37. fejezet

Sziasztok!

Meg is hoztuk a friss fejezetet :D és reméljük tetszeni fog. Sajnáljuk, hogy most nem tudtuk vasárnap hozni, de reméljük a fejezet hossza kárpótol titeket érte. Nagyon köszönjük az előző fejezethez kapott komikat, nagyon örültünk neki, hogy ennyien írtatok.

Jó olvasást kívánunk!

Puszi: Wiky & Netty

Robert 

„Általában, amikor tudatosul az ember fiában a halál, akkor kell tudatosulni az életnek is. Hiszen amikor megértjük, hogy egyszer vége lesz, akkor kezdünk tudatosan élni.”

-       Kristen vigyázz! - kiáltottam rá mire megfordult, de már késő volt. Az autó még nagyobb sebességre kapcsolva egyre jobban közeledett szerelmem felé, de hiába szaladtam nem értem oda időben. Egy nagy csattanás és mindennek vége szakadt.

-         Neeee! - kiáltottam, mikor meghallottam a csattanást és Kris eltűnt a szemem elől.

Mint egy őrült úgy tettem meg azt a pár métert. Már majdnem odaértem, mikor a kocsi, mintha mi se történt volna tovább hajtott és akkor megkönnyebbülésemre megláttam Krist aki az út túloldalán volt és látszólag semmi baja nem történt. Legnagyobb meglepetésemre Tom is ott volt mellette.

-         Kris! Szerelmem jól vagy? Hol sérültél meg? - zúdítottam rá kérdés áradatot, mikor mellé guggoltam és kezeim közé fogtam az arcát.

-         Rob! Én úgy megijedtem. - suttogta elhaló hangon és hulla sápadtan. - Rob a baba! - nézett fel rám kétségbeesetten.

-         Egész biztos minden rendben van. – nyugtattam és egy lágy csókot leheltem az ajkaira. - Tom te mégis...?

-         Hogy kerültem ide? - fejezte be helyettem mire bólintottam. - Épp erre jártam, mert anyának kerestem szülinapi ajándékot. Hamarabb észre vettem a kocsit és kiabáltam is, de Kris inkább rád figyelt.

-         Örökké hálás leszek ezért! - mondtam neki. Ha ő nincs ki tudja mi lett volna…nem ebbe még belegondolni sem akarok! Szorosan magamhoz öleltem kedvesem, aki szintén erősen kapaszkodott belém.

-         Ne hálálkodj. Elég annyi ha lehetek keresztapa. - próbált viccelődni, mire elmosolyodtam.

-         Rob! - hallottam meg szerelmem ijedt, de gyenge hangját. - Azt hiszem még sincs minden rendben. - suttogta és akkor megláttam. Kris ruhája tiszta vér volt ami csak egyet jelenthetett. A baba.

-         Hívom a kórházat! - kapta elő a telefonját Tom miközben szerelmemet a karjaimba kaptam és elindultam vele a kocsimhoz amilyen gyorsan csak tudtam. Nem akartam megvárni, míg a mentő ideér. Olyan ideges voltam, hogy szinte remegtem, de muszáj volt tartani magam, észnél kellett lennem.

-         Anya ott vár minket a sarki kávézóban. Megtennéd, hogy szólsz neki? - kiabáltam utána mire bólintott én pedig próbáltam átverekedni magunkat a körénk gyűlt tömegen, szerencsére sikeresen, majd rohantam a kocsihoz, hogy minél hamarabb a kórházba érjünk. - Ne aggódj édesem! Minden rendben lesz! - mondtam neki miután már az úton száguldottunk.

Közben felhívtam Ashley, aki amint megtudtam mi történt le is tette a telefont és csak annyit mondott, hogy a kórházban találkozunk.

Azt hiszem ha találkoztunk volna rendőrrel egészen biztos, hogy jó nagy bírságot kaptunk volna. Úgy száguldottam mint egy őrült. Iszonyatosan aggódtam szerelmemért. Ha neki vagy a babának valami baja lesz esküszöm megkeresem azt, aki az autót vezette és a saját kezemmel ölöm meg. Úgy látszik minden túl tökéletes volt. Mikor megláttam, hogy becsapódott a kocsi egy pillanatig megfagyott az ereimben a vér. Ha tényleg elüti és ő vagy a pici esetleg egyikőjük sem éli túl abba belehaltam volna. Ők az életeim! Nem is tudom mi lett volna ha Tom nem ér oda időben. És még így is rettegek, hogy a pici meghal. Kris arcán is a félelmet láttam és hiába próbáltam nyugtatni én is féltem. Sőt egyenesen rettegtem. Az én tempómmal 10 perc alatt beértem a kórházba, majd Krissel a karjaimban siettem is be. Hála az égnek már vártak és mindent előkészítettek, mire odaértünk. Már én is mentem volna be a vizsgálóba de a doki rám parancsolt, hogy maradjak kint. Jobbnak láttam, ha most nem állok le vele vitatkozni, de majd bele őrültem, hogy nem lehetek Kris mellett. Már egy 15 perce várakozhattam mikor megjelent Ash, Tom, a nővéreim, Kellan, Nikki, Jackék illetve anya meg apa.

-         Rob! Mit mondott az orvos? - kérdezte rögtön anya aggódva.

