28. fejezet

Sziasztok!

Meghoztuk a következő fejezetet! Nagyon szépen köszönjük a kommenteket és a pipákat, amiket az előző fejezethez kaptunk. Nagyon örültünk nekik! Reméljük ez is tetszeni fog nektek, és ide is leírjátok nekünk a véleményeiteket :)

Jó olvasást kívánunk!

Puszi: Wiky & Netty

Kristen

„Azért születünk, hogy szenvedjünk, és szenvedéseink által erősebbekké váljunk.”

Bujkálás. Leginkább ez jellemezte az elmúlt egy hetünket. Már egy hete, hogy megjelentek a fotók és a firkászok elözönlötték Rob házát. Mikor a békülés másnapján felébredtünk, tényleg azt hittem, hogy ezt is sikerül egyszerűen megoldanunk, de mikor kinéztem az ablakon és megláttam, hogy kész tömeg van a ház előtt, ez az álmom rögtön elszállt. Sajnos rengeteg veszekedésünk volt ez alatt a kis idő alatt, mivel mindketten feszültek voltunk. Legtöbb esetben, pár perc múlva már mentünk is bocsánatot kérni egymástól, de rengetegszer tör rám a bűntudat, hogy ez mind én miattam van.

A hét elején, még próbáltuk mindketten nyugodtan hozzáállni a dolgokhoz, nem mentünk sehova, és bíztunk abban, hogy pár nap és tovább állnak. Ők azonban nem adták fel ilyen könnyen. Mivel minket nem értek el, a ház többi lakóját zaklatták a rólunk szóló kérdésekkel, ők pedig minket zaklattak – érthető okból – hogy tegyünk valamit, hogy őket békén hagyják.

Már péntek van, és ma sajnos kénytelen voltam elhagyni a biztonságos házat, ugyanis el kellett mennem a boltba. Már semmi nem volt itthon, így nem lehetett tovább halogatni. Egyszerű dolognak tűnik, de jelen esetben egy lehetetlen küldetés. Sokszor megfordult a fejemben, hogy inkább rendelek valamit, vagy megkérek valakit a bevásárlásra, de végül összeszedve minden bátorságomat, elhatároztam, hogy magam intézem el. Így is annyi segítséget kapok, hogy meg sem érdemlem. Rob már reggel elment a munkába, így már csak én voltam a lakásba. Még egy ideig gyűjtöttem a bátorságomat, de mikor már majdnem eltelt a délelőtt, rájöttem, hogy jobb ha hamar túlesek rajta. A fejem iszonyatosan fájt, de nem akartam gyógyszert bevenni. A napokban annyit idegeskedtem, hogy szinte minden nap szedhettem volna rá a különböző bogyókat. Nem csak lelkiekben viseltek meg az elmúlt napok eseményei, de a stress testileg is kezdett kimeríteni.

Gyorsan magamra kaptam egy farmert és egy kapucnis felsőt, illetve feltettem a nélkülözhetetlen napszemüveget. Tudtam, hogy nem sokat segít, de talán pár kíváncsi ember elől elrejt. Mielőtt elindultam volna, még kinéztem az utcára, de a szokásos látvány tárult elém. Bár ma valamivel kevesebben szobroztak a ház előtt, de így sem bírtam volna megszabadulni tőlük. Nyugtáztam magamban, hogy a hátsó bejáraton leszek kénytelen távozni, majd a kocsiba bepattanva, gyorsan elmegyek innen. Még egy mély levegőt vettem, majd kimerészkedtem a lakásból. Szinte menekültem a kocsimig, majd minél gyorsabban elhagytam a környéket. Persze a leleményesek, így is kattogtattak, de szerencsére sikerül viszonylag egyszerűen elszabadulnom.

Sokat agyaltam rajta, hogy melyik lenne a jobb választás. Egy szupermarketbe vagy egy kis boltba menjek. A kis boltba kevesebben vannak, így jobban magamra vonhatom a figyelmet. A szupermarketbe többen vannak, de ha észre vesznek, akkor végem. Szinte felnevettem erre a gondolatra vezetés közben. Nem normális, hogy ezen kell gondolkoznom. Végül elvetettem a kisbolt ötletét, és bíztam benne, hogy a szerencse mellém áll.

