Táncra kelt szenvedély: 14.fejezet

Sziasztok!

Nagyon sajnálom, hogy eddig nem adtam hírt magamról, de most visszatértem egy fejezettel, ami remélem elnyeri a tetszéseteket. Kicsit lassabban megy az írás, mert nem találom néha a szavakat hiába tudom, hogy mit akarok írni. Szóval nagy nehezen megszületett ez a fejezet is ami remélem azért fog majd tetszeni nektek.

Külön ajánlom ezt a fejezetet három rendszeres olvasómnak: Nóci-nak és Demereni84-nek, akiktől ezzel a fejezettel kérek elnézést, hogy nem jelentkeztem, valamint egyik legjobb barátnőmnek Dinának, aki állandóan nyaggatott a frissekkel. Végre megérkezett. :)

Remélem tetszeni fog.

Jó olvasást!

Puszi: Wiky

/Kristen szemszög/

„Ne félj a sebektől. Mert igen, előfordul, hogy megsérülsz, és a seb fájni fog. De utána már elővigyázatosabb leszel, és nem követed el ugyanazt a hibát.”

Sokat gondolkodtam, hogy mit csinálnék ha hirtelen a semmiből felbukanna. A nyakába ugranék és összevissza csókolgatnám? Vagy egyszerűen felpofoznám? Én magam se tudtam. Sőt meg sem fordult a fejemben, hogy találkozok még vele. Erre a terem végében megláttam azokat a gyönyörű zöld szemeit és teljesen lefagytam. Azonban a várt lelkesédés helyett, amiről azt hittem, hogy egy kis mértékben jelentkezni fog ha az életben még találkozunk, csupán harag öntött el. Túl friss volt még a szakítás, utána a baba elvesztése és a betegségem. Csak az járt a fejemben, hogy minek jött ide? Gyötörni akar? Éreztem, hogy ha nem mozdulok meg azonnal akkor mindenki előtt jelenetet rendezek és a lányok által annyira szervezett meglepetés buli tönkre megy. Jó pár perce álhattam csöndben, mikor oldalról Ashley megbökött. Így eljátszottam, hogy a meglepetéstől dermedtem le, ami igaz is lehetett volna, de nem a buli miatt lepődtem meg ennyire.

• Ohh... Hát, nem is tudom, mit mondjak. Megleptetek! – fordultam a lányok felé erőltetett mosollyal. – Köszönöm. Imádlak titeket! – öleltem meg őket.
• Nyugi. – suttogta a fülembe Nikki alig hallhatóan. – Ne csinálj botrányt.
• Nem terveztem, de ti tudtátok, hogy itt lesz? – kérdeztem szintén suttogva.
• Fogalmunk se volt róla. – válaszolt ezúttal Ashley. – Valószínű, hogy a srácok keze is benne van a dologban. Na de most gyerünk a vendégekhez, elvégre miattad jöttek. Ráérünk a többin gondolkodni később. – mondta majd egy kezdő lökéssel elindított.

Ezután előre tolakodtam a tömegben sorba fogadtam a köszöntéseket. Próbáltam enyhíteni a gyomorgörcsömön és nem arra koncentrálni, hogy a terem egyik sarkában egy szempár végig követi minden mozdulatom. Végig az járt a fejemben, hogy mi a fenét keres itt? Miért jött ide? Bocsánatot kérni vagy még jobban megalázni? Nem tudom, de félek. Még én se tudom, hogy fogok reagálni ha odajön hozzám. Próbáltam terelni a gondolataimat és a meglepi bulimmal foglalkozni.

• Boldog születésnapot Kristen! – jött oda hozzám Tom és megpuszilt, majd dühös tekintetemet látva gyorsan suttogva fojtatta. – Figyelj, Kris! Tudom, hogy váratlanul ért a felbukannása. Hidd el engem is, de nagyjából tisztáztuk a dolgokat. Azért jött most ide, hogy a bocsánatodat kérje. Iszonyatosan megbánta, hogy nem hitt nekünk. Nagyon szeret még mindig téged. – fejezi be és az utolsó mondatára nagyot dobban a szívem.
• Erre mégis mit mondjak? – sziszegem ingerülten. Nem tudok most mit kezdeni ezzel az információval ráadásul most hogy látom újra lepereg előttem az a borzalmas időszak. Nem fogom egyhamar elfelejteni azt az időt.
• Legalább majd hallgasd meg. – kér könyörögve mire nagyot sóhajtok és beleegyezően bólintottam. Nem értem Tomot. Őt is megbántotta és eldobta magától a barátságát Rob és mégis ilyen hamar mellé áll.
• Ugye nem meséltél semmit neki az állapotomról? – kérdezem. Ez az én dolgom lesz. Az orra alá akarom dörgölni, hogy mit tett velem.
• Semmi. Úgy gondoltam, hogy te szeretnéd megmondani neki, hogy mi történt. – utalt itt a meg sem született gyermekem halálára.
• Jól gondoltad, de ha most megbocsájtasz van még néhány ember akit nem üdvözöltem. – azzal faképnél hagytam.

Az elkövetkezendő fél órában a ismét körbejártam a termet újra meg újra és még véletlenül se mentem arra amerre Ő volt. Kellan és Jack odajöttek és próbáltak oda csábítani, de hoppon maradtak. Még nem éreztem késznek magam arra, hogy szemtől szemben álljak vele. A lányok egy percre se hagytak magamra és figyelmeztettek, hogy az orvos által felírt vitaminokat ne felejtsem el bevenni a megadott időben és persze állandóan kérdezgették hogy hogy vagyok. Még két hét alig telt el a műtét óta és elég gyengének érzem magam néha ha túl sokat vagyok talpon, de egyenlőre még jól bírom. Bő egy órát töltöttem azzal, hogy mindenkivel beszéltem néhány szót és megköszöntem az ajándékokat, mikor egyszer csak leoltották a villanyokat és megjelent a bátyám és egy hatalmas tortát tolt maga előtt egy zsúr kocsin. Három emeletes csoki vanília torta volt, tűzijátékkal és 18 szál gyertyával. Nagyon meghatottak a dallal, amit külön erre az alkalomra írtak a csajok, és adtak elő nekem miközben tolták elém a tortát. Mikor vége lett a dalnak megszólalni alig bírtam.

• Nagyon szépen köszönöm mindenkinek ezt a csodás estét. Főleg nektek. – néztem a lányokra. – Sokat köszönhetek nektek és ez a szülinapi party is nagyszerű lett. Imádlak titeket. – mondtam majd odamentem és megöleltem őket.

Ezek után folytatódott a buli. A torta nem csak szép, de finom is volt. Elég későre járt már az idő és még mindig nem voltam hajlandó Robert közelébe menni. Már nem csak a srácok, de a lányok is nyaggattak, hogy beszélnem kell vele ha már idejött. Úgy látszik rajtam kívül már mindenki beszélt vele pár szót csak nekem nem volt még erőm odamenni hozzá.

Aztán végül elkezdett oszlani a tömeg és már nem tudtam úgy kikerülni ahogy akartam sőt úgy látszik Ő hamarabb vett erőt magán, mint én ugyanis egyszer csak azt vettem észre, hogy közeledik felém én meg már ösztönösen menekülő útvonal után kutattam a tekintettemmel, amíg egyszer csak felbukkant mellettem Bella.