-         Még semmit! A fenébe is nem mondanak semmit! 15 rohadt perce bent vannak és az ápolók se mondanak semmit, akik ki be járkálnak. - keltem ki magamból a tehetetlenség miatt, leroskadtam egy székre és a fejem a kezembe temettem. Hamarosan egy kezet éreztem a vállamon. Felnéztem és Carolinenal néztem farkas szemet.

-         Ne aggódj! Kris erős nő és biztos vagyok benne, hogy minden a legnagyobb rendben lesz. - jó hogy legalább egy, valaki pozitívan áll a dolgokhoz. Még én is férfiként tisztában vagyok vele, hogy ha már vérzik, az közel sem jó jel.

-         Nagyon remélem… - suttogtam magam elé.

-         Minden rendbe jön. - biztattak a többiek is, de a lányok elég megviseltnek tűntek. Még plusz 20 perc után kezdtem megunni a várakozást és már azon voltam, hogy bemegyek, mikor nyílt az ajtó és kilépett rajta az orvos.

-         Doktor úr! Mi történt? Minden rendben? - kérdezték a többiek, de én még megszólalni se bírtam, mert féltem attól amit hallani fogok.

-         Először is ki a hölgy hozzátartozója? - kérdezte a doki.

-         A vőlegénye vagyok. – mondtam rögtön.

-         Nos, a kisasszony a körülményekhez képest jól van. A jobb bokáját sínbe kellett tennünk, mert megzúzódott és szerzett pár karcolást és zúzódást szóval nagy szerencséje volt. - mondta de engem már az érdekelt, hogy a babával mi van.

-         Doktor úr, és a baba? - tettem fel a számomra legfontosabb kérdést. Mélyen a szemembe nézett és megszólalt.

-         Miss Stewart szerencsére nem vetélt el, de keletkezett egy belső vérzése ami veszélyeztette a pici életét, de sikerült megmenteni. Azonban így a kisasszony veszélyeztetett terhes lett. - fejezte be végül. Tehát mindketten jól vannak. Hatalmas kő esett le a szívemről ahogy végig hallgattam, de a mondat második fele miatt nem nyugodtam meg teljesen. - Sok pihenésre van szüksége és semmiképp nem erőltetheti meg magát! Valamint írok fel neki vitaminokat. A lehető legkíméletesebben kell bánni vele, a terhesség hátralévő ideje alatt, mert bármikor bekövetkezhet a baj!

-         Befogjuk tartani az utasításokat! – mondtam határozottan. - Bemehetek végre hozzá? – kérdeztem, mire bólintott és már téptem is fel az ajtót, hogy mihamarabb vele legyek.

Ott feküdt azon a kórházi ágyon halál sápadtan, de még így is gyönyörű volt. Az ajtó nyitódásra felém fordult és halványan elmosolyodott.

-         Rob! - mondta ki a nevem alig hallhatóan, mire oda léptem az ágy mellé és gyengéden megcsókoltam. - Istenem Rob! Annyira féltem, hogy meghal a kisbabánk - suttogta könnybe lábadt szemekkel.

-         Csss... most már minden rendben lesz. - mondtam neki. - Vigyázok rátok!

-         Nem Rob! Addig semmi nem lesz rendben míg Nina és John nincs rács mögött. - emelte fel a hangját és az arcán legördült egy újabb könnycsepp.

-         Ezt hogy érted? - értetlenkedtem.

-         Láttam, hogy ki ült a kocsiban - mondta ki végül és erre teljesen ledermedtem.

-         Ki? - kérdeztem megfeszülve.

-         John... - mondta ki azt a nevet, akire már én is gondoltam.

-         Megölöm! - sziszegtem és a kezem ökölbe szorult.

-         Ne Rob! Ne csinálj őrültséget. Majd a rendőrség elintézi. Fel akarom jelenteni őt és Ninát. - közölte eltökélten.

-         Rendben, akkor majd szólok a rendőröknek.

-         Erre semmi szükség Mr Pattinson ugyanis bátorkodtam kihívni őket és már itt is vannak. - lépett be az orvos két rendőrrel az oldalán.

-         Miss Stewart biztos hajlandó feljelentést tenni? - fordult szerelmem felé.

-         Egészen biztos. - felelte határozottan.

-         Rendben. Akkor felteszünk pár kérdést és utána megteheti a feljelentést. - szólalt meg az egyik rendőr.

 Ezután elkezdődött a kihallgatás, de az orvos kérésére nem tartott sokáig, hogy ne fárasszák ki Kristent. Amíg ez tartott felhívtam kedvesem szüleit, akik nagyon megijedtek, de megnyugtattam őket, hogy vigyázok a lányukra. Azt ígérték, hogy amint lesz idejük azonnal repülőre ülnek és addig itt maradnak míg a pici meg nem születik. Miután a rendőrök távoztak mindenki bejött egy kicsit és váltottak pár szót Krissel. Utolsóként anya jött be, de egyedül.

-         Clare. - szólította meg Kris anyát.

-         Kris! Hogy érzed magad? - kezdeményezett beszélgetést anya eléggé félénken.

-         Már jobban, köszönöm.

