
• Egy angyal vagy! - mondta és ismét szenvedélyesen ajkait az enyémekre illesztette. - Akkor lássunk is neki, mert farkas éhes vagyok. - mondta miután elváltunk és a kanapéhoz vezetett.
• Várj! Először adni szeretnék valamit. - szólaltam meg és egy csomagot húztam elő a táskámból. - Tessék.
• De mi ez?
• Bontsd ki és megtudod. Csak egy kis aprósággal szerettem volna neked kedveskedni - mosolyogtam rá. Pillanatokon belül lehámozta róla a csomagoló papírt és felcsillant a szeme az ajándék láttán.
• Ennél jobbat nem is kaphattam volna. De mivel érdemeltem ki? - kérdezte.
• Azzal hogy vagy nekem és persze, hogy ne legyen ilyen üres a dolgozóasztalod és itt is emlékeztessen valami rám és a babára. - válaszoltam mire hálája jeléül megcsókolt.
• Nagyon köszönöm! - suttogta az ajkaimba. - Este meghálálom. - kacsintott kajánul rám, nekem pedig rögtön hevesebben vert a szívem. Hihetetlen, hogy ilyen hatással van rám! Az asztalára helyezte a két képet amit bekeretezve adtam neki magamról és a babánk első ultrahangos képéről. A keretekbe meg gravíroztattam egy-egy gondolatot.

„Örökké szeretni foglak!”

„Szeretlek apu!”

Elhelyezte a képeket egymás mellé és visszaült mellém, hogy végre neki láthassunk az ebédünknek. Sokat beszélgettünk közbe és őt is beavattam, hogy mikkel készülünk anyáék érkezésére. Már alig várom, hogy itt legyenek, már nagyon hiányoznak.

Az ebéd végeztével elpakoltam, majd bementem a mosdóba, hogy kicsit felfrissítsem magam.

Robert

Hihetetlen örültem Kristen ajándékának. Nem is értem, hogy tud mindig ilyen fantasztikus dolgokat kitalálni. Ennél jobban nem is örültem volna semminek. Amíg ő kint volt a mosdóba, alaposabban megnéztem a két képet. Piszok szerencsés vagyok! – állapítottam meg magamban. Nem is értem mivel érdemeltem ezt ki, de csak hálával tartozom a sorsnak emiatt. Kris nemsokára vissza is tért, majd rögtön oda jött hozzám. Én rögtön a kezéért nyúltam, majd ölembe vontam. Kényelmesen elhelyezkedett, majd nyakam köré fonta karjait.

• Ma nagyon sokára végzel? – suttogta a nyakamba, ahova apró puszikat hintett. Mondanom se kell, hogy alig tudtam türtőztetni magam. Minden mozdulatától elvesztem az eszem!
• Sietek hozzád haza! Nem leszek bent tovább, mint máskor. – nyugtattam meg. Ő kitartóan próbálta az a csöpp önuralmamat is megtörni, én pedig a hátát simogattam a szabad kezemmel.
• Ajánlom is. – suttogta, majd összeérintette ajkainkat. Szenvedélyesen faltuk egymást ajkát, és az én kezem felcsúszott egészen a tarkójáig. Nem hagyták azonban, hogy jobban belemelegedjünk, mert a kopogás hangja zavart meg minket. Mosolyogva húzódott el tőlem szerelmem. Felállt, majd próbálta elrendezni a vonását, de a mosolyát alig tudta elrejteni. A kis boszorkány pontosan tudja, hogy most alig tudom visszatartani magam attól, hogy rá ne másszak. Ez volt a célja.
• Szabad! – szóltam ki egy kis fáziskéséssel. A titkárnőm jött be egy újabb adag aláírandó papírral. Kedvesen köszönt Krisnek, majd felém fordult és elkezdte magyarázni, hogy mit honnan hozott. Bűnbánóan szerelmemre néztem. Sajnos újra vár a munka. Kris oda jött, majd adott egy édes búcsú csókot. Mielőtt azonban elhúzódott volna tőlem, még a fülembe suttogott.
• Otthon folytatjuk – elhúzódott tőlem, majd egy elégedett mosollyal az arcán, miután Samanthától is elköszönt elindul haza. Én csak néztem a távolodó alakját és kellet még pár pillanat még ki bírtam űzni a fejemből a rám váró este képeit.