• Ne futamodj meg Kris! – szólalt meg halkan. – Csak adj neki esélyt, hogy megmagyarázza. Szeret téged! – hallom az este folyamán másodjára ugyanazt a mondatot.
• Rendben. – bólintok beleegyezésül mert már nem volt erőm tovább tiltakozni és abban a pillanatban görcsbe rándult a gyomrom és a vérnyomásom az egekbe szökött ráadásul a sebhely a hasamon is elkezdett égni. Összefoglalva szörnyen érzem magam. A rosszullét ismét kezd maga alá gyűrni. Mikor végre felpillantottam már csak pár méter választott el minket egymástól. Csak néztem, ahogy ragadozó léptekkel sétál felém és próbáltam lenyugtatni felborzolt idegeimet.
• Szia! – köszönt azon a bársonyosan mély hangján, amitől mindig nagyot dobbant a szívem. Ez most se történt másképp. Hirtelen meg sem tudtam szólalni csak elvesztem csillogó szemeiben. Majd gondolatban megráztam magam és egy álarcot emeltem az arcom elé, hogy elrejtsem az érzéseimet.
• Szia! – biccentettem ridegen és összefontam a karjaimat. – Miért vagy itt? – vágtam azonnal a dolgok közepébe.
• Találkozni akartam veled és megmagyarázni a viselkedésemet. – szólalt meg hosszas hallgatás után. – De először is szeretnék bocsánatot kérni habár tudom hogy ebben az esetben a szavak semmit sem érnek. – Hmmm. Most végre egyet értek vele valamiben. – gondoltam magamban gúnyosan. – Mi lenne ha kimennénk a teraszra, hogy négyszemközt tudjunk beszélgetni? – javasolta, mire beleegyezően bólintottam. Maga elé engedett és kivonultunk a teremből. Útközben még felkaptam a kabátomat majd kiléptünk a hűvös éjszakába.
• Miről szeretnél beszélgetni? – kérdeztem hidegen habár tudtam miről van szó.
• Mióta vagy ennyire rideg? – kérdezte döbbent, halk hangon. Na ugyan mióta? – füstölögtem magamban. Azt várta, hogy majd a nyakába ugrok?
• Mióta is? Ja, tudom kb 2 hónapja. – válaszoltam fagyos hangon.
• Ne haragudj rám. – változott kérlelőre a hangja mire bennem felment a pumpa.
• Mi az hogy ne haragudjak? – kérdeztem ingerülten. Eddig nem volt jellemző rám ez a hangnem, de kihozott a sodromból. – Van fogalmad arról, hogy miken kellett keresztül mennem miattad? Hogy mennyit szenvedtem? – kérdezem immár kiabálva.
• Kris kérlek... – szólalna meg, de nem hagyom szóhoz jutni.
• Várj! Még nem fejezetem be. – ripakodtam rá mire azonnal elhallgatott. – Te nem tudod elképzelni, hogy mennyire megviselt az hogy elárultál és hazugnak, kétszínű ribancnak hittél. – folytatom ugyanúgy kiabálva. – Én csak meg akartalak lepni a szülinapodon azért szövetkeztem Tommal. De te meg sem hallgattál minket. Azonnal a legrosszabbat feltételezted, pedig tiszta szívből szerettelek. – halkul el a hangom és igyekszem visszafojtani a kitörni készülő zokogásomat. Ő csak némán lehajtott fejjel áll és hallgat. – Erre már nem tudsz mit mondani mi? – kérdeztem gúnyosan és letöröltem egy kigördült könnycseppet.
• Én is szerettelek és szeretlek még mindig. – suttogja lehajtott fejjel.
• Úgy látszik nem annyira, hogy higyj nekem és kérdezz mielőtt megvádolsz. – vágtam vissza.
• Tudom, hogy hülye voltam, de csak a legutóbbi szakításom járt a fejemben, hogy akkor mennyire átvert a csaj. – fakadt ki és kezdett bele a magyarázkodásba.
• És most kezdjelek sajnálni? – sziszegtem összeszorított fogakkal. A fájdalom iszonyatosan erősödött a műtéti hegemnél, de ezúttal nem foglalkoztam vele. Nagyobb volt ennél a lelki fájdalmam. – Arra esetleg nem gondoltál, hogy én nem olyan vagyok? A szerelem együtt jár a bizalommal, de te nem bíztál bennem és eldobtál, mint egy koszos rongyot. – emeltem fel ismét a hangom.
• Megértem, hogy dühös vagy, de kérlek érts meg egy kicsit. – könyörgött és már majdnem megsajnáltam, mikor eszembe jutott Josh. Az én pici babám, aki nem születhetett meg. Ezek után még a sajnálat szikrája is eltávozott belőlem.
• Még hogy értselek meg? – kérdeztem ismét ordítva. – Neked aztán fogalmad sincs, hogy miken kellett keresztülmennem miattad? – kiabáltam majd hirtelen összegörnyedtem a hasamba nyilaló fájdalomtól.
• Kristen! – kiáltotta aggódással és rémülettel a hangjában és elkapta a karom, hogy el ne essek.
• Hagyj! – rántottam el a kezem és próbáltam kiegyenesedni, ami többé-kevésbé sikerült.
• Le kellene ülnöd egy kicsit. – javasolta aggódva mire ismét dühbe gurultam.
• Mi van? Most már aggódsz miattam? – kérdeztem gúnyosan. – Tudod akkor kellett volna aggódnod, amikor kórházban feküdtem és elvesztettem a gyermekünket. – kiáltottam arcába, mire ezután a mondat után döbbenet ült ki az arcára. Nem hagytam, hogy reagáljon rá hanem fogtam magam és faképnél hagytam. Szinte futottam be a terembe, de a fájdalom és a rosszullét kezdett győzedelmeskedni felettem. Ahogy beértem a teremben láttam, hogy már csak a lányok és a fiúk tartózkodnak ott, majd már végképp nem bírtam tovább a fájdalom maga alá temetett és magával ragadott a sötétség. Elájultam.