-         Kris én... nem is tudom hol kezdjem. Tudom, hogy nincs mentség a viselkedésemre, de szeretném a bocsánatodat kérni. Annyira sajnálom a viselkedésemet. Nem is tudom mi ütött belém. Én...

-         Nem haragszom Clare, csak nagyon fájtak a szavaid. Szerintem a botrány előtt már bizonyítottam, hogy mennyire szeretem a fiad. Be kell vallanom az elején haragudtam, de utána már csak csalódott voltam. - mondta neki Kristen. - Tudod mit már elég volt a búskomorságból. - rázta meg a fejét és elmosolyodott. - Próbáljuk meg elfelejteni a történteket és ott folytatni, ahol abba hagytuk.

-         Nagyon szépen köszönöm, de tényleg nagyon sajnálom! – mondta anya. – Mindent megteszek, hogy ezt jóvá tegyem.

-         Felejtsük el. - mosolyodott el édesen szerelmem.

-         Akkor én megyek is hagylak pihenni. - mondta Kristennek majd felállt elköszönt és ki is ment.

-         Most pedig aludj egy kicsit - mondtam neki. Pihennie kell.

-         Benne vagyok. - mondta ásítás közben. - Mikor engednek ki?

-         Holnap délután.

-         Rendben. Rob ugye itt maradsz? - kérdezte.

-         Persze csak aludj nyugodtan. - majd egy jó éjt puszi után már át is lépett az álmok birodalmába.

A másnap kicsit zsúfoltra sikeredett. Reggel miután Kris felkelt elmentem, hogy a fiúk segítségével végleg átpakoljunk az új házunkba. Még szerencse, hogy ott voltak, mert egyedül aligha sikerült volna megcsinálnom egy fél nap alatt. A lányok is beugrottak egy kicsit mivel szerelmem ruháit is át kellett vinni és azt nem merték ránk bízni.. Szóval az egész nap pakolással telt s már alig vártam, hogy délután Kris távozhasson a kórházból és végre kettesben lehessünk. Végre kezdett minden helyre rázódni és alig vártam már a pici érkezését is. Miután végeztünk a srácokkal vittem Krisnek váltó ruhát, hogy végre haza vihessem. Délután négy fele már a kórház folyosóin baktattam szerelmem szobájáig. Mikor benyitottam pont akkor kelt fel az ágyból.

-         Szia! - köszöntem neki egy csókkal.

-         Szia édes. - köszönt ő is.

-         Hoztam neked ruhát.

-         Jaj,köszönöm. Megyek is felöltözök. - majd kikapta a táskát a kezemből és bevonult a fürdőbe. Hamarosan már felöltözve lépett ki. Egy egyszerű világos színű farmert vett fel egy fehér felsővel,rózsaszín blézerrel és egy krémszínű magassarkúval, habár nem nagyon állt benne biztosan mert még azért fájt a bokája, és  egy ugyanolyan színű táskát és sálat vett magához kiegészítőnek.

-         Gyönyörű vagy. - mondtam neki mire mellém lépett és átölelt.

-         Köszönöm. Mehetünk? - kérdezte angyali mosollyal az arcán.

-         Persze. - válaszoltam és a zárójelentést magához véve már indultunk is, hogy elkezdjük közös életünket a közös házunkba.

Az utat ezúttal lassan tettem meg a kocsival sőt még egy kis cukrászdában is megálltunk, mert Kris kívánós lett amin jót mosolyogtam. Ezután már tényleg haza vettük az irányt. Kris értetlenkedve nézett rám, mikor rájött, hogy nem is a régi ház felé mentünk. Reggel nem avattam be, hogy a srácok segítségével átpakolok oda. Azt hitte, hogy dolgozni mentem.

-         Hova megyünk? - kérdezte.

-         Hogy-hogy hova? Hát haza. - válaszoltam neki és az arckifejezését látva nevetnem kellett.

-         Akkor nem is dolgozni voltál ma hanem...?

-         Hanem átpakolni Tomék segítségével. - fejeztem be helyette.

-         Komolyan?

-         A legkomolyabban. - feleltem.

-         Imádlak. - ölelt át amennyire csak tudott a kocsiban.

Majd ezután már egy szó sem esett köztünk. Mikor haza értünk Kristent rögtön az ágyba akartam küldeni, de ő nem támogatta az ötletemet. Mivel az orvos sok pihenést írt elő, abból nem engedtem, hogy legalább a kanapéra feküdjön le. Én is mellé ültem, így a fejét az ölembe hajtotta és gondosan betakartam. Hamarosan azonban szerelmem megéhezett, így behoztam neki a kedvenc sütijét és a nem rég előkerült gyerekkori képeimen derültünk.

-         Nagyon édes baba voltál! - mondta miközben nevetett az egyik szülinapi képemen ahol épp tiszta csoki volt az egész arcom.

-         Alig várom, hogy a kezemben tarthassam a gyermekünket. - néztem rá.

-         Én is várom már nagyon! - mondta. - Tényleg az orvostól kaptam időpontot ultrahangra. Akkor már kiderül, hogy fiú vagy lány lesz.

-         Remélem kislány lesz. - mondtam, majd mielőtt válaszolhatott volna megszólalt a telefonja.

-         Halló? - szólt bele. - Ó, szia George. - szóval a volt managere hívta. - Hát fogjuk rá, hogy jól vagyok. Volt egy kis balesetem... hogy a baba? Jól van, szerencsére. És minek köszönhetem a hívásod? Hogy micsoda? Ez komoly? Nagyszerű, akkor holnap be is megyek. Köszi, hogy szóltál. Holnap akkor majd hívlak, szia! - majd lerakta a telefont mire kérdőn néztem rá. - Sikerült – mondta lelkesen.

-         De mi sikerült?

-         Átvettek a Londoni Modellügynökséghez - mondta boldogan. - Holnap be kell mennem aláírni a szerződést.

-         De az orvos... – ellenkeztem rögtön.

-         Tudom mit mondott, de ezt muszáj elintéznem. – mondta de nem győzött meg. - Rob ígérem vigyázok magamra és ha úgy jó akkor Ashley és Nikki elkísér és még egyedül sem leszek. Egy óra az egész maximum.

-         Ha valami baj lesz azonnal hívsz és a nap többi részében szigorúan pihensz! – mondtam határozottan.

-         Rendben, megígérem! Köszönöm és szeretlek. - és szenvedélyesen megcsókolt amit én készségesen viszonoztam. Végre olyan mintha minden a rendes kerékvágásba kerülne, de ekkor még nem számítottam rá, hogy sok megpróbáltatás ér még minket.

Kristen

Azt hiszem még soha nem féltem annyira, mint tegnap. Szörnyű volt. Amikor a kocsi közeledett felém, szinte lefagytam, földbe gyökerezett a lábam és csak az kavargott a fejemben, hogy a kisbabámnak nem lehet semmi baja. Ahogy közeledett felém, szinte farkasszemet néztem a sofőrrel és sütött a tekintetéből az elszántság. Esze ágában nem volt lassítani, és ekkor már megértettem, hogy én voltam a célpont. Ha Tom nincs, ez lett volna életem utolsó látványa. Nagyon sokkal tartozok neki, megmentett minket és ezt sose leszek képes eléggé meghálálni neki. Amikor Rob odarohant hozzánk, az ő szemében is ugyan azt a félelmet láttam, mint amit én is éreztem. Úgy remegtem mint a kocsonya, ha nem ölel szorosan magához, összeestem volna. Hiába volt ott Tom, azért még így is nagyot estem, estünk, így folyamatosan azért imádkoztam magamban, hogy csak a kicsinek ne legyen semmi baja. Szerintem a szívem is kihagyott pár pillanatot, amikor először megéreztem, majd meg is láttam, hogy vérzek. Akkor teljes pánik uralkodott el rajtam és Robon is. Szinte száguldott velem a kórház felé, de én alig érzékeltem belőle valamit, ahogy így visszagondolok szerintem félig már magamnál sem voltam. A kórházban is összefolytak a dolgok. Az orvos rögtön vizsgálni kezdett és közben folyamatosan kérdezgetett, hogy hányadik hétben vagyok, mi történt és így tovább. Próbáltam összeszedni magam és értelmes válaszokat adni, de engem folyamatosan csak egy kérdés foglalkoztatott, hogy mi van a babával. Mázsás súly esett le a szívemről, amikor végre az orvos megnyugtatott, hogy nagyon nagy szerencsém volt és a kicsinek sincs semmi baja. A mondandója többi részére, amikor az én sérüléseimről beszélt, szinte már oda se figyeltem, annyira elvonta a figyelmem az a tény, hogy egészséges a pici. Viszont egy dologra felkaptam a fejem…veszélyeztetett terhes vagyok. Az előbbi nyugalmam egy perc alatt foszlott szét. Ez azt jelenti, hogy most már akár egy másnak hétköznapi idegeskedésnek is súlyos következményei lehetnek. Nem lehet semmi baja! – mondogattam magamban. Vigyáznom kell rá! Nem tehetem ki még több veszélynek! Az orvos még írt fel néhány vitamint és szigorú pihenésre, és minden stressz elkerülésére intett. Mikor kiment, nem vágytam másra csak hogy Rob végre bejöjjön hozzám. Ahogy ott voltam egyedül elhatalmasodtak rajtam az érzések és nem tudtam megálljt parancsolni a könnyeimnek. Az eddigi idegesség, mint kijött rajtam és egy könnycsepp a másikat követte. Pár perc után viszont kinyílt az ajtó és végre megpillantottam Robot, aki amikor meglátta hogy sírok aggódva nézett rám.

-         Rob! – suttogtam, mire odasietett hozzám. - Istenem Rob! Annyira féltem, hogy meghal a kisbabánk – mondtam, de csoda hogy megértette a sírásom miatt.

-         Csss... most már minden rendben lesz - nyugtatott. - Vigyázok rátok! – mondta és a szeme határozottan csillogott. Tudtam, hogy ezek után úgy fog vigyázni ránk, mint ha porcelánból lennék. De nem tud mindentől megóvni…főleg nem az ilyen emberektől, mint John vagy Nina. Egyszerűen tehetetlen ő is. Várjunk…ő nem is tudja…

-         Nem Rob! – mondtam kissé hangosabban a kelleténél, de egyszerűen eluralkodott rajtam a düh, ahogy eszembe jutott az arca, ahogy rezdüléstelen arccal képes lett volna elütni. - Addig semmi nem lesz rendben míg Nina és John nincs rács mögött.

