35. fejezet

 Sziasztok!

Íme itt is a következő fejezet :D! Igaz holnapra ígértük, de mivel kész lettünk vele, úgy gondoltuk feltesszük ma nektek. Reméljük tetszeni fog! :)

Nagyon köszönjük az előző fejezethez írt komikat és persze a pipákat is. Erről a fejezetről csak annyit, hogy ne utáljatok minket nagyon a vége miatt... xd 

Jó olvasást kívánunk!

Puszi: Wiky & Netty

Robert

„A szerelem lényege a két ember közötti romantikus vonzalomban rejlik. (...) Csakhogy a szerelem - az sokkal több is ennél. A lényeg a gondoskodásban van, abban, hogy mellette legyünk a másiknak, ha szükség van ránk.”

El sem tudtam képzelni, hogy mennyire összenőttünk az együtt töltött idő alatt. Most nélküle szinte nem találom a helyem, csak bolyongok a lakásban. Ha beülök a tv elé, vagy ha rászánom magam, hogy dolgozok kicsit, mindig újra és újra hozzá kalandoznak vissza a gondolataim. Mit csinálhat? Jól van? Sikerül mindent elintéznie? Mivel érdemeltem ki, hogy ekkora áldozatot hoz értem?

Az elutazását követő első napom így telt, viszont más nap már úgy döntöttem kezdek magammal valamit. Megfogadva szerelmem tanácsát, úgy döntöttem, hogy meglátogatom anyáékat délelőtt. Amúgy is van miről beszélnünk…

Délelőtt picit rendbe tettem már a lakást. Még el kellett pakolnom a vendégszobában is, mivel felajánlottam Kristennek, hogy ne fáradjon vele, majd én megcsinálom. Ezt egy gyors reggeli követte, majd elindultam a családomhoz. Mikor odaértem, anya nyitott ajtót, de ledöbbent, mikor meglátta, hogy én vagyok a látogató.

-      Rob! Baj van? – kérdezte értetlenül. Sütött az arcáról az értetlenség. Gondolom nem számított rá, hogy a viselkedése után, még hajlandó vagyok meglátogatni őket. Kris tanácsára nem hozom fel egy darabig a viselkedését, hagyom, hogy ő keressen meg minket vele, így úgy csináltam, mintha semmi nem történt volna.

-      Szia anya! A világon minden a legnagyobb rendben van. Vagy már meg se látogathatlak titeket csak úgy?

-      De, persze! Úgy örülök, hogy itt vagy! Gyere csak beljebb! – állt félre gyorsan az ajtóból. A szeméből még mindig sütött az értetlenség, nem érti gondolom, hogy miért vagyok kedves vele, de emellett még a bűnbánatot is felfedeztem a tekintetében. – Ebédre is maradsz?

-      Ki nem hagynám! – mosolyogtam rá, viszonozta a mosolyomat, de nem volt őszinte.

Mint aki attól tart, hogy bármelyik percben robbanhatok, mint a vulkán, és rázúdítom a haragom. Akár mit is tett, ő mindig is az anyám marad, így sose lennék képes gyűlölni. Bízom benne, hogy végre megbékélt a helyzettel és rájött, hogy hibát követett el. Ha bocsánatot kér tőlünk, de elsősorban Kristentől és látom, hogy tényleg komolyan gondolja, képes leszek elfelejteni ezt az egészet. Ő is tévedhet, de ha beismeri az már fél siker.

-      Hát a többiek hol vannak? – kérdeztem, miután gyorsan körbe néztem.

-      Apád elment a boltba, elküldtem néhány hozzávalóért az ebédhez, Vicky is elment vele. Lizzy meg még alszik.

-      Alszik? Ilyenkor? – kérdeztem rá, majd követtem őt a konyhába.

-      Tegnap este a barátnőivel elmentek valahova, csoda hogy este hazatalált. – mondta rosszallóan, miközben kissé mérgesen rázta a fejét. – Igazán kinőhetné már ezeket a vad bulizásokat! – én csak nevettem a felháborodásán. – Kérsz egy forró teát? Olyan hűvös van kint.