Mikor leparkoltam, még egy kicsit a kocsiban maradtam. Ami miatt talán a legrosszabbul érzem magam, hogy most nem csak engem, de Robot is kritizálják. A vállalatnál folyton céltáblává vált miattam. Az alkalmazottai rendszerint a képeim miatt szórakoznak rajta. Többször a fülébe jutott már, hogy miket beszélnek róla a háta mögött. Már rájöttem, hogy nem mindig mondja el, mert tudja, hogy csak még rosszabbul érzem magam, de mikor hazajön, rögtön látom az arcán, ha valami baj volt a munkahelyén. Hiába ő és az apja a főnök, sajnos a rosszindulatú megjegyzéseket sehogy nem tudják megakadályozni.

A barátainkat is ugyan úgy megrohamozzák a az újságírók, hátha tőlük ki bírnak csikarni egy kis hírmorzsát. Már egyszerűen nem tudom mit csináljak, hogy lecsituljon ez az őrület.

Gondoltam arra, hogy visszamegyek Párizsba, de Robert nem enged pedig mindkettőnknek könnyebb lenne, de főleg neki. Egyik este vetettem fel szerelmemnek ezt a megoldást, de teljesen kiakadt miatta, és persze a beszélgetés így egy újabb veszekedésbe torkollott.

Megráztam a fejem, hogy újra visszatérjek a jelenbe. Eddig nem is vettem észre, de idegesen szorítottam a kormányt. Jobbnak láttam, ha végre kiszállok, legalább egy picit elterelődik a figyelmem. A parkoló szinte tele volt, ami azt jelenti, hogy jó sokan lesznek bent. Ahogy sietős léptekkel haladtam a bejárat felé, végig olyan érzésem volt, hogy mindenki engem bámul, amitől még gyorsabban szedtem a lábam. Kezdek üldözési mániás lenni.

Bent ahogy vártam rengeteg ember szaladgált. Minden erőmet összeszedve, próbáltam minél észrevétlenebb maradni, mintha tényleg semmi más nem járna az eszembe csak a bevásárló lista. Épp a konzervekhez igyekeztem, mikor elhaladtam három fiú mellett. Nem lehettek több 18 évesnél, és ahogy láttam rendesen bevásároltak alkoholból. Ahogy elmentem mellettük szinte perzselt a tekintetük, így amilyen gyorsan csak tudtam, befordultam a következő sorba. Haladtam volna tovább, de megakadt a fülem valamin, így inkább úgy csináltam, mint aki éppen válogat. Csak egy polc választott el minket, így tisztán hallottam mindent.

-         Hallod ez nem az a csaj volt? – kérdezte az egyik.

-         De bizony! A kis csodamaca a főoldalról. Meg kell hagyni élőben sem utolsó! – kétség sem fér hozzá, hogy rólam beszélnek.

-         Lennék a pasija helyében, gondolj bele milyen lehet vele dugni. – én erre levegőt is elfelejtettem venni.

-         Haha…de bolond vagy! Mondjuk igazad van, kurva szerencsés az ürge, hajlékony lehet a kicsike. – ez volt az a pont, hogy jobbnak láttam félbeszakítani a beszélgetést. Visszamentem hozzájuk, de aki annyira kíváncsi arra, hogy milyen lehet a ,,dugás” velem, még nem vett észre. A többiek zavartan elfordultak, de ő még nagyban magyarázott.

-         Szerinted videó is van róla? Élném..

-         Csak nem rólam van szó? – szóltam közbe, mire megfordult és döbbenten nézett rám. Próbáltam magabiztosnak tűni, de belülről majd fel robbantam. A gyerek előttem tátogott, mint egy hal, gondolom rájött, hogy hallottam minden szavát. – Na csak nem zavarban vagyunk? – kérdeztem.

-         Ö..mi csak…ööö – makogott az egyik.

Nem terveztem többet velük maradni, de mikor dühösen elmentem mellettük, még egy mondatott hozzá tettem. – Amúgy igazatok van, kurva szerencsés! – majd szó nélkül otthagytam őket.

