27.fejezet

Sziasztok!

Meghoztuk a következő fejezetet reméljük tetszeni fog nektek. Be kell vallanunk kicsit elszomorított minket,hogy   csak 3 komit kaptunk ez előzőhöz :( reménykedünk hogy ehhez több lesz :) Itt már beindulnak a bonyodalmak :D

Jó olvasást!

Puszi: Netty&Wiky

Kristen

„A megbánás azt jelenti, hogy irányt változtatunk, és a jövőben másként éljük az életünket.”

Ahogy meghallottam Ian hangját rossz előérzet kerített hatalmába. Az előérzetem most sem csalt, mikor meghallottam, hogy mi történt már csak arra eszméltem, hogy a telefon nagy csattanással ér földet és Rob kétségbeesetten szólongat.

• Édesem! Kristen! Mi történt? Szólalj már meg! - kérlelt, majd felkapta a telefont. - Hallo? Ki van a telefonba? - kapta fel a telefont, hogy választ kapjon a kérdéseire. Pár pillanat múlva már le is tette és ismét felém fordult. - Szerelmem! Nézz rám kérlek! Mi történt? - kérdezte megint miután mélyen a szemébe néztem.
• Szerintem…ö…üljünk le – mondtam, de még magam is meglepődtem milyen halk a hangom.
• Kris mi a baj? – kérdezte ismét, majd a kanapén kezei közé fogta az enyéimet.
• Én…úristen…ez nem lehet igaz! – húztam el a kezeim, majd beléjük temettem az arcom.
• Kezdesz megijeszteni!
• Ö…nem is tudom hol kezdjem…- néztem újra a szemébe, bár most inkább elsüllyednék szégyenemben.
• Tudod hogy nekem bármit elmondhatsz! – biztatott. Félek, hogy ez nagyon ki fogja akasztani.
• Emlékszel John-ra? – kérdeztem.
• Persze. – mondta és összeráncolta a szemöldökét. Szerintem most már tudja, hogy ha hozzá van köze, akkor jó dolog nem lehet.

• Ian hívott. – kezdtem. - Tudod még a karrierem elején, mikor John volt a managerem rávett egy fotózásra.

Vártam hogy Rob reagál-e valamit, de ő érdeklődve várta a folytatást.

• Akkor még tapasztalatlan volta, és ezért nagyon naiv is. Nem sok dolgot mondott, de bíztam benne, hogy tudja mit csinál – folytattam. – De mint később kiderült nem kellett volna.
• Milyen fotózás volt? – kérdezte Rob, de láttam az arcán, hogy már sejt valamit.
• Csak akkor tudtam meg, hogy pontosan miről van szó, mikor odaértünk. És akkor már nem volt vissza út. – próbáltam még valamennyire szépíteni a helyzetet, de Rob arcán már a türelmetlenség suhant át. - Egy akt fotózásra cipelt el. - nyögtem ki és éreztem, hogy a keze ökölbe szorul.
• Hogy micsoda? – kérdezte szinte suttogva és fejét is megrázta mint aki reméli, hogy rosszul hallott. Ettől féltem.
• Csináltak pár képet, de én már akkor majd el süllyedtem szégyenben. Persze sírva mentem haza, és anyáéknak nagy könyörgés és egy kis pénz ellenében sikerült elérniük, hogy ne tegyék közzé. Idáig minden rendben volt, de most az egyik magazinban megjelentek... - fejeztem be.

Szinte megfagyott a levegő. Láttam az arcán hogy először, nem akarta elhinni, de aztán felpattant, és idegesen járkálni kezdett. Én már szinte a sírás határán álltam. Nagy levegőkkel próbáltam visszafogni a könnyeimet. Hirtelen megtorpant, rám kapta a tekintetét, majd folytatta az útját. Szinte látszott rajta, hogy mennyire ideges.

• Kérlek mondj valamit…- suttogtam. Csoda hogy egyáltalán meghallotta, de ekkor megtorpant és felém fordult.