A nap további része eszméletlenül egyhangúan telt. Én próbáltam minél gyorsabban átrágni magam a hatalmas papírkötegen. Különféle aláírni valók, tervek, engedélyek sorakoztak ott. Egész délutánomat ezek foglaltál le, pedig egy építkezésre is ki akartam ma menni, de egyszerűen nem jutott rá időm. Mikor végre végeztem, szinte menekültem már az irodából. Alig vártam, hogy hazaérjek és újra szerelmemmel lehessek. Mikor hazaértem Krist, a konyhában találtam, épp pakolászott. Amint észrevett, felém fordult és köszönésképpen egy csókot is kaptam. Én viszont nem értem be ennyivel és szenvedélyesen kaptam édes ajkai után. Kristen nevetve, csillogó szemekkel húzódott el tőlem, de nem hagytam, hogy messzire menjen tőlem.

• Milyen napod volt? – érdeklődött kedvesen. – Éhes vagy? Főztem vacsorát.
• Már nagyon éhes vagyok. – mondtam, mire Kris menni akart teríteni én viszont nem hagytam. Értetlenül nézett rám. – Rád. – tettem hozzá és küldtem felé egy fél oldalas mosolyt, bízva abba, hogy most is hatással lesz rá. Nem tévedtem.

Most szép lassan közelítettem kívánatos szája felé. Lágyan ízlelgettem ajkait, amik mint mindig most elvették a maradék eszem. Csókunk ismét szenvedélyes volt, majd anélkül, hogy ezt megszakítottam volna, fenekénél fogva felemeltem. A lábait rögtön derekam köré csavarta, én pedig megindultam vele a háló felé. Kris elszakad tőlem.

• És mi lesz a vacsorával? – nevetett fel.
• Majd ő is sorra kerül. – mormolta a nyakába. Kezeivel hajamba túrt, hogy ismét birtokba vegye ajkaimat.

Az este további részében azzal voltunk elfoglalva, hogy minél nagyobb örömöt okozzunk a másiknak, egészen addig, míg végül fáradtan nyomott el minket az álom, egymás karjaiban.

Másnap reggel nagyon mozgalmas volt. Reggel kicsit késve ébredtünk, így már alig jutott időnk egy gyors reggelire, mivel menni kellett Kris szüleiért a reptérre. Itthon a lányok már mindent szépen előkészítettek, picit szűkösen leszünk, de ahogy a mondás is tartja ,,sok jó ember kis helyen is elfér”. Amint sikerült elkészülnünk, már mentünk is a repülőtérre. Kristenen az úton azt láttam, mintha ideges lenne. Persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy én nem, hisz azért elég váratlan bejelentéssel készültünk, de bíztam benne, hogy minden a legnagyobb rendben lesz. Kris szüleinek gépe 20 percet késett, így bőven időben értünk ki. Mikor elkezdtek a váróba beszállingózni az utasok, izgatottan vártuk a szüleit, mikor feltűntek végre a tömegben, szerelmem felém pillantott arcán hatalmas mosollyal, majd boldogan sietett eléjük. Mondta az utóbbi napokban, hogy már nagyon hiányoznak neki, és ez most nagyon látszott, szinte szaladt feléjük. Anyukáját rögtön megölelte, majd apukáját is megszorongatta és végül utoljára hagyta Cameront. Nem akartam megzavarni a pillanatot, de szép lassan én is oda mentem hozzájuk. Jules engem is megölelt, Johnnal és Cameronnal pedig kezet fogtam.

• Jaj drágáim, de jó újra látni titeket! – szólalt meg Jules.
• Annyira vártunk már titeket! Jól utaztatok? – kérdezte lelkesen Kris. Mint aki hirtelen egy csomó plusz energiához jutott volna. Teljesen feltöltődött.
• Picit hosszú volt az út, de minden rendben volt. – felelt a kérdésre John.
• Ja és csinosak voltak a légiutas kísérők. - mondta Cameron mire felnevettünk Kris pedig összeborzolta öccse haját.

Szépen lassan elindultunk a kocsihoz. Kris és Jules mentek előttünk és bőszen beszélgettek, még mi Johnnal vállalkoztunk a csomaghordásra. Mikor bepakoltuk a bőröndöket a kocsiba, elindultunk haza felé.

Mikor felértünk a lakásunkba, bevittük a cuccokat a vendégszobába, majd mind letelepedtünk a nappaliban.