Nagy volt a kísértés, hogy ott hagyjak minden vásárolt dolgot, és kimeneküljek a boltból, de végül mint bárki más beálltam a sorba, várva arra, hogy fizethessek. A szívem örült módjára vert, szédültem, és a sírás határán álltam. Próbáltam mély levegővételekkel lenyugtatni magam, de olyan ideges voltam, hogy szinte remegtem.

Annyira megalázó! – zakatolt a fejemben. Szinte egy kurvaként kezeltek. Egy egyszerű kurvaként!

Többen is furcsán méregettek. Nem tudtam eldönteni, hogy ők is felismertek-e vagy azt nézik, hogy mikor ájulok el, vagy kezdek el törni zúzni. Nem messze álltam egyiktől se. Végre nagy nehezen rám került a sor, majd gyorsan kifizetve azt a néhány szükséges dolgot, amit sikerült beszereznem, menekültem vissza a kocsimhoz. Ahogy felé sétáltam, vagy inkább szinte szaladtam, már utat engedtem a könnyeimnek. Szép lassan folytak le az arcomon, miközben, folyton az imént történtek jártak a fejemben. Bepattanva a kocsiba, hangosan felzokogtam. Meg se próbáltam letörölni a könnyeim, ugyanis rögtön másik váltotta fel a helyét. Azt hiszem akkor tört fel belőlem minden eddigi feszültség, mert egy idő után, már nem az imént történtek miatt sírtam, hanem mert egyszerűen jól esett. Jól esett végre kiengedni magamból. Szétfeszített belülről az az érzés, hogy most mindenki rajtam csámcsog, hogy mennyi embernek okoztam csalódást, és legfőképp az hogy Rob és a családjai is miattam szégyenkezik. A könnyeim csak nem akartak fogyni, pedig már jó ideje kijöttem. Hagytam, hogy minden bánatot kiadjak magamból. Nem tudom mennyi idő telhetett el, mikor már csak szipogtam. Ugyan a gondolataim nem hagytak nyugodni, de a sírástól úgy éreztem magam, mint aki egy picit megkönnyebbült.  Letöröltem a könnyeimet, majd mikor sikerült normalizálni valamelyest a légzésemet, végre elindultam hazafelé. Épp hazafelé vezettem, amikor megszólalt a telefonom. A kijelzőn Rob neve villogott, és meglepetten vettem észre, hogy úgy elszaladt az idő, hogy már ő is otthon van.

-         Szia drágám! Merre vagy? – kérdezte kissé aggódva. Nem nagyon mentem mostanában bárhova is.

-         Szia szívem! Csak elszaladtam a boltba… - vettem egy nagy levegőt, mert eléggé remegett a hangom. - … nem volt már otthon semmi.

-         Minden rendben? – kérdezte rögtön. Nem akartam, hogy megtudja mi történt ma, így próbáltam összeszedni magam.

-         Persze minden, csak még mindig fáj a fejem. – mondtam el a fél igazságot, ugyanis a fejfájásom tényleg nem múlt el.

-         Nagyon aggódom érted. Nem kéne elmenni vele orvoshoz? Mostanában nagyon gyakran panaszkodsz rá.

-         Ugyan, nincs semmi baj! – nyugtattam meg rögtön. – Egyszerűen… sok minden történt mostanában. Picit kimerültem. Ennyi az egész.

-         Biztos? – kérdezte kétkedve.

-         Teljesen! Ne aggódj, mindjárt otthon vagyok.

-         Rendben várlak és vigyázz magadra! Szeretlek!

-         Én is téged! Szia! – köszöntem el.

Nem kellett sok idő, már otthon is voltam. Persze megint a délelőtti trükköt kellett alkalmaznom, hogy bejussak. Szép komótosan sétáltam fel a lakásig, hogy addig minden jelét eltüntessem a sírásnak és sikerüljön egy őszinte mosolyt összehoznom. Mikor beléptem, Rob már jött is elém és szorosan a karjaiba zárt. Úgy bújtam hozzá, mintha az életem múlna rajtam. Nem sok kellett, hogy újra sírni kezdjek, de az illata és az ölelése megnyugtatott. Egy kis idő után elhúzódott tőlem, majd megkaptam azt amire egész nap vártam, a csókját.