-         Ezt hogy érted? – kérdezett rá rögtön.

-         Láttam, hogy ki ült a kocsiban… – folytattam már valamivel halkabban.

-         Ki? – hallottam a hangján hogy ideges lesz és a testtartása is megfeszült.

-         John – mondtam ki, miután letöröltem a könnyeimet.

-         Megölöm! – mondta dühösen. Akár mennyire is gyűlölöm és értek egyet Robbal, nem csinálhatunk semmi elhamarkodottat, mert még Rob is börtönbe kerülne.

-         Ne Rob! Ne csinálj őrültséget. Majd a rendőrség elintézi. Fel akarom jelenteni őt és Ninát. – mondtam határozottan. Nem hagyom hogy ez az őrült szabadlábon szaladgáljon.

-         Rendben, akkor majd szólok a rendőröknek.

-         Erre semmi szükség Mr Pattinson ugyanis bátorkodtam kihívni őket és már itt is vannak. - lépett be az orvos két rendőrrel az oldalán. Mikor befejezte a vizsgálatokat megkértem rá, hogy hívja fel a rendőrséget. Egy napot sem akarok várni, még a végén újra próbálkozna valamivel.

-         Miss Stewart biztos hajlandó feljelentést tenni? - fordult felém.

-         Egészen biztos!

-         Rendben. Akkor felteszünk pár kérdést és utána megteheti a feljelentést. - szólalt meg az egyik rendőr.

A rendőr minden apró részletről megkérdezett én pedig készséggel segítettem nekik. Remélem, őszintén bízom benne, hogy minél hamarabb megtalálják és börtönbe zárják Johnt. Máskülönben, addig nem áll le, míg tönkre nem tesz minket. Nem sokáig voltak bent a rendőrök, amit nem is bántam, mert a végére teljesen kimerültem. Mikor végeztek, még bejöttek a többiek is és láttam rajtuk hogy tényleg aggódtak értem. Nagyon hálás voltam nekik, hogy itt vannak velünk és örültem, hogy tudom rájuk bármikor számíthatok. A végén viszont Clare is bejött. Nem pont ilyen körülmények között terveztem rendezni a kapcsolatunkat, de amikor bocsánatot kért ugyan azt az őszinte megbánást láttam a tekintetében, amiről Rob is beszélt. Őszintén hittem tenni, hogy jóvá akarja tenni és én is mindent megteszek azért, hogy újra a régi kerékvágásba kerüljünk. Ezt már rég eldöntöttem és Robnak is megígértem. Remélem, hogy újra kialakul közöttünk egy olyan jó viszony, mint azelőtt, hogy szinte második anyukámként tekintettem rá. Szívből szeretném.

Szerencsére, mivel súlyosabb sérülést nem szenvedtem, másnap már hazamehettem. Persze mielőtt az orvos elengedett volna, még egyszer elmondta, hogy mire vigyázzak fokozottan. Figyelmesen megjegyeztem mindent, amit mondott, hisz mostantól ez nem játék. Nem csak magamra kell figyelnem, nagyon óvatosnak kell lennem. Rob azóta anyáékat is értesítette a történtekről, akik persze minél hamarabb ide akarnak repülni, hogy mellettem lehessenek. Imádom ha itt vannak velem, de szegény anya is annyira megijedt a történtek miatt, hogy amíg nem tudnak jönni halálra idegeskedi magát.

Őszintén hiába pihenem ki magam, egyszerűen nem tudtam elfelejteni az előző nap történteket. Folyton azon gondolkoztam és nem bírtam kiverni a fejemből a jelenetet. Robnak azonban hihetetlen tehetsége van hozzá, hogy eloszlassa a rosszkedvemet. Amikor megtudtam, hogy már az új házunkba megyünk szinte majd kiugrottam a bőrömből. Izgatottság lett úrrá rajtam, de még így is lenyűgözött a látvány. A ház tényleg gyönyörű, de ahogy Robék áthozták a dolgainkat, már nagyon otthonos is volt. Egy tökéletes családi fészek! Ha nem ezek lettek volna a körülmények, biztos tetőtől talpig körbenéztem volna a lakásba, de a lábam miatt most csak a kanapéig mehettem el. Így is örültem, hogy Robot sikerült arról lebeszélnem, hogy a hálóba feküdjek le. Nem tévedtem tegnap, úgy gondoskodott rólam, hogy melegség töltötte el a szívem. Akár mit is talál ki Nina vagy John, mi mindig itt leszünk egymásnak, és ez ellen nem tehetnek semmit!

Míg Rob kiment a konyhába hozni nekem valami ennivalót, alaposan szemügyre vettem az új nappalinkat. Imádtam minden zugát, viszont ami a legjobban tetszett az, hogy a kandalló tetején ott sorakoztak a fényképek. Rólam, róla, rólunk és a szülőkről. Egy kép viszont különösen felkeltette az érdeklődésemet. Rob egyik kiskori képe. Amikor visszajött, rögtön meg akartam nézni közelebbről és egyszerűen odáig voltam érte.