• Olyan jó rátok nézni, csak úgy sugárzik belőletek a boldogság! – áradozott Jules.
• Ennél boldogabb már nem is lehetnék! – mondtam, majd adtam egy csókot Kris arcára, aki szorosan mellettem ült.
• Meddig maradtok? – kérdezte szerelmem.
• Nem szeretnénk sokáig a terhetekre lenni… - kezdte John.
• Egyáltalán nem zavartok. Örülünk, hogy végre meglátogattatok minket. – mondtam.
• Akkor a hét további részét itt töltenénk. – fejezte be Kris apja.
• Az nagyszerű lenne! – lelkesedett rögtön Kris.
• Ez tényleg remek hír! – értettem egyet. Örülök, hogy Kris újra ennyire boldog. Feltöltődik majd teljesen ez az egy hét alatt.
• De biztos nem zavarunk? Elmehetünk egy szállodába is…
• Nem fogjuk hagyni, hogy egy szállodába aludjatok, mikor itt is tökéletesen elférünk. – tiltakozott rögtön Kris.
• Ez esetben nagyon szépen köszönjük a vendéglátást. – mondta őszinte mosollyal az arcán Jules. – Hogy vannak a szüleid Rob? És a nővéreid? – fordult felém kedvesen.
• Remekül. Most apa újra munkába állt a cégnél, a nővéreim meg még mindig álmodoznak. – feleltem mosolyogva, de direkt nem tértem ki anyára. Igazán meglepődnék, ha végre valamelyik világmegváltó tervükbe belekezdenének. Már divatcégtől kezdve, ügyvédi irodáig minden megfordult a fejükbe, de a megvalósításig sose jutottak el. Ők már csak ilyenek. – De eddig még mindig nem kezdtek bele egyikbe se.
• Mintha el se telt volna ez az öt év. – mondta Jules. – Minden a régi. Feltétlenül szeretnénk találkozni a szüleiddel Rob, olyan rég beszéltünk már.
• Ők is nagyon várják már. Egyik este összegyűlhetnénk és elmehetnénk valahova vacsorázni. Anyáékkal már beszéltünk erről, ha volna kedvetek, akkor egyik estére megszerveznénk.
• Ezer örömmel, biztos remek lesz.

Még jó ideig beszélgettünk. Meséltek arról, hogy mi történt velük, mióta utoljára találkoztunk. Merre voltak, hogy teltek a heteik, illetve mi is meséltünk nekik a hétvégi utazásunkról. Viszont ekkor sor került arra, amiért alapvetően ide hívtuk őket. Már épp arra akartam terelni a beszélgetés témáját, hogy bejelenthessük a hír, de Kristen megelőzött.

• Igazából történt velünk az elmúlt hetekbe valami nagyon fontos dolog. – kezdte és közbe mosolyogva nézett a szüleire. Én szorosan magamhoz húztam és kíváncsian vártam a reakciókat.
• De ugye nincs semmi baj? – aggodalmaskodott Jules rögtön.
• Nincs, egyáltalán nincs! Igazából már lassan két hete tudjuk, de nem akartunk veletek telefonon keresztül közölni. – húzta még Kris, a szülei pedig értetlenül néztek minket. – Kisbabánk lesz! – mondta ki végül, én pedig a kezem Kris még lapos hasára simítottam.

Jules arca hirtelen döbbenté vált, majd pár pillanattal később hatalmas mosoly terült szét az arcán, akár csak John arcán.

• Istenem…ez…csodálatos! – ámuldozott Jules. – Annyira örülök nektek! Hagy szorongassalak meg titeket. – állt fel és jött oda hozzánk.

Kris szeme a boldogság és a megkönnyebbülés könnyeitől csillogott, mikor Jules ahogy mondta alaposan megölelgetett minket és nem győzött gratulálni. Őt pedig John váltotta fel, bár ő kissé visszafogottabb volt, de az ő arcán is csak boldogságot lehetett felfedezni. Ha kissé ideges is voltam, az most mind elszállt és határtalanul boldog voltam, hogy ennyire jól fogadták. Nem mindenki, sőt senki se képes egy ilyen hírre úgy reagálni mint anya…de nem is rontom most el ezzel a kedvem…

• Jaj gyerekek, el sem tudom mondani mennyire örülök. Nézzétek csak rám, majd ki ugrik a szívem. Hihetetlen, hogy nem sokára unokánk lesz.
• Nem hiába drágám, mi is öregszünk. – viccelődött vele John. Szívből remélem, hogy mi is ilyen boldogok leszünk még ennyi év után is. Akár rájuk, akár a szüleimre nézek, mindig süt róluk a szerelem és tisztelet ilyen sok idő után is.
• Csak te! – vágott vissza Jules. – Én még bőven futok majd az unokám után! – mondta kissé felháborodva, mire mindannyian felnevettünk.
• Az lehet, de nekem majd nem kell utána futnom, ő jön majd oda hozzám. – tette még hozzá John, majd egy csókot nyomott a felesége kezére. – Tudod, hogy szereltek.
• Na persze – horkantott fel Jules. – Jól vigyázz Kris, látod ez lesz, ha elkényezteted a férfiakat, egyből szemtelenek lesznek! Apád is kihasználja, hogy jó dolga van. – folytatta, mire egyszerre kezdtünk tiltakozni Johnnal, de Jules csak legyintett. – Hiába tagadjátok. Ez minden férfira igaz.
• Észben tartom. – nevetett fel Kris majd Cameron felé fordult. - Te nem is gratulálsz öcsi?
• Dehogy nem csak alig akarom elhinni. Nagybácsi leszek! - kezdett el ugrándozni örömében és kicsit megkésve, de gratulált nekünk.