/Robert szemszög/

“Nem legyőzni kell az akadályt - hanem túljutni rajta. A folyó nem áll le vitatkozni az útját álló sziklával, hanem átfolyik rajta, s derűsen rohan a tenger felé.”

“Tudod akkor kellett volna aggódnod, amikor kórházban feküdtem és elvesztettem a gyermekünket.” Ez az egy mondat visszhangzott a fejemben újra meg újra. Állapotos volt? Te jó ég. Az én gyermekemet várta? De hiszen csak egyszer voltunk együtt. Egyszerűen nem értettem, hogy mi történt. Csak álltam szoborrá meredve és nem tudtam, hogy mit gondoljak. Egy baba. Atyaég! És elvesztette? Úristen! – gondoltam magamban. Ez megmagyarázza a pár perccel ezelőtti rosszullétét. Minden az én hibám, nem kellett volna olyan hamar ítélkeznem és ez akkor nem történt volna meg. – vádoltam magam majd hirtelen elkezdtem rohanni Kris után. Ha rosszul van akkor mellette akarok lenni. Hiába nem akarja, hogy vele legyek nem hagyom még egyszer magára. Küzdeni fogok érte. Épp ahogy kicsapta az ajtót akkor értem mögé majd már csak azt vettem észre hogy ájultan zuhan a padló felé. Ám mielőtt még találkozott volna a földdel gyorsan elkaptam és a karjaimba zártam törékeny testét. A többiek is amint észrevették mi történt azonnal odarohantak.

• Kristen! – kiáltotta Ashley. – Mi történt? Veszekedtetek? – kérdezte majd mielőtt válaszolhattam volna hátra fordult a srácokhoz. – Azonnal álljatok elő a kocsival. Kórházba kell vinnünk.
• Megmondtam, hogy pihenjen. Miért nem hallgat ránk soha? – mondta bosszúsan, de egyben aggódva Bella. – Elmesélte, hogy mi történt? – kérdezte és felém fordult.
• Igen. De mégis hogy történhetett? – néztem gyengéden a kezemben tartott angyalra.
• Hosszú és majd elmesélem, de siessünk vele a kórházba. – mondta aggódva, majd elindultunk ki az autóhoz. Aggódva pillantottam le Krisre és csak reménykedni tudtam, hogy nincs semmi komolyabb baja és hogy egyszer megbocsájt nekem.

Ahogy beszálltunk az autóba Tom kitolatott a parkolóból és már száguldottunk is a kórház felé. Úgy látszik Tom is nagyon aggódik, mert még soha nem láttam ilyen gyorsan vezetni. Valahogy megkönnyebbüléssel tölt el, hogy Cameron nincs itt, mert tuti, hogy megint engem hibáztatna és beverné a képem.

• Már betelefonáltam a kórházba. A bejáratnál vár majd egy ápoló egy hordággyal. – szakította félbe a gondolatmenetemet Nikki.