-         Nagyon édes baba voltál! – mondtam, miközben még mindig a képet tanulmányoztam.

Szinte a szemem előtt láttam egy kisfiút, ugyan olyan csillogó szürkés szemekkel, mint Robnak. Akár kisfiú, akár kislány lesz, remélem hogy sok mindent örököl majd az apjától. Ő és Rob lesznek a mindeneim. Ha úgy alakul akkor az én két hercegem.

-         Alig várom, hogy a kezemben tarthassam a gyermekünket. – mondta, szorosan hozzábújtam. Nem nehéz elképzelni őt apaként, már most rajong a piciért, akár csak én. Ha ő végre megérkezik teljes lesz a boldogságunk, és tényleg egy család leszünk.

-         Én is várom már nagyon! Tényleg az orvostól kaptam időpontot ultrahangra. Akkor már kiderül, hogy fiú vagy lány lesz. – tettem hozzá lelkesen. Igazából csak az a lényeg, hogy egészséges legyen!

-         Remélem kislány lesz. – mondta Rob, mire elmosolyodtam. Ő egy kislányt képzel el, aki elmondása szerint az én szépségemet örökli, én pedig egy kisfiút aki az ő kiköpött mása. Le se tagadhatnánk, hogy odáig vagyunk a másikért!

Az idilli pillanatot a telefonom csörgése zavarta meg. Először azt hittem, hogy valamelyik családtagunk vagy barátunk az, de meglepetten láttam, hogy a managerem hív. Örömmel újságolta, hogy sikeresen átvettek az itteni ügynökséghez, így mostantól hivatalosan is itt dolgozok. Végre egy jó hír!

Hónapokkal később…

A napok, hetek és hónapok hihetetlen sebességgel teltek. Rengeteg dolog történt az elmúlt idő alatt. Néhány nappal a baleset után a rendőrök megtették hivatalosan is a vallomások alapján a feljelentést John ellen és előzetes letartóztatásba is vették. Mivel a tárgyalások elhúzódtak, az előzetesből kiengedték, de a szökéstől tartva házi őrizetet kapott. Én az állapotom miatt is, meg mivel Rob –ahogy én sem – akarta, hogy John közelében legyen, csak akkor az egyszer voltam a bíróságon, amikor tanúskodni kellett. A többi esetben Rob ment el, de akkor is mindig volt velem valaki. Igaz John már így nem árthatott nekünk, hiszen a házi őrizetből kizárt hogy megszökjön, azért Nina még veszélyes lehet. Ellene semmi bizonyítékunk nincs, hogy esetleg segített volna Johnnak, de mivel állapotos vagyok és ő így akart elütni, várhatólag Johntól nyugtunk lesz egy jó ideig.

Anyáék a baleset után másfél héttel már ide is repültek. Anya mikor meglátott, elsírta magát és úgy megölelt, úgy szorított, mint aki sose akar elengedni. Hála a hormonoknak, a viszontlátás örömének és annak, hogy ennyire aggódott értem én se bírtam megállni könnyek nélkül, főleg mikor apa is megölelgetett. Végtelenül örültem nekik, hogy eljöttek és segítenek nekünk, bár Rob így is úgy bánt velem mint egy porcelánbabával. Felajánlottuk anyáéknak – mivel ragaszkodtak hozzá, hogy itt maradnak velünk, még meg nem születik a pici – hogy lakjanak nálunk, de őket idézve: ,,nem akarnak a terhünkre lenni”. Végül abban állapodtunk meg, hogy Rob eddigi lakásába költöznek be ideiglenesen, hisz eddig még úgyse intézte Rob az eladását. Később viszont ő maga is elvetette az eladás ötletét, hisz így ha bármikor jönnek anyáék meglátogatni minket és az unokájukat, lesz egy olyan hely ahol akár meddig ellakhatnak. Mondanom se kell, hogy ez a gesztusával ismét levett teljesen a lábamról, és ezt sem bírtam megállni könnyek nélkül.

Legnagyobb örömömre ez idő alatt Clare és köztem is minden a legnagyobb rendben volt. Azt hiszem bátran mondhatom, hogy sikeresen túlléptünk a múlton és újra olyan a kapcsolatunk, mintha mi sem történt volna. Akár csak anya ő is mérhetetlenül várja már az első unokáját és mindketten apáékkal kiegészülve lelkesen segítettek nekünk akár a hétköznapi teendőkben, akár a gyerekszoba berendezésében.

Még most is hihetetlennek tartom, hogy mennyire telik az idő. Eltekintve John ügyétől, Nináról azóta egy szót sem hallottunk, és az elmúlt időszak mindannyiunk számára nagyszerűen telt. Rob és én nem is lehetnénk boldogabbak, főleg most, hogy már közel vagyok a terhességem végéhez. Hamarosan a karunkban tarthatjuk a kislányunkat, Sophie Scarlett Pattinson. Kislányt hordok a szívem alatt. A mi kis szemünk fénye. Mikor ez kiderült az ultrahangon, Robbal madarat lehetett volna fogatni. Állítom még soha nem láttam olyan boldognak. Rob amint megtudta a hírt, elújságolta mindeninek. A leendő nagymamák teljesen elérzékenyültek, hozzám hasonlóan, főleg mikor az ultrahangos képet is megmutattuk mellé. Szerencsére, amiért nem lehetek elég hálás a sorsnak, a kislányunk teljesen egészséges és szépen fejlődött a hónapok alatt. Robbal nagyon ügyeltünk rá, hogy az orvos összes utasítását betartsuk és ritka kivétellel, a terhességem további szakaszát pihenéssel töltöttem. Persze ahogy közeledtem a vége felé, egyre többször volt hangulatingadozásom, ok nélküli hisztim vagy sírásom, de Rob nagyon jól kezelte az ilyen helyzeteket, és egy idő után már tökéletes módszert dolgozott ki arra, hogy ilyenkor hogy tud megnyugtatni.