Még körülbelül egy fél óra telt el hasonlóan jó hangulatba, de ekkor a szülei elnézést kérve tőlünk, elmentek picit lepihenni, mert nagyon kifárasztotta őket az utazás, Cameron pedig bejelentette, hogy elmegy körül nézni a környéken, mert már rég járt Londonban. Kristen megmutatta nekik a szobájukat, míg én elpakoltam a nappaliban. Épp mosogattam, mikor két kar ölelt át, majd megéreztem, ahogy Kristen egy puszit nyom a hátamra, majd szorosan hozzám simul. Abbahagyva a mosogatást fordultam meg, és vontam a karjaimban.

• Úgy örülök, hogy jól fogadták és annak is, hogy itt lesznek egész héten. Nagyon jó lesz. De biztos nem baj, hogy itt lesznek? Mégis csak a te házad és nyugodtan mondd meg, ha nem akarod vagy… - kezdte a butaságot.
• Ne butáskodj! Én is ugyan úgy örülök, hogy itt vannak, addig maradnak amíg szeretnének! – nyomtam egy csókot a homlokára. – Amúgy is már a mi házunk, ugyan úgy a tied, mint az enyém. – mosolyogtam rá. Kris szeme boldogan csillogott és nem bírtam ki, hogy ne váltsunk egy csókot. Egyszerűen nem tudok betelni vele.
• Mikor beszélsz a szüleiddel a vacsorával kapcsolatban? – kérdezett rá, mikor mi is bevonultunk a szobánkba. – Még mindig nem vagyok biztos benne, hogy teljesen jó ötlet.
• Nem sokára fel is hívom őket és én hiszek benne, hogy sikerül. Anyukád bárkire képes hatni, ha ő nem tudja anyát jobb belátásra bírni, akkor senki.
• Legyen igazad. – sóhajtott fel.
• Úgy lesz! – húztam magammal az ágyra.

Fejét a mellkasomra hajtotta, én pedig szorosan magamhoz húztam. Nem beszélgettünk, csak élveztük egymás társaságát, az együtt töltött időt. Valamivel később viszont Kristent elnyomta az álom, így óvatosan, hogy fel ne ébresszem, fel keltem mellőle, hogy beszélhessek apával. Kimentem a konyhába telefonálni, jobban szeretek ilyenkor úgy beszélni, hogy senki ne hallja.

• Hallo? – hallottam meg Lizzy hangját.
• Szia! Tudnád adni apát?
• Áh, szia! De jó hogy hívsz! Úgy is ki akartalak faggatni. Mi újság? Hogy fogadták? – jött lázba egyből.
• Remekül, szerencsére nagyon örültek a hírnek.
• Jaj, de jó. Na akkor ez is kipipálva. Minek akarsz apával beszélni?
• A vacsorát szeretném vele lebeszélni…
• Jah értem, a ,,hogyan békítsük ki anyát” vacsoráról van szó.
• Lizzy! Jó hogy nem hangosbemondóval kürtölöd szét! – az kéne még, hogy anya meghallja, akkor oda az egész tervnek.
• Nyugalom, egyedül vagyok! Eressz le végre picit bátyó, még a végén megőrülsz a sok idegeskedéstől. – gúnyolódott, én valahogy ezt nem tartottam viccesnek.
• Akkor tudod adni apát vagy sem? – sürgettem.
• Jó-jó szólok neki. – vártam egy picit, majd hamarosan végre apával beszélhettem.
• Szia Rob!
• Szia apa! Azért hívlak, hogy beszéljünk a vacsoráról, tudod ahova Kris szüleit is meghívnánk.
• Persze- persze tudom. Már megérkeztek?
• Igen már itt vannak és igen már elmondtuk. – előztem meg a következő kérdését.
• De ahogy hallom a hangodon nem volt semmi gond. – állapította meg. – Visszatérve a vacsorára, szerintem akár már holnap este sor kerülhetne rá. Ha nektek is jó, akkor majd én foglalok helyet az egyik étteremben.
• Tökéletes lesz a holnap este. Még beszélek a többiekkel is és akkor majd még hívlak.
• Rendben, várom a hívásod!
• Ja és apa, anyának egy szót se!
• Egy szót se! – ígérte, majd elköszöntünk egymástól.

Bizakodva vártam a holnap estét, hogy végre az egyetlen gondunk is megoldódik, de nem is tudom, hogy gondoltam, hogy minden ilyen egyszerű lesz…