• Hogy lehettél ennyire felelőtlen? - kérdezte már majdnem kiabálva. – Egyáltalán eszetekbe se jutott előtte utána járni a dolgoknak?
• Örültünk, hogy egyáltalán munkát kaptam. Arra lett volna John, hogy ezt megakadályozza…- magyaráztam, de ekkor már utat engedtem a könnyeimnek.
• És miért nem mondtad el ezt korábban? – kérdezte vádlón. – Annyiszor beszéltünk már, azt hittem minden elmeséltünk a másiknak, erre ilyen derül ki. Miről nem tudok még?
• Ez nem olyan, amivel az ember dicsekedni szokott – mondtam már sírva. – Nem hittem hogy valaha is előkerülnek.
• Attól még el kellett volna mondanod. Nem értem…hogy lehetett ebbe belemenni…- mérgelődött már halkabban.
• Tudom, hogy az én hibám, nem kell az orrom alá dörgölnöd, de értsd meg akkor kerültem bele a szakmába honnan tudhattam volna, hogy ez csak átverés. – emeltem fel most én a hangomat.
• Remek és akkor most mi lesz? Mindenki az én barátnőm meztelen képeit fogja bámulni? - vetett rám egy neheztelő pillantást, de erre nem tudtam mit reagálni. – Remek, akkor vége lett a nyugalomnak. Megyek pakolni. Gondolom, akkor egy nappal előrébb hozzuk az utazást - majd választ se várva indult a bőröndökért.

Én még megsemmisülten ültem a kanapén, és hagytam, hogy könnyeim szabadon lefolyjanak az arcomon. Nem elég, hogy most mindenki az én botrányommal foglalkozik, de még Rob is kiakadt, ráadásul teljesen jogosan. Bele se merek gondolni, mit szólnak a többiek, ha meglátják a képeket…na meg a szülei. Hogy fogok én ezek után a szemükbe nézni?! Erre a gondolatra még ramatyabbul éreztem magam.

Nem hiszem el, hogy ez velünk történik. Túl tökéletes volt minden. Ráadásul Rob engem hibáztat a dologért. Jó abban igaza van, hogy felelőtlen voltam, de nem akartam, hogy már az elején lepereljék még a nadrágomat is, azért mert visszaléptem a fotózástól. Megértettem, hogy miért dühös, főleg azért mert eltitkoltam előle, de most mindennél nagyobb szükségem lenne a támogatására.

Rob szinte hozzám se szólt egész idő alatt, ami nagyon bántott, de jobbnak láttam, ha én is inkább csöndben maradok. Idő kell neki még megemészti a dolgokat, most csak összevesznénk. Amíg ő pakolt lefoglaltam a repülőjegyet és megkértem Iant, hogy jöjjön ki elénk, mivel szerinte a firkászok már ellepték a repteret. Gyorsan bepakoltam és átöltöztem. Mivel sietnünk kellett nem foglalkoztam nagyon az öltözékemmel. Felvettem egy fehér csőnadrágot egy fehér trikóval illetve egy barna átlátszó felsőt barna topánkával.

Miután elkészültünk hívtunk egy taxit és indultunk a reptérre. Szinte tapintani lehetett a feszültséget egész úton. Végig kifelé bámult az ablakon, én pedig ismét a sírás határán álltam. A taxis eléggé furcsán nézett minket, de jelen pillanatban ő volt a legkisebb gondom. Annyi oda szerettem volna bújni Robhoz, de jobbnak láttam inkább hagyni. Gondolom az ő fejében is megfordult a gondolat, hogy mit gondolnak a többiek most rólam, rólunk. A kollégái, az szülei, mindenki láthatja a képet. Ez a legrosszabb az egészbe. Hogy ezzel rá is szégyent hoztam. Gondolom ő is minden akart, csak egy botrányt nem…miattam.

Szerencsre Cipruson én is teljesen idegen voltam, így itt még nem kellett a fotósokkal szenvednünk. Sajnos Londonban már nem lesz ilyen könnyű dolgunk. Rob gyorsan elintézte a jegyeinket, én pedig megint a könnyeimmel küszködtem, de most sikerült visszatartani a sírásomat.