Mostanra már akkora vagyok mint egy ház. Már a mozgás is egyre nehezebben megy, de ez a kis csoda, aki bennem növekszik mindent megér. Épp a tükör előtt állok és próbálom a kinézetemből kihozni a lehető legjobbat, ugyanis Carolineékhoz indulunk. Caroline két hónapja adott életet egy egészséges kisfiúnak, akit Kevinnek neveztek el. Gyönyörű baba, egyszerűen mindenkit levesz a lábáról, ahogy engem is. Sajnos nagyon nem emelgethetem, de akár hányszor látom, agyon babusgatom. Sose felejtem el azt a napot, mikor Carolinenál elindult a szülés. Szinte kabaréba illő jelenet volt, szerintem mindannyiunk közül Caroline volt a legnyugodtabb. Épp Rob szüleinél voltunk anyáékkal, amikor csörgött a telefon. Én vettem fel és Jackson izgatottan és egyben idegesen újságolta, hogy bent vannak a kórházba. Szegény olyan ideges volt, hogy csoda, hogy nem kapott szívinfarktust. Amint megtudtuk, hogy hamarosan megszületik a fiúk, mi is azonnal a kórházba indultunk…volna. Mikor elmondtam a többieknek, mindenki gyorsan szedelőzködni kezdett, hogy minél hamarabb elindulhassunk. Nekem ez nem ment olyan gyorsan, mivel már a kanapéról való felkelés is külön gondot jelentett még Rob segítéségével is. Mivel tudtunk hogy a szülés el tart egy darabig, csak én, Rob, Vicky és Lizzy akartunk bemenni, anyáék később jöttek volna. A szerencse viszont elpártolt tőlünk aznap, ugyanis a kocsi nem indult, így kénytelenek voltunk taxival menni. Kabaré volt…fél óra múlva sikerült is megérkeznünk. Tomék már ott voltak, Jackson pedig a felesége mellett volt. Olyan izgatottak voltunk mi is Robbal, mintha legalább a saját lányunk születése lenne. El sem tudom képzelni, akkor milyen állapotban leszünk. Nem tudom mennyi idővel később, viszont Jackson kijött hatalmas mosollyal az arcán és közölte velünk a jó hírt, hogy egészséges kisfia született. Nem sokkal később pedig már az újdonsült anyukát és a Kevint is megnézhettünk. Az én látásomat persze megint elhomályosították a könnyek, hisz gyönyörű látvány volt. Caroline szeme boldogan ragyogott és karjában a kisfiát tartotta. Talán ezt volt az a pillanat, amikor először tényleg felfogtam, hogy hamarosan ez velem is megtörténik. Csodálatos nap volt..

-         Gyönyörű vagy! – térített vissza a jelenbe Rob, ahogy hátulról átölelt és kezével végigsimított hatalmas pocakomon.

-         Képzelem…- forgattam meg a szemem.

-         Te vagy a legszebb kismama, akit valaha is láttam. – belecsókolt a nyakamba.

 Nem akartam vele vitatkozni, ezért megfordultam a karjaiban és amennyire a hasam engedte közel bújtam hozzá. Egy csókért nyújtóztam felé, amit ő készségesen viszonzott.

-         Mehetünk? – kérdezte, mikor elváltunk egymástól.

-         Igen, indulhatunk.

Még magamhoz vettem a kis táskámat, majd miután Rob segített felvenni a kabátomat elindultunk az összejövetelre. Igazából nincs különleges alkalom, egyszerűen csak Jacksonék szerették volna, ha együtt töltünk egy estét a többiekkel is.

-         Amúgy tudod kicsit irigy vagyok ám. – szólalt meg Rob a kocsiban, mire értetlenül néztem rá. – Jackson folyton a piciről áradozik és már alig várom, hogy én is átélhessem azokat a dolgokat, amiket mesél. – folytatta, mire felnevettem.

-         Türelem édes, már nem kell sokat várni! – kulcsoltam össze a kezünket a két ülés között. – Legalább addig is tanulunk egy picit.