-         Milyen napod volt? – kérdeztem mikor elszakadtunk egymástól?

-         Tűrhető – magyarul zűrös. – Örülök, hogy végre hazajöhettem.

Egy rövid csókot nyomtam ajkaira, majd még egyszer szorosan hozzábújtam. Sajnos nem tudok többet segíteni neki, csak azt, hogy itthon próbálom valamennyire elfelejtetni vele a dolgokat.

-         Minden megoldódik majd! – bíztattam, és próbáltam egy elég hihető mosolyt összehozni, bár a ma történtek után, már enyhén kételkedem ebben a kijelentésemben.

-         Ahogy mondod, minden! – szorított még jobban magához.

-         Miket vettél? – kérdezte, mikor elhúzódtam tőle.

-         Olyan üres volt már a hűtő, úgyhogy hoztam egy kis ennivalót. Csináljak gyorsan valamit? Éhes vagy?

-         Nem kell köszönöm. Tudod, hogy mindjárt megyünk anyáékhoz vacsorára! – mondta, mire kissé lefagytam. Basszus! Hogy felejtethettem el?!

Rob szülei meghívtak minket vacsorára ami miatt eléggé ideges vagyok. Félek ettől az estétől pedig Rob egész nap nyugtatott, hogy minden rendben lesz, hiszen ők hívtak meg minket. Próbálok én is ebben reménykedni. A remény hal meg utoljára, ahogy mondani szokták.

-         Ja igen, anyukád főztjét nem lehet felülmúlni. – mentettem a helyzetet.

-         Ne butáskodj, imádom a főztödet. – bókolt, majd adott egy csókot a homlokomra.

Míg én elmentem rendbe szedni magam, addig ő kipakolta a vásárolt dolgokat. Persze, most sem a készülődés körül jártak a gondolataim. Ami talán a legrosszabb ebben az egész helyzetben, hogy már szerelmem szüleit is faggatták a dologról. Rob már volt náluk ez ügyben, de én még nem éreztem magam késznek, hogy a szemükbe nézzek. Megkönnyebbülésemre Vicky és Lizzy már haza érkezésünk másnapján eljöttek és biztosítottak arról, hogy nem ítélnek el emiatt és, hogy mindenben mellettünk állnak. Ian is megfordult párszor nálunk, de soha nem maradt sokáig, mivel látszott Rob arcán, hogy nem tetszik neki, hogy itt van. Furcsán viselkedett minden ilyen találkozás után és mintha féltékenységet láttam volna rajta. Inkább nem hoztam szóba, nem hinném, hogy most neki is Ian lenne a legnagyobb baja. Inkább próbáltam elhessegetni ezeket a gondolatokat, mivel semmi oka nincs a féltékenykedésre.

Gondolataimból az eső halk kopogása rángatott ki. Remek, mintha az idő is minket siratna. Ott álltam a fürdőszoba tükör előtt és lelkiekben készülök a vacsorára. Miután végeztem a zuhanyzással a hajam kisimítottam és egy enyhe sminket varázsoltam az arcomra, majd belevetettem magam a ruha választásba. A rossz időre tekintettel egy világos szürke csőfarmert, egy hozzá illő szürke blézert és egy csíkos félhosszú ujjú fehér felsőt választottam bordó magassarkúval. Mire végeztem az idegességem, a tető fokára hágott, amitől ismét kezdtem rosszul érezni magam.

Gyorsan magamra kaptam a ruhát és már indultam is a nappaliba, ahol Rob várt immár útra készen.

-         Mehetünk? - kérdezte,miközben odajött, átkarolta a derekam és homlokon csókolt.

-         Igen. - válaszoltam halkan és az ajtó felé indultunk.

-         Ne aggódj minden rendben lesz. A nővéreim és én is ott leszünk, ha esetleg anyáék úgy viselkednének, de ezt kétlek. - biztatott tovább, mikor már az autóban ültünk. Az egyébként fél órás út nekem most tíz percnek tűnt. Rob az úton végig fogta a kezem, de egy cseppet sem lettem nyugodt. Amint kiszálltunk a kocsiból már nyílt is az ajtó és Lizzy köszöntött minket egy-egy öleléssel.