• Rob! - fordultam felé. - Szóltam Iannak, hogy jöjjön ki elénk, mert valószínűleg ellepték a repteret az újságírók - közöltem vele.
• Miért pont őt hívtad? – kérdezte, látszólag közönyös hangon, de én mintha féltékenységet vettem volna észre rajta. Bár lehet tévedek, ilyenkor szerintem nem ezzel foglalkozik.
• Mert ő jobban kezeli az ilyen dolgokat, mint a lányok. - válaszoltam, majd szomorúan vettem észre, hogy ismét elfordult tőlem és lezártnak tekinti a beszélgetésünket.

Az út további részében nem esett több szó közöttünk én meg bűntudatosan néztem ki az ablakon és tanulmányoztam a felhőket. Sokkal könnyebb lett volna, ha sikerül picit aludnom, de sajnos sehogy se sikerül egy picit elmenekülnöm a gondok előtt. Egész után kavarogtak a gondolataim, de minél több időt agyaltam, csak annál rosszabbul éreztem magam. Bő négy órás út után a pilóta bejelentette a leszállást. Ahogy ereszkedett a gép én úgy lettem egyre feszültebb. El képzelni se tudom, hogy mi vár majd ránk ha kiszállunk gépből, de semmi jóra nem számítok. És igazam is lett. Ahogy beléptünk az aulába azonnal kérdések százaival bombáztak minket.

• Miss Stewart, mikor készültek a képek?
• Mit szól a megjelenésükhöz?
• Állítólag a volt managere áll a dolog mögött! Önnek mi a véleménye erről? - záporoztak a kérdések, de szerencsére Ian időben megjelent.
• Miss Stewart nem nyilatkozik! - mondta ridegen és utat vágva megmentett minket a további faggatózásoktól. Csak akkor szólaltunk meg, mikor már a sötétített üvegű limuzinban ültünk.
• Jó végre látni kiscicám! - mondta nekem Ian és megölelt. Ez a megnyilvánulást látszólag Robot dühítette, de próbáltam magam meggyőzni, hogy nem lehet féltékeny hiszen nincs rá oka.
• Szia Rob! - köszönt szerelmemnek is.
• Hello! - reagált kimérten.
• Van nálad egy példány az újságból? - kérdeztem mire felém nyújtott egyet.

Már a címlapon én szerepeltem. Odalapoztam a 65. oldalra ahol még több kép volt illetve egy cikk:

Kristen Stewart a világ egyik legfelkapottabb topmodellje sokáig elutasította az ilyen jellegű fotózásokat. Mi késztette rá, hogy mégis elvállaljon egy ilyen munkát? Sokakban felmerül ez a kérdés, de választ csak maga Miss Stewart adhat. Több riporterünk is a keresésére indult, de addig is csak találgathatunk, hogy mi lehetett az oka. Talán megunta a jó kislány szerepet? Vagy egyszerűen több nyilvánosságot akart? Nem tudhatjuk, de amíg mindenre választ kapunk addig is a férfi olvasóinknak jó szórakozást a képekhez!