Ezek után senki sem szólt egy szót se. Lenéztem a karjaimban lévő Krisre és egyre jobban gyötört a bűntudat, hogy miattam ennyi mindent kellett kiállnia. Újra meg újra lejátszódott a fejemben az a jelenet amikor a fejemhez vágta hogy meghalt a gyerekünk. Istenem, még mindig alig akarom elhinni, hogy terhes volt. Szerencsére Tom vezetési stílusa mellett hamar odaértünk a kórházhoz, ahol már két ápoló várt minket. Ahogy Tom leparkolt már pattantam is ki a kocsiból és átadtam nekik életem szerelmét ők pedig már siettek is vele a vizsgálóba. Sajnos oda senkit nem engedtek be így kénytelenek voltunk a folyosón várni. Ekkor már nem bírtam tovább és ahogy leültünk Bella felé fordultam. Muszáj volt most már tudnom, hogy mi történt Kristennel.

• Mégis hogy történhetett meg ez? – kérdeztem feszült, halk hangon.
• Szerintem tudod, hogy lehet gyereket csinálni nem? Amúgy meg semmi közöd többé Krishez. – szólalt meg dühösen de egyben gúnyosan Nikki.
• Nikki elég! – szólt rá Bella. – Joga van tudni, hogy mi történt. – mondta, majd megint felém fordult.
• Miután Tom és Kris haza repültek, Kristen teljesen magába fordult. Alig evett, alig ivott. Csak ült a sötét szobában és sírt meg néha aludt egy kicsit. És ez így ment szűk két hónapon keresztül. Nem járt suliba, nem kommunikált senkivel. A szülei már orvost és pszichológust is hívtak hozzá, de nem mutatott hajlandóságot arra, hogy szeretne rendbe jönni, így egy idő után nem jött az orvos. Kris viszont egyre rosszabbul nézett ki. – kezdett bele a mesélésbe, mire nekem azonnal görcsbe rándult a gyomrom. – Rengeteget fogyott. Állandóan jártunk hozzá, de még velünk se beszélt. Aztán egyik nap azzal a szándékkal mentünk hozzá, hogy kirángatjuk végre ebből az állapotból kerül amibe kerül. A kisebb monológunkra kezdett magához térni azonban, mikor felkelt volna hirtelen összeesett. Azonnal behoztuk a kórházba, ahol két óráig műtötték, mert kiderült, hogy belső vérzése keletkezett amiatt, hogy elvetélt. – fejezte be én pedig döbbenten meredtem magam elé.
• Nem tudta, hogy gyereket vár? – kérdeztem.
• Nem. – rázta meg a fejét. – Annyira legyengült a szervezete, hogy nem lehetett észre venni, ráadásul a rosszulléteit is lehetett erre fogni. Így tehát megműtötték. Ez volt két hete, de mondta a doki, hogy még vigyázzon magára meg pihenjen sokat, mert a szervezete még gyenge és a műtéti sebnek is idő kell a gyógyuláshoz.
• Úristen! – temettem a fejem a kezembe. – Az egész az én hibám. – suttogtam.
• Végre valamiben egyet értünk. – sziszegte fagyosan Nikki. Ám mielőtt válaszolhattam volna az orvos lépett oda hozzánk.
• A kisasszony jobban van. Kicsit túlhajszolta magát és pihenni kell, mert a műtéti sebe begyulladt. Kapott rá kenőcsöt és lehetőleg egy hétig maradjon otthon és pihenjen. Ma éjszakára még bent tartom, de utána mehet haza, de szigorúan be kell tartaniuk az utasításomat. – figyelmeztetett minket a doki.
• Köszönjük Doktor úr! – köszönte meg neki Bella. – Bemehetünk hozzá?
• Most éjszaka már nem. Pihennie kell. Reggel azonban nyugodtan meglátogathatják. – mondta majd távozott.
• Menjetek haza srácok, mi itt maradunk. – mondta nekünk Ashley.
• Nem hagyom itt. – ellenkeztem. – Miattam került ilyen állapotba és még egyszer nem hagyom magára. – jelentettem ki eltökélten.

Senki nem ellenkezett és végül mindenki ott maradt. A gondolataimba merülve ültem és bámultam magam elé. Szörnyen éreztem magam. Tudom, hogy minden az én hibám és valahogy jóvá kell tennem. El kell nyernem a bocsánatát és utána újra akarom kezdeni vele. Szeretem és harcolni fogok érte. – határoztam el és egy terv kezdett körvonalazódni a fejemben. Vissza fogom szerezni az én Kristenemet és boldoggá fogom tenni.