-         Gyertek be! Már tálaltuk a vacsorát, anyáék az asztalnál várnak. - mondta és beléptünk az étkezőbe. Ahogy megláttam Clare-t és Richardot a gyomrom összezsugorodott az idegességtől.

-         Sziasztok! - köszöntek a többiek is és üdvözlésképp ők is megöleltek, de Clare ölelése jóval ridegebbnek tűnt, mint eddig volt.

Mindannyian helyet foglaltunk, de én ott tartottam, hogy mindjárt rosszul leszek az idegességtől. Az egész légkör feszült volt. Szó szerint a vihar előtti csend volt, mindenki azt várta, hogy mikor robban a bomba.

-         Akkor jó étvágyat mindenkinek! - mondta Richard és neki láttunk a vacsorának ami egy ideig kínos csendben zajlott. A csendet Clare törte meg.

-         Mond csak Kristen, meddig maradsz Londonban? - kérdezte hidegen. Már szólásra nyitottam a számat, de Rob megelőzött.

-         Még három hét. Megvárja itt, míg lecsendesül ez az egész. Ugye édesem? - fordult felém.

-         Igen. - mondtam lehajtott fejjel.

-         Kristent kérdeztem fiam. - szólt Robra Clare megrovóan, de szerelmem mintha észre se vette volna.

-         Tudom, de attól még én is válaszolhatok mivel nálam fog lakni ezután is. - mondta. Ezután is? Ezt hogy gondolta? Clare kérte volna, hogy költözzek el tőle? Nem értem! Ha haza értünk feltétlenül megkérdezem.

-         Csak azért kérdeztem, mert Rob mostanában igen elhanyagolja a munkáját. - mondta nekem, úgy hogy bűntudatot érezzek. El is érte a célját. Rob tényleg sokat kimaradt miattam a munkahelyéről.

-         Jaj, szívem hagyd már őket. Rob felnőtt férfi, azt csinál amit akar és szívesen helyettesítem még egy párszor, ha meg kér rá – vett minket védelmébe Richard.

-         Köszönöm apa. - reagált Rob.

-         Jól van én nem szólok bele, csak az észrevételemet mondtam el. - válaszolt Clare hűvös hangon és a tekintetével szinte felnyársalt. Szóval valaki csak elítél emiatt és az fáj a legjobban, hogy pont Rob édesanyjától kapom ezt a viselkedést. Habár mire is számítottam? Semmi jóra az biztos.

Folytattuk a vacsorát, de végig magamon éreztem Clare tekintetét. Én idegesen piszkáltam az ételt, egy falat sem ment le a torkomon, felnézni rá meg végképp nem mertem.

-         Anya, kérlek befejeznéd ezt a viselkedést. – tört ki hirtelen Rob dühösen, mire kissé megugrottam, úgy megijedtem. - Te is tudod, hogy nem ő tette közzé a képeket, nem ő a hibás.

-         Az lehet, de akkor is Kristen szerepel annak az újságnak a címlapján meztelenül! - mondta és ekkor már nem is titkolta felháborodását és ellenszenvét.

-         Az lehet, de akkor sincs jogod elítélni emiatt. Fogalmad sincs, hogy miért és hogyan lettek azok a képek, de ha már így viselkedsz nem is fogjuk elmondani.

-         Képes vagy összeveszni velem miatta? – emelte fel a hangját Clare is.

-         Hagyd Rob, igaza van. – mondtam neki, és próbálta megnyugtatni. Nem akarom, hogy összevesszenek miattam. Így is eleget ártottam már.

-         Dehogy van igaza! – vitatkozott. - Gyere szerelmem, menjünk. - állt fel az asztaltól, kézen fogott elindultunk az ajtóhoz. Megtorpantam ezzel őt is megállásra késnyerítettem, majd visszafordultam a döbbent családhoz. Gondolom nem gyakran csinált ilyet Rob.

-         Sajnálom Clare. - suttogtam úgy, hogy még meghallja.

-         Sajnálhatod is! Botrányba keverted a családunkat, ráadásul a fiam is ellenem fordítod. - sziszegte nekem.

-         Na most már elég Clare! - szólt rá erélyesen Richard, mire döbbenten pislogott rá a felesége. Gondolom azt várta, hogy majd mellette áll. Én már a sírás határán álltam. Az egész család miattam veszekszik. Én tehetek mindenről!

-         Rob ne menjetek még. - kérlelt minket Lizzy.

-         Sajnálom Lizzy, de itt nem látnak minket szívesen. - mondta anyja szemébe nézve és köszönés nélkül kiléptünk a sötét éjszakába. Beültünk a kocsiba és Rob felé fordultam.

-         Annyira sajnálom édesem! Miattam vesztél össze édesanyáddal. - mondtam bűntudatosan.

-         Ne sajnáld. Meg kell értenie, hogy szeretlek és nem viselkedhet így veled. Nem a te hibád! - mondta és egy csókot lehelt ajkaimra, majd elindította a kocsit.

Sajnos nem sikerül meggyőznie, pontosan tudtam, hogy én tehetek mindenről. Komolyan egy bőgőmasina lettem, de most is a könnyeimmel küszködtem. Kifelé bámultam a kocsiból és harcoltam a gondolataim ellen, mikor eszembe jutott egy nagyon fontos kérdés.

-         Mond csak, hogy értetted azt hogy ezután is nálad fogok lakni? Mire utaltál ezzel?

-         Semmire… - hazudik.

-         Rob kérlek! Jobb ha tudom!

-         Hát ebben nem vagyok biztos…- motyogta, de én meghallottam, mire kérdőn és várakozóan felhúztam a szemöldököm. Egy beletörődő sóhaj hagyta el a száját, majd belekezdett. – Tudod… anya azt akarta, hogy küldjelek el miután kiderült ez a dolog, hogy ne az én házam környékét lepjék el a firkászok. – mondta, majd feszültem várta a reakciómat.

-         Értem. - hajtottam le a fejem szomorúan.

-         Kicsim, minden rendben lesz. Én itt leszek veled! – mondta, és egy csókot nyomott a kezemre.

Hamar hazaértünk, de az út további részét csendben tettük meg. Mikor felértünk, nem vágytam másra, csak egy zuhanyra és Robra. Amint beértünk, ajkaira tapadtam. Nem akartam mást, csak felejteni és vele is felejtetni. Hevesen viszonozta a csókomat, majd lassan elkezdtünk a fürdő felé araszolni. A ruhánkat szépen sorba dobáltuk le magunkról, majd a fürdőbe érve közösen lezuhanyoztunk.

Az elkövetkezendő napok unalmasan teltek, mivel a fotósok miatt nem tudtunk szinte mozdulni se. Mindenki egy interjút szeretett volna, pedig a managerem már nyilatkozott a nevemben. Fel nem foghatom miért van ekkora felhajtás egy modell körül. A színészek botrányai miatt nem ilyen hangos a média. Rob én unszolásomra visszatért a munkába, miután végre sikerült meggyőznöm, hogy menjen nyugodtan, velem nem lesz semmi baj. Azt hittem, hogy neki is jobb lesz így, főleg hogy nem haragítja még jobban magára az édesanyját, de tévedtem. Az cégnél is mindig készenlétben álltak a lesifotósok. Egy nap szerelmem azzal a hírrel tért vissza, hogy a hétvégére el kell utaznia egy közeli kis városba megnézni, hogyan halad az építkezés. Kérte, hogy menjek vele, de nem akartam, hogy odáig is kövessenek a fotósok, így inkább nem kísértem el. A lányok többször is átjöttek hozzám, még Lizzy és Vicky is, akik nem győztek bocsánatot kérni az édesanyjuk viselkedése miatt. Sajnos Caroline nem tudott eljönni mert nem érezte jól magát, de megígértem neki, hogy a hétvégén mindenképp elmegyek hozzá. A csajok annyira feldobták a napom, hogy egy kis időre elfelejtettem a botrányt, a veszekedést, mindent.

Hihetetlen, hogy még csak két nap telt el, hogy Rob elutazott, de már is rettenetesen hiányzik. Nem tudom mi lesz, ha vissza kell mennem Párizsba. Még most is úgy gondolom, hogy akár mennyire is fáj a szívem miatta, lehet segítene a helyzeten, ha vissza mennék és végre pontot tennék az ügy végére. Mikor még az utazás alatt szóba került a jövő, már egy terv kezdett körvonalazódni a fejembe, de még egyenlőre nem hoztam szóba. A mostani helyzet sem épp a legalkalmasabb rá.