• Undorító! - dobtam el az újságot mikor a végére értem.
• Egyet értek. - helyeselt Ian. - Neked mi a véleményed erről Rob?
• Inkább nem mondok semmit. - válaszolt a kérdezett és ismét a tájat tüntette ki figyelmével.
• Mit mondjak a sofőrnek, hova menjünk? Robhoz vagy a szállodába? A lányok már várnak.
• Gyerünk a hotelba.
• Engem tegyetek ki otthon. - mondta Rob ami nagyon rosszul esett.
• Ahogy akarod. - mondta Ian és bemondta a címet. Bő negyed óra múlva már ott is voltunk.
• Majd beszélünk. - mondta nekem Rob és köszönésképp homlokon csókolt. Fájt a viselkedése, de tudtam, hogy meg kell emésztenie a dolgokat. Ezután indultunk is a szállodába. Hamar oda értünk és szerencsére itt nem voltak fotósok. Első utunk Nikki lakosztályába vezetett ahol már ott volt Caroline, Ashley, Lizzy, Vicky és Nikki. Ahogy beléptünk azonnal átöleltek és próbáltak nyugtatni több kevesebb sikerrel.
• Minden rendben lesz. - mondta Nikki.
• Hol hagytad az öcsémet? - kérdezte Vicky.
• Kicsit összekaptunk a történtek miatt és most inkább haza ment.
• Mekkora egy tapló. - szólalt fel Lizzy a saját öccsére célozva.
• Meg lehet azért őt is érteni. - vettem a védelmembe.
• Szólok Tomnak, hogy a fiúkkal menjenek el hozzá, hogy még se legyen egyedül. - mondta Ashley és félre vonult telefonálni míg én Caroline felé fordultam.
• Hogy van a baba? - érdeklődtem halvány mosollyal az arcomon.
• Minden oké. Tegnap voltunk orvosnál. Látnod kellett volna Jack arcát. Annyira boldog volt. - áradozott.
• Már indulnak is hozzá. - ült le mellém barátnőm miután letette a telefont. - Akkor hogyan tovább ezután? - kérdezte.
• Nem tudom, de valamit tennem kell. - mondtam tanácstalanul.
• Mivel az engedélyed nélkül tették közzé ezért jogod van beperelni az újságot, amit szerintem meg kell tenned. - javasolta Nikki.
• Én tudok egy jó ügyvédet ha érdekel. - ajánlotta Lizzy.
• Köszi csajok.
• Az öcsém miatt meg ne aggódj a fiúk majd észhez térítik. - szólalt meg Vicky is.
• Még egy kérdés. Szerintetek ki adhatta ki a képeket? - tette fel a legfontosabb kérdést Caroline.
• Tettek fel egy érdekes kérdést a reptéren emlékszel? - kérdezte Ian
• Hát persze. Biztos vagyok benne, hogy John keze van a dologban és mivel elég jóban van Ninával ezért egész biztos, hogy ketten tervelték ki. Csak sajnos nem tudjuk bizonyítani. - sóhajtottam fel.
• Majd utána járok a dolgoknak. Itt is vannak kapcsolataim. - mondta Ian.
• Köszönöm. - mondtam neki és megöleltem.
• Na akkor hanyagoljuk most ezt a témát. Inkább mesélj milyen volt Ciprus? - kérdezte Ashley izgatottan.

Ezután belemerültem a mesélésbe. Az ajándékok átadásával inkább várok, majd Robbal szeretném ezt elintézni. Remélem hamar megbékél, mert iszonyatosan érzem magam. Lányok és persze Ian minden egyes részletet tudni szeretett volna így az élménybeszámoló eltartott egészen estig. A végén Jack telefonált Carolinenak, hogy most indulnak el Robtól és már mehetek.

Megkértem Ashleyt, hogy vigyen már el. Megkönnyebbülésemre hamar odaértünk. Már vártam a vele való találkozást. Csak remélni tudom, hogy nem haragszik már annyira. Ahogy benyitottam megláttam a kanapén ülni. Az ajtó csukódásra felkapta a fejét és ahogy meglátott felpattant és gondolkodás nélkül magához ölelt. Mennyei érzés volt egy nap után a karjai közt lenni és pedig készségesen bújtam a karjai közé.

• Annyira sajnálom édesem - kért bocsánatot. - A fiúk felnyitották a szemem és igazuk van. Nem szabadott volna úgy neked esnem.
• Én is sajnálom, hogy kiabáltam. - kértem én is bocsánatot tőle.
• Nem tudnék rád haragudni szerelmem. - mondta és végre egy nap után megérezhettem az ajkait az enyémen.

Szinte megrészegített és elvarázsolt, mintha egy másik dimenzióba csöppentem volna. Csókunk vad volt és követelőző, de tudtuk, hogy még vannak megbeszélni valóink.

• Együtt mindent megoldunk! – nézett a szemembe, ahol csak őszinteséget tudtam kiolvasni.

Ez a három szó, most nekem mindennél többet jelentett. Mert hittem neki, elhittem, hogy ezen is túljutunk együtt. Szorosan hozzábújtam és úgy kapaszkodtam belé, mintha az életem múlna rajta. Bár nem jártam messze tőle.

Miután elváltunk leültünk a kanapéra és részletesen beszámoltam neki arról, hogy mire jutottunk a többiekkel majd megbeszéltük, hogy holnapra összehívunk egy találkozót és átadjuk az ajándékokat amiket még Cipruson vettünk. Arra jutottunk, hogy most a legjobb amit tehetünk, ha próbáljuk úgy folytatni a napjainkat ahogy eddig, közbe pedig kiderítjük, hogy ki áll a képek felfedése mögött.

Hossza beszélgetés után vettünk egy nyugtató fürdőt és egymás karjaiban nyomott el minket az álom nem is sejtve, hogy ezzel a bonyodalmaknak még nincsen vége.

Robert

A repülő út borzalmas volt. Alig vártam hogy végre haza érjünk. Egy árva szót sem szóltunk egymáshoz. Nagyon mérges voltam rá. Nem is kifejezetten azért, mert ezek a képek elő kerültek, hanem hogy nem mondta el. Hiába tagadom akaratlanul eszembe jutott, hogy ezeket bárki látja. Mit fognak ehhez szólni? Hiába haragszok most rá, ugyan úgy szeretem, így nekem is legalább annyira fáj, ha őt bántják mint neki. Nagyon féltem, hogy mi vár rá ezek után. Biztos lesznek rosszindulatú megjegyzések kritikák, nem csak az ismerőseink, de idegen emberektől is. Nagy késztetést érzek rá, hogy megöleljem, de akkor a sértettségem miatt nem tettem. Annyi alkalma lett volna elmondani. Ha megbízik bennem, és elmeséli nekem ezt korábban, most nem ért volna hideg zuhanyként. Megfogadtuk, hogy nem lesznek titkaink egymás előtt, erre pont ilyet titkol el.

Amikor végre megérkeztünk, csak még rosszabb lett a helyzet. A fotósok szinte megrohamoztak minket, ráadásul még Iant is el kellett viselnem. Mindenkihez lett volna kedvem csak hozzá nem. De persze hogy Kristennek rögtön őt kellett volna hívni, ő a képekről is tudott. Szinte felnevettem, hogy még így is eluralkodott rajtam a féltékenység, de nem tudtam ellene mit tenni.

Annyi érzelem kavargott bennem, hogy inkább jobbnak láttam, ha haza megyek és kicsit lenyugszom. Láttam Kristen szemein hogy mennyire rosszul esett neki, hogy nem mentem velük, de féltem, hogy a végén még olyat mondok amit később megbánok. Le kell előbb nyugodnom.

Idegesen járkáltam a lakásba, nem tudtam nyugton maradni. Egy pillanatra megfordult az az őrült ötlet a fejemben, hogy megnézem a képeket, mivel még nem láttam, de gyorsan kiűztem a fejemből. Csak rontana a helyzeten ha látnám, inkább nem is akarok tudni róluk. – döntöttem el.

Egy idő után végül sikerült valamennyire lenyugodnom, és végre újra tisztán gondolkozni. Már épp ott tartottam, hogy Kristenék után megyek, amikor valaki épp az ajtómat készülte betörni. Idegesen vágtattam az ajtóhoz, és döbbenten tapasztaltam, hogy Kellan dörömböl ennyire az ajtón. Nem zavartatták magukat, ugyanis Jacksonékkal együtt beengedték magukat, majd kényelemesen el is helyezkedtek a nappaliban. Én értetlenül mentem utánunk, most mindenhez volt kedvem csak hozzájuk nem.

• Mit kerestek itt? – kérdeztem csöppet sem kedvesen.
• Ez ám a kedves fogadtatás. – jegyezte meg epésen Kellan, de én nem törődtem a megjegyzésével, helyette vártam a többiek válaszát.
• Jöttünk észhez téríteni. – mondta Jackson.
• Nem kell engem észhez téríteni – ellenkeztem rögtön. Ha most nem tartanának nekem kiselőadást akkor is Kristen után mennék.
• Ó dehogy nem. Ha nem kellene, akkor már nem itt lennél – szólt közbe Tom is.
• Igen! Már Kristen nyakán kellene csüngnöd a bocsánatáért – folytat Kellan, engem nem is hagyott szóhoz jutni.
• Pontosan! De még most se késő, úgyhogy hajrá! – mondta Tom.
• Miért én kérjek bocsánatot? – szóltam közbe. Már nem haragszok, de egyáltalán nem érzem úgy, hogy még bocsánatot is kéne kérni.
• Ugye ezt te se komolyan kérdezed? – kérdezte Kellan.
• De teljesen komolyan! – kezdtem újra ideges lenni. – Ha hamarabb elmondja, akkor nem most kéne szembesülnöm vele, hogy a barátnőmnek ilyen képei is vannak, amelyek bármikor előkerülhetnek.
• Ugyan már! Semmivel nem lett volna jobb. Akkor akadtál volna ki, és nekünk akkor kellett volna a lelkedre beszélni. Inkább most kellene segíteni neki. Ott sír a lányoknál, mert nem elég, hogy az egész világ most vele foglalkozik, de még azért is aggódnia kell, hogy te megharagudtál rá! – förmedt rám Jackson. Hirtelen teljesen lefagytam. Ezzel már nem tudtam vitatkozni. Most egy igazi görénynek éreztem magam.
• Nagyon haragszik? – kérdeztem halkan.
• Az a szerencséd, hogy nem. Bár megérdemelnéd. – válaszolta, de ettől nem éreztem magam jobban. Igazat adtam neki.
• Most már megtörtént, úgy hogy már csak a bocsánatkérésen kell agyalnod. De inkább azt derítsük ki, hogy ki lehetett. – mondta Tom. Ez a dolog most engem is nagyon foglalkoztat. Meg kell tudnunk ki tette ezt szerelmemmel.
• Szerintem John, vagy hogy is hívják, keze lehet a dologban. Még a szeme se áll jól a pasinak. – mondta Kellan.
• Én is rá gondolok, bár mivel az ő hibájából csináltak régen lényegében feleslegesen egy képsorozatot, nem biztos, hogy olyan könnyen oda adnák neki. – gondolkoztam hangosan.
• De hát ki más lehetett? Nem hiszem, hogy akik csinálták… - mondta Jackson.
• Egyenlőre csak Johnra tudunk gondolni, így először vele kell elbeszélgetni. – mondta Kellan. – Nem tudja ő még kikkel húzott ujjat.
• Nem bizony! De ezt bízd ránk haver! Te csak foglalkozz most Kristennel. – mondta Jack.

Most tényleg hálás voltam nekik, mert tudtam, hogy ha ők valamit meg akarnak csinálni, ki akarnak deríteni akkor ők azt minden áron megteszik. Igazuk van, nekem most Kristen mellett a helyem. Talán még annyival jóval tudom tenni az eddigi hülye viselkedésemet, ha most azonnal bocsánatot kérek.

Egy pillanatra meg is ijedtem, hogy mi van, ha tényleg nagyon haragszik rám. Mondjuk jogosan tenné, de tényleg rosszul esett, hogy ezzel most kellett szembesülnöm. A fiúknak azonban nagy nehezen sikerült rávenniük, hogy inkább várjam meg itthon Kristen. Most ő hagy beszélgessen a lányokkal, majd ők szólnak neki, hogy itthon várom. Nem szívesen de belementem, de idegesen vártam, hogy végre hazaérjen. Csak remélni mertem, hogy megbocsájt.

Amint belépett az ajtón, én rögtön felpattantam és szorosan karjaimba vontam.

• Annyira sajnálom édesem – kértem azonnal bocsánatot. - A fiúk felnyitották a szemem és igazuk van. Nem szabadott volna úgy neked esnem.
• Én is sajnálom, hogy kiabáltam. – kért ő is bocsánatot. Most hogy végre újra a karjaimban volt elfelejtettem az eddigi sérelmeket.
• Nem tudnék rád haragudni szerelmem. - mondtam és végre egy nap után megérezhettem az ajkait az enyémen.

• Együtt mindent megoldunk! – mondtam mélyen a szemébe nézve.

Őszintén bíztam benne, hogy így lesz. De valahol legbelül éreztem, hogy még sok akadály vár ránk, amit le kell küzdenünk.