Rob felemelte az összekulcsolt kezünket és egy csókot nyomott a kézfejemre, majd újra az útra figyelt. Mikor megérkeztünk Rob kisegített a kocsiból. Bent már nagyon jó volt a hangulat és már rajtunk kívül csak Tomék hiányoztak. Caroline fogadott minket, két hatalmas öleléssel, majd beljebb terelt minket. Jackson épp Kevinnel játszott, Nikki és Kellan pedig a kanapéról nevetve figyelték összekulcsolt kezekkel. Igen…összekulcsolt kezekkel. Körülbelül egy hónapja döntöttek úgy hogy megpróbálják együtt és azt kell mondanom eddig nagyon jó úton haladnak. Ki tudja, talán egy év múlva már az ő esküvőjükre készülünk. Mi is helyet foglaltunk a kanapén, miután a többieknek is köszöntünk. Rob egyik kezével átölelte a vállamat, míg másikat a pocakomra simította. Caroline azonnal hozott nekünk is valamit inni, persze szigorúan alkoholmenteset. Hamarosan Tomék is megérkeztek. Jackson ment ajtót nyitni, addig pedig Rob átvette tőle Kevint. Imádtam nézni ilyenkor. Nem kérdés, nagyszerű apa lesz. Olyan ügyesen fogja és bán Kevinnel is, hogy biztos a sajátunkkal sem lesz baj. Amíg Rob tartotta én is megszeretgettem ezt a kis herceget, amit ő mosolyogva tűrt. Hiába, élvezi, hogy mindenki agyon szeretgeti. Ashleyék is csatlakoztak hozzánk. Ugyan ők még nem terveznek családot alapítani, nagyon boldogok. Ők az élő példa arra, hogy nem mindig végződik rosszul ha valaki túl korán házasodik. Apropó esküvő, a miénk Robbal még várat magára. Semmiképp sem akartuk addig megtartani, míg várandós vagyok, így úgy döntöttük eltoljuk addig, míg a kislányunk meg nem születik. Caroline átvette Robtól Kevint, majd ő is helyet foglalt Jackson mellett.

-         És hogy bírjátok az éjszakázást? – kérdezte Carolinékat Kellan.

-         Remekül! – mondta Jackson. – Szerencsére Kevin elég jó alvó, így sokkal könnyebb.

-         Neked szívem! – tette hozzá nevetve Caroline. – Én lelkesen éjszakázok az én kis haspókom miatt – puszilta meg kisfiát.

-         Én is rendszeresen felkelek hozzá! – védekezett tetetett felháborodással Jack, de az arcán mosoly bujkált.

-         Már amikor észre veszed. Nem is értem, hogy nem lehet felébredni a sírásra, de úgy látszik nem csak ő de az apja is jó alvó – nevetett Caroline.

-         Hallod ezt drágám, apádra ütöttél. – beszélt Jack a fiához, majd megpuszilta csöpp kis kezét.

-         Na Caroline kösd fel a gatyád, két férfival leszel körülvéve! – ugratta Kellan, mire Nikki oldalba bökte. – De hát igazam van! – méltatlankodott nevetve.

-         Na mert Rob? Két nővel! – talált meg minket az ugratásával Tom.

-         Csak irigy vagy haver, hogy én két gyönyörű nővel leszek körülvéve! – reagált rögtön Rob és egy puszit nyomott először a pocakomra, majd én is megkaptam az édes csókomat.

Fejemet Rob vállára hajtva folytattuk a beszélgetést, egészen addig, míg a házigazdák át nem tereltek minket az étkezőbe. Nem tudom honnan van Carolinenak ennyi energiája, de isteni vacsorát készített ennyi embernek. Le a kalappal előtte.

Még egy jó másfél órán keresztül beszélgettünk, majd mi Robbal hazaindultunk, mivel már eléggé elpilledtem.

Mikor hazaértünk elkezdtünk lefekvéshez készülődni. Rob segített levenni a ruhámat, majd vettünk együtt egy forró fürdőt. Igaz nem sokat mentem ma, de már ettől megfájdult a hátam, így különösen jól esett, hogy közbe megmasszírozott, amit én egy hálás csókkal köszöntem meg neki. Mikor végeztünk segített kiszállni, majd átöltözni a pizsamába, majd mikor ő is elkészül összebújtunk az ágyon. 

-         Jó éjszakát! Szeretlek! – suttogtam mellkasába, mikor kényelmesen elhelyezkedtem.

-         Én is szeretlek! Szép álmokat! – adott egy puszit a fejem búbjára, majd simogatni kezdte a hátam.

Nem sokáig kellett így ,,altatnia”, mivel pár perc múlva már el is nyomott a fáradtság. Nem tudom mennyi idővel később, valamikor hajnaltájt ébredhettem fel. Először fel sem fogtam, hogy mi miatt, viszont amikor valami nedveset éreztem magam alatt, rájöttem. Gyorsan felültem az ágyban, de ez nem bizonyult a legjobb döntésnek, mivel éles fájdalom hasított a hasamba. Tudtam ez mit jelent. Rob édesen aludt mellettem, de mikor rájöttem, hogy remélhetőleg nemsoká szülők leszünk, megráztam a vállát, hogy felébredjen. Kissé álmos és még bamba tekintettel ugyan, de rögtön felkönyökölt.

-         Mi baj van? – kérdezte aggódva.

-         Szívem, azt hiszem itt az idő! – mondtam neki, majd vettem egy nagy levegőt, hogy lenyugtassam magam. Féltem, izgultam…nem is tudom…annyi gondolat kavargott bennem.

Robot mint akit fejbe vertek tért rögtön észhez és pattant ki az ágyból. Ekkor tudatosult bennem, hogy pár óra és már hárman leszünk a családban…