Vasárnap reggel hetek óta először ébredtem napsütésre amitől, még  a kedvem is jobb lett. Ez a jó kedv nem tartott sokáig mivel kinéztem az ablakon és megláttam néhány fotóst az utcába. Morgolódva neki láttam megreggelizni habár majdnem ki is jött belőlem. Mostanában sokszor van hányingerem meg rosszulléteim, de valószínűleg az idegeskedés miatt meg hogy nem is étkezem rendszeresen. Sajnos a családban gyakori, hogy képesek vagyunk az idegesség miatt, akár rosszul is lenni. Úgy látszik ezt nekem sem sikerült leküzdenem.

Szerencsére a reggeli megmaradt bennem és nem sokkal később már jobban is éreztem magam. Gyors zuhany után felvettem egy szaggatott csőfarmert fehér trikóval és rózsaszín blézerrel, valamint egy krém színű magassarkúval és egy lila virágos sállal.

Mivel Rob az autójával ment, ezért béreltem egyet, mert taxizni nem akartam. Amint elkészültem már mentem is Caroline és Jackson házához. Bő háromnegyed óra múlva már a kocsifeljárójukra hajtottam rá. Még kopognom sem kellett és Caroline már nyitotta is az ajtót majd szorosan megölelt.

-         Szia Kristen! De jó, hogy eljöttél. - mondta mosolyogva, miközben bementünk a nappaliba és leültünk.

-         Sajnálom, hogy nem jöttem hamarabb, de kicsit zűrzavaros minden mostanában.

-         Megértem. Mesélte Ashley, hogy mi történt Rob szüleinél. - hozta fel a témát óvatosan.

-         Nos kicsit se voltam meglepve – próbáltam elrejteni, hogy mennyire bánt. - Sejtettem, hogy így fog reagálni Clare - sóhajtottam.

-         Szegénykém - sajnálkozott. - De azt is hallottam, hogy Rob kiállt melletted.

-         Igen, de annyira bánt, hogy most miattam nem beszél Clare-el.

-         Majd megbékél! Tudod ítélkezni könnyebb, mint megérteni a dolgokat. Majd erre ő is ráébred. - vígasztalt.

-         Na mindegy hagyjuk ezeket a témákat inkább mesélj. Hogy vagytok? Találgattatok már neveket?

-         Köszönjük, nagyon jól. - mosolyodott el. - Nos, igen. Ha fiú lesz akkor Kevin lesz a neve, ha lány akkor meg Elizabeth.

-         Nagyon szépek. Alig várom már, hogy babusgathassam- mondtam mosolyogva. - És a reggeli rosszullétek?

-         Hát még én hogy várom! Már nem olyan rosszak, mint eleinte volt, de még így is megvisel. Jack meg óránként telefonál a munkából, hogy-hogy vagyok - nevetett fel. - Olyan aranyos. - áradozott.

-         Biztos remek apa lesz4

-         Az ezer százalék - nevetett fel. - Előre látom, hogy el fogja kényeztetni.

-         Na igen. Meg itt lesz neki a drága bácsikája is Tom. Ahogy Ashleytől hallom már most rajong a piciért - nevettünk fel. - Jaj, majd el felejtettem. Hoztam a babának egy kis ajándékot. - mondtam miközben kivettem egy kis tasakot a táskámból. Egy kis plüss maci volt

-         Köszönjük Kris! Nagyon édes! - mondta és megölelt. - Képzeld már elkezdtük kialakítani a gyerekszobát. Gyere megmutatom már, ha érdekel. - nézett rám érdeklődve.

-         Hát persze, hogy érdekel. Menjünk! - mondtam majd felálltam, ami elég nagy hiba volt részemről ugyan is megszédültem, és meg kellett kapaszkodnom.

-         Kris minden oké? Jól vagy? - nézett rám Caroline aggódva.

-         Persze… - mondtam, de ahogy léptem egyet elsötétült körülöttem minden és a sötétség átvette felettem az uralmat. Elájultam.