Táncra kelt szenvedély: 15.fejezet

Sziasztok!

Ezzel a fejezettel szeretnék Kellemes Ünnepeket kívánni és remélem elnyeri a tetszéseteket. :D

Sajnálom, hogy csak most hozom, de a karácsonyi készülődés teljesen elvette minden időm, de igyekszem sietni a frissekkel.

Nem is húzom tovább az időt.

Jó olvasást!!!

Puszi: Wiky

u.i.: Remélem karácsonyi ajándékként kapok néhány komit. :DD

/Kristen szemszög/

„Akiket egymásnak teremtettek, visszatalálnak egymáshoz.”

Az eső halk kopogása ébresztett. Lassan kinyitottam a szemem, de vissza is csuktam, mert elvakított a hirtelen jött fény. Gyorsan hozzá szokott a szemem a fényhez és körül néztem. Először azt sem tudtam hol vagyok, majd másodpercekkel később eszembe jutottak a tegnap történtek. Istenem hát tényleg itt van Rob és mindent elmondtam neki. Erre gondolva valahogy megkönnyebbülés töltött el, hogy most már nem egyedül kell megbirkóznom ezzel a teherrel. Remélem neki is épp annyira fáj, mint nekem. Tegnap ahogy megláttam majdnem elgyengültem. Nem sok választott el attól, hogy a nyakába ugorjak és össze-vissza csókolgassam. Hiába tagadom, hogy már nem érzek iránta semmit, mert szerintem még a vak is látja, hogy még mindig szeretem. Fogalmam sincs, hogy mit tegyek. Józanul végig gondolva kezdem megérteni a reakcióját, de akkor is bánt, hogy nem hitt nekem. Mégis jobban bele gondolva szerintem én se reagáltam volna másképp. Fogalmam sincs mit tegyek. Szeretnék megbocsátani neki és mindent elfelejteni, de nem olyan egyszerű ez az egész. Olyan jó lenne valakivel beszélni erről. – sóhajtottam fel magamban. Mintha olvasnának a gondolataimban hirtelen kinyílt a kórterem ajtaja és Bella és Tom lépett be rajta.

• Szia Kris! Hogy vagy? – ült le az ágyam szélére Bella és megfogta a kezem.

• Hát… Jobban. – feleltem tömören.

• Nagyon megijedtünk tegnap este. Főleg Rob. – mondta Tom mire Bella oldalba bökte. – Most mi van? Előbb utóbb beszélnie kell róla. – védekezett.

• Hagyd Bells. Igaza van. – sóhajtottam. – Itt van még a városban? – érdeklődtem.

• Igen. El sem fog menni amíg meg nem beszéltek mindent. – válaszolt Tom. – Most küldtük haza a többieket Robbal együtt, mert egész éjszaka itt volt a kórházban. Egy szemhunyásnyit se aludt. – Te jó ég! Itt volt egész éjjel. Hát mégiscsak igazat mondott? Tényleg szeret? Tényleg megbánta, amit tett és mondott?

• Elmeséltétek neki, hogy mi történt velem? – tettem fel a számomra legfontosabb kérdést.

• Igen. Elmeséltem, mert gondoltam neked nem menne most még, ő pedig tele volt kérdésekkel. – világosított fel barátnőm. – Ugye nem haragszol?

• Jaj, dehogyis. – nyugtattam meg.

• Megbocsátasz neki? – tette fel a legfontosabb kérdést Tom.

• Fogalmam sincs. – sóhajtottam fel. – Annyira szeretnék megbocsátani, de félek, hogy megint elbizonytalanodik valami miatt.

• Ettől nem kell félned. – bizonygatta nekem Tom. – Úgy ismerem, mint a tenyeremet. Soha nem követi el ugyanazt a hibát még egyszer. Tanult ebből az esetből és még mindig szeret. Nekem elhiheted.

• Én nem ismerem annyira Robot, de azt még én is látom, hogy teljesen odáig van érted. Szeret. – bizonygatta Bella is.

• Én is szeretem őt, de akkor is bizonytalan vagyok. – mondtam halkan, majd úgy éreztem itt az ideje, hogy eltereljem a szót erről a dologról. – Esetleg nem tudjátok, hogy mikor engednek ki innen? – kérdeztem.

• A doki azt mondta, hogy már ma haza enged csak meg kell várni a papírokat. – mondta Bella. – Épp ezért hoztam is váltó ruhát.
  

• Nagyszerű. – mosolyodtam el, majd kikeltem az ágyból. – Akkor azt hiszem veszek egy gyors zuhanyt. Megvártok?

• Hát persze. – válaszolt Tom.
  

Gyorsan összeszedtem a holmimat és bevonultam a fürdőbe. Percekig csak folyattam magamra a meleg vizet és próbáltam nem gondolni semmire, ami persze nem jött össze. Rob újra befészkelte magát a gondolataim közé. Annyira bizonytalan vagyok vele kapcsolatban. Szeretem, de nagyon félek, hogy megint fájdalmat fog okozni. Azt nem bírnám még egyszer elviselni. De azt sem bírom elviselni, hogy nem lehetek vele. Nem tudom mit csináljak. Azok után amit Tom és Bella mondott már elhiszem, hogy szeret és én is őt. Mégis… Mégis rettegek. Nem akarom azt a fájdalmat érezni amit akkor. Nem akarom érezni, hogy a fájdalom szétmarcangolja a bensőmet és darabokra szaggat. De ha nem lehetek vele az is szinte megöl. Annyira hiányzik a csókja, az érintése, az ölelése, az egész lénye. Bő 10 perc után véget vetettem az önkínzásomnak és kiszálltam a zuhany alól. Gyorsan meg törölköztem és szemügyre vettem a ruhát amit Bella hozott a szekrényemből. Hozott egy sötét kék csőfarmert, szürke tunikával aminek a derekán volt egy piros öv és hozzá egy tűz piros tűsarkút

A hajamat egy szorosan összefogtam a fejem tetején, majd kiléptem a fürdőből. A kórteremben Tom és Bella mellett már az orvosom is ott állt.

• Hogy érzi magét Miss Stewart? – érdeklődött a doki.

• Sokkal jobban.

• Nagyon helyes. Remélem ezentúl betartja az utasításaimat. – dorgált meg finoman.

• Azon leszek. – mosolyogtam rá.

• Rendben. Tehát akkor még két hétig ne erőltesse meg magát, ne izgassa fel magát és kerüljön minden stresszes szituációt ha lehet. És persze továbbra is szedje a vitaminokat.

• Rendben Doktor úr!

• Parancsoljon itt vannak a papírjai és már mehet is. – adta a kezembe.

• Köszönöm. – mondtam, majd magamra kaptam egy fekete szövetkabátot és máris indultunk Tommal és Bellával a kocsihoz.

• Mit szólnátok ha beülnénk kajálni valahova? – kérdezte tőlünk Tom.

• Én benne vagyok. És te Kris? – fordult felém Bella.

• Persze mehetünk. De hova is?

• Most nyílt egy francia étterem nem messze innen. Bellával voltunk ott egyszer. – mondta Tom.

• Oké mehetünk oda is. – bólintottam rá enyhén mosolyogva, mert a gondolataim újra visszamentek Robhoz. Még mindig nem döntöttem el, hogy adok e neki még egy esélyt. Legszívesebben máris rohannék hozzá, de nem merek. Félek. Pedig tudom, hogy nem kerülhetem el a legközelebbi találkozást és akkor végre döntenem kell. Ezúttal a gondolataim közül barátnőm rángatott ki.
• Megjöttünk Kris. – fogta meg a kezem.

• Oké, mehetünk. – mondta majd megindultunk be az étterembe.
  

Mindannyian rendeltünk ebédet és semleges dolgokról kezdtünk el beszélgetni. Még véletlenül se hozta szóba egyikünk se Robertet. Tehát elég jó hangulatba telt az ebéd. Ezután pedig ismét útra keltünk.

• Tom, légy szíves állj meg a temetőnél. – kértem.
  

• Biztos vagy benne? – kérdezte.

• Teljes mértékig. Szeretnék egyedül lenni és gondolkodni.

• Rendben. – mondta, majd lekanyarodott a temetőhöz.

• Rendben leszel? – nézett rám Bella.

• Persze, csak tényleg gondolkodnom kell és ez tűnik a legjobb helynek.

• Oké, megértem. – mondta majd kiszálltam a kocsiból ám mielőtt elhajtottak volna még beszóltam az ablakon.

• Ha Rob kérdezi, akkor nyugodtan megmondhatjátok neki, hogy hol vagyok. Addigra talán el tudom dönteni, hogy mit akarok. – mondtam.

• Rendben szívem. – mondta Bella megértően, majd elhajtottak és egyedül maradtam a gondolataimmal ismét.
  

Egyre beljebb sétáltam a sírkövek között míg végül megálltam a kisfiam emléktáblájánál. Leguggoltam és csak keringtek a gondolatok a fejemben. Szeretem és ő is szeret. Akkor meg miért nem tudom egyszerűen kimondani, hogy megbocsátok és próbáljuk meg újra?



Egyszerű a válasz: túlságosan is megbántott és összetörte a szívem. Azonban mindezek ellenére van bennem hajlam arra, hogy mindent elfelejtsek és újra összejöjjek vele. Ehhez azonban szükség van arra, hogy beszéljek vele. Mégsem tudnék most elé állni. Túl friss még a tegnapi nap és az egész rosszullétem, aminek sajnos ő is a szemtanúja volt.



Nem tudom meddig állhattam ott és gondolkodhattam kettőnkről, mikor csak azt vettem észre, hogy kezd sötétedni és elkezd szállingózni a hó. Mosolyogva pillantottam az égre majd a fiam nevét viselő kőtáblára és ismét összefacsarodott a szívem, mint oly sokszor, mikor idejöttem és megint könnybe lábadt a szemem. Pár perc múlva azonban olyan érzésem támadt, hogy valaki figyel. Felemeltem a fejem és pár sorral arrébb egy nagyon ismerős alak figyel engem. Tehát eljött. – állapítottam meg magamban és felkészültem életem legnehezebb beszélgetésére.

/Robert szemszög/

„Úgy érzed, belehalsz a szerelembe. Ami lehet szép dolog. Igen. Belehalni a szerelembe szép, de még szebb élni benne.”

Csak álltam a temető végében és néztem könnytől csillogó arcát. Nagy volt a késztetés, hogy azonnal a karjaimba zárjam, de nem mertem közelebb menni. Pár percig csak álltunk több méter távolságra egymástól és bámultunk a másikra miközben a gondolataim egymást kergették a fejemben. A múlt éjjel el szemhunyásnyit sem aludtam mégis olyan fittnek érzem magam, mint még soha. Végig a kórházban voltam, pedig megmondták az orvosok, hogy csak reggel fog magához térni. Mégis ott ültem és vártam. Megfogadtam, hogy többet nem hagyom magára és be is fogom tartani. Reggel végül sikerül kitaszigálniuk a kórházból, hogy pihenjek, de még sem jött álom a szememre. Állandóan Kris járt a fejemben és az amit Bella mesélt. Szörnyű dolgokat kellett kiállnia miattam. Ha akkor nem üldözöm el akkor még a baba is élne. Igaz, hogy fiatalok vagyunk és biztos eléggé megdöbbentett volna minket a hír, de egyikünk se akart volna megválni tőle. Most pedig itt állok nem messze a meg sem született kisfiam síremlékétől. Egyszerűen nem bírtam rászánni magam, hogy közelebb menjek. Egyrészt emiatt, másrészt pedig féltem attól, hogy Kris mit fog mondani. Már vagy 10 perce állhattunk egymással szembe, mikor erőt vettem magamon és megindultam felé. Ahogy odaértem lenéztem a sírkőre és még jobban összefacsarodott a szívem. Josh Pattinson. A fiam. El sem hiszem, hogy majdnem apa lettem. Esküszöm jobb lett volna ha fiatalon apa leszek, minthogy itt álljak egy halott magzat emléktáblájánál, aki az én vérem lett volna. Kris is csendben állt mellettem és láttam, ahogy hangtalanul zokog magában. Majd mielőtt alaposan meggondolhattam volna mit teszek gyorsan magamhoz öleltem és úgy szorítottam magamhoz mint a fuldokló a mentőövet.

• Csss... – csitítgattam miközben a hátát simogattam és szorosabbra fontam körülötte a karjaim miközben az én arcomon is legördült egyetlen egy szomorú könnycsepp benne minden fájdalmammal.

• Miért jöttél? – szólalt meg egy idő után, de még mindig engem ölelve.
  

• Úgy érzem muszáj megbeszélnünk néhány dolgot és Bella mondta, hogy itt vagy. – válaszoltam.
  

• Értem. Akkor mi lenne ha elmennénk sétálni? – vetette fel az ötletet miközben elhúzódott tőlem. Hirtelen hatalmas nagy hiányérzet kerített hatalmába.
  

• Merre szeretnél menni? – kérdeztem.
  

• Van a közelben egy park. – mondta, majd csendben tettük meg az odáig tartó utat. Odaérve leültünk egy padra és szemléltük az előttünk elterülő tájat.
  

• Kris, szeretnék bocsánatot kérni. – kezdtem bele. – Szörnyen érzem magam amiatt amit tettem és mindent el akarok követni, hogy megbocsáss.
  

• Először én is bocsánatot akartam kérni a viselkedésemért, de rájöttem, hogy nem sajnálom. Megérdemelted a kifakadásomat. – nézett rám, de a tegnapi rideg hang és tekintet helyett, teljesen kifejezéstelen volt a hangja és a szeme is.

• Tudom nagyon jól és nem várom el, hogy bocsánatot kérj. – vágtam rá rögtön.
  

• Sokat gondolkodtam a kórházban és a temetőben is. – kezdte ismét, figyelmen kívül hagyva az előző mondatomat. – Arra jöttem rá, hogy szeretlek hiába is próbálom tagadni. – mondta, mire hatalmasat dobbant a szívem. – Szeretlek és épp emiatt nem tudom, hogy mitévő legyek. Nem akarok még egyszer akkorát csalódni, mert azt már nem tudnám elviselni. – emelte rám könnytől csillogó tekintetét.
  

• Tudom, hogy nagyon elrontottam a kapcsolatunkat csak kérlek, könyörgök adj még egy esélyt. – néztem rá könyörgő tekintettel. – Te vagy számomra az igazi és nagyon szeretlek. Az életemnél is jobban. – fejeztem be és továbbra is a szemeibe bámultam. Pár percig csak csendben bámultuk egymást majd váratlanul se szó se beszéd nélkül magához rántott és megcsókolt. Váratlanul ért, de gyorsan túl tettem magam rajta és szenvedélyesen viszonoztam csókját. Nyelveink hosszú idő után először vad, szenvedélyes táncba kezdtek. Szorítottuk egymást, mintha az életünk függne tőle. Pár perc után a levegő hiány miatt szakadtunk el egymástól.
  

• Én is szeretlek. – válaszolt az előbbi vallomásomra. – Azt még nem mondom, hogy megbocsátottam, de igyekszem és szeretnék adni neked még egy esélyt. – mosolyodott el a végére.
  

• Köszönöm, köszönöm, köszönöm!! – hajtogattam, miközben felemeltem a padról és megforgattam. Nevetve tűrte és miután letettem ismét egy szenvedélyes csókban egyesültünk. – Reméltem, hogy oda adhatom neked ezt és nem fogod a fejemhez vágni. – mosolyodtam el miután elváltunk és előhúztam a gyűrűs dobozt a zsebemből. – Mielőtt félreértenéd ez nem AZ csak szimplán egy ígéret gyűrű, hogy soha többet nem fogok kételkedni benned és a szerelmedben. – mondtam, majd mielőtt megszólalhatott volna felhúztam az ujjára és adtam egy puszit a szájára.
  

• Ez gyönyörű. – ámuldozott.
  

• Akkor tehát elfogadod?
  

• Hát persze. Szeretlek! – mondta és megölelt. – Azonban van egy feltételem. – nézett rám komolyan. – Sőt inkább szeretnék bizonyosságot szerezni, hogy többet nem fogsz kételkedni bennem. – Ajjaj. Érzem, hogy ennek nem fogok örülni.
  

• Bármit megteszek, hogy elhidd. – feleltem, de ekkor már sejtettem, hogy nem fog tetszeni amit hallani fogok, de bármit megtennék, hogy higgyen nekem.
  

• Rendben. – felelte és mély levegőt vett. – Szeretném ha a szünet végén haza mennél és mivel ez az utolsó évünk a vizsgákig vagyis az év végéig nem találkoznánk....