-      Egy tea jól esne – ültem fel a konyhapult melletti székre.

-      Apád vett egy új fajta teát. – kezdte ecsetelni. Még mindig sütött róla, hogy nem tud mit kezdeni, azzal hogy nem haragszok rá. Ismerem mint a tenyerem, biztos azon agyal, hogy azok után ahogy viselkedett, jogosan haragudnom kéne rá. Csak arról felejtkezik el, hogy ő akkor is az anyám. – Nekem az igazat megvallva a régi jobban ízlett, bár lehet már csak hozzá szoktunk, hisz már akkor is azt ittuk, amikor te még itthon laktál. De ő ragaszkodott hozzá, hogy kell egy kis újítás. Nem tudom neked, hogy fog ízleni, de most nincs más fajta itthon. – ecsetelte, ezzel is oldva a kissé fura hangulatot.

Ahogy hallgattam, olyan volt, mintha tényleg el se telt volna ez a pár év, mintha még itthon laktam volna. Anya a konyhában szorgoskodott minden délelőtt, apa meg a ház körül tevékenykedett. Lizzy szintén nehezen tudott kimászni a szobájából, bár akkor még én is hasonlóan voltam. Vicky meg szaladgált a városban. Ahogy elözönlöttek az emlékek, rájöttem, hogy Kristennel teljes mértékben igaza volt. Nekem és anyáéknak is szükségük van rá, hogy többször látogassam meg őket. Miután külön költöztem, én dolgoztam, ahogy ők is, így olyan volt, mintha nem is egy városban laknánk. Ha visszagondolok a gyerekkoromra, jobb már nem is lehetett volna. Apáék mindig is arra tanítottak minket, hogy merjem kipróbálni a dolgokat, merjem élni az életem, persze azért bizonyos korlátokon belül. Sokszor szerveztek hétvégente olyan programokat, aminek az volt a célja, hogy együtt legyen a család. Hárman vagyunk testvérek, de mindig figyeltek rá, hogy egyenlően kapjunk mindent, játékokat, édességet és figyelmet is. Mint minden gyereknél, nálam is kritikus pont volt a kamaszkor. Szerintem az idő alatt több lecseszést kaptam, mint egész addigi életemben. Igazi lázadó voltam. Kihagytam a családi vacsorákat – ami nálunk szinte szentségtörés volt – a haverokkal hajnalig buliztunk, néha anya elmondása szerint nem is érti, hogy sikerült hazatalálnom. Persze akkor, mikor így ,,hazatántorogtam” és anyának kellett elnavigálnia az ágyig, már az nap kíméletlen fejmosást kaptam. De nem csak ezek olyan emlékezetesek: vegyük például az ünnepeket. Karácsonykor anya mindig egy hadseregnek való ételmennyiséget főz illetve süt, és az ünnepet mindig az egész család együtt tölti. Mamáék, anya nővére és a családja is velünk együtt ünnepelnek. Ilyenkor egy szóval tudnám jellemezni az estét: hangos. Mindenki azon van, hogy a többieket túlkiabálva ragadja magához a szót, és szórakoztassa a társaságot. Apáék általában minden évben feleslegesen vitatkoznak a politikán. Apának és Matt bácsinak teljesen eltérő nézete van, de ezt minden évben megvitatják. Persze nagyapát se kell félteni, ő a régi időkhöz hasonlítja mindig a mostanit, persze a végén mindig felháborodik, hogy milyen szörnyű a jelenlegi helyzet Anyáék a főzést tárgyalják ki hangosan….vagy apáékat. Mi pedig a ,,gyerekek” szintén próbálunk szóhoz jutni. Egy szó mint száz, kissé őrültek a karácsonyok, de semmi pénzért nem változtatnék ezen.

Csak remélni merem, hogy nekünk is ilyen családunk lesz Kristennel. Hihetetlen, hogy nemsokára én is felelni fogok egy kis életért, hogy nekem is meg kell teremteni neki egy családi légkört. Szeretném, ha majd ő is ha visszatekint a gyermekkorára, hasonlóan szép élményei legyenek. Tagadni se tudnám, hogy azért bennem van a félelem: képes leszek én neki ezt megadni? jó apa leszek? meg tudom majd óvni minden rossztól? Mikor valamelyik este felvetettem ezt a félelmemet Kristennek ő mosolyogva ennyit mondott rá:  Bennem is többször felmerült már, hogy képes leszek-e olyan anya lenni, mint amilyen szeretnék,de tudod mit mondok mindig ilyenkor? Együtt képesek leszünk megoldani! És együtt igen is fantasztikus szülők leszünk, mert ugyan biztos lesznek nehézségek, de szeretni fogjuk és ez a legfontosabb!

Ha Kristen hazajön hamarosan mennünk kell majd az orvoshoz is. Alig várom már, lehet most kiderül, hogy egy fiúval vagy egy lánnyal ajándékoz-e meg. Érzem, hogy nagyon boldog évek várnak ránk, de előtte még valamit mindenképp meg akarok tenni…

-      Rob! Figyelsz te egyáltalán? Komolyan mondom, mintha csak a falnak beszélnék! – térített vissza anya hangja.

-      Ne haragudj, picit elmerengtem! Mondtál valamit?

-      Azt látom! – eresztett meg egy halvány mosolyt. – Csak azt kérdeztem, hogy mivel iszod a teát.

-      Jó lesz úgy, mint régen. – mosolyogtam rá én is, majd nem sokkal később már a gőzölgő teával a kezünkben vonultunk át a nappaliba.

-      Beszéltél már azóta Johnékkal? Rendben megérkeztek? – kérdezte kissé félve anya, mikor elhelyezkednünk. Kezdünk érdekes területre tévedni.

-      Még utána rögtön felhívott Kristen és megnyugtatott hogy minden rendben volt. – mondtam nyugodt hangon.

-      És ő…jól van? – kérdezte, de a kezében lévő teát nézte. Bűntudata van, nem kérdés.

-      Igen jól van, bár azt mondja picit émelygett a repülőút után – ráncoltam a homlokom, egyáltalán nem örülök ennek, de ha végre visszatér biztos nem engedem még egyszer repülőre ülni. – de szerencsére hamar elmúlt.

Tudtam, hogy nem erre értette a kérdését. Sokkal inkább arra volt kíváncsi, hogy lelkileg hogy van, de direkt nem tértem ki erre a válaszomban. Meg akartam tudni, hogy érez, hogy mit gondol, sikerült-e végre teljesen elfogadnia a helyzetet, ehhez viszont ,,rá kell kényszerítenem” arra, hogy ő akarjon beszélni erről az egész cirkuszról. Láttam rajta, hogy még valamit mondani vagy kérdezni akar, de habozott. Nem volt alkalmunk azonban jobban belemenni a dolgokba, mert Vicky és apa megérkezett.

-      Megjöttünk! – kiabálta be Vikcy az előtérből.

-      A nappaliban vagyunk! – mondtam.

-      Rob! Hát te? – kérdezte döbbenten, mikor bejött.

-      Én is örülök neked! – tetettem a sértődöttet.

-      Aj nem kell magadra venni! Nem szoktál ilyenkor itt lenni. – huppant le mellém.

-      Pont azért vagyok most itt, gondoltam meglátogatlak titeket. – feleltem, mire kérdőn felhúzta a szemöldökét.

-      Jól tetted! – jött be apa is, majd üdvözölt. – Ebédre is maradsz?

-      Anya már megelőzött ezzel a kérdéssel – nevettem fel. – De igen, maradok.

-      Remek, meghoztunk mindent amit kértél. – ment oda anyához és adott neki egy csókot.

-      Na akkor én neki is kezdek a főzésnek! – pattant fel. – Vicky gyere segíts nekem, te pedig – fordult apához – rángasd ki végre a lányod a szobából, mert még mindig nem méltóztatott kijönni! – adta ki a parancsokat anya.

-      Miért nekem kell segíteni? Rob meg csak pihen? – kérdezte felhúzott orral Vicky. Komolyan akár csak néhány évvel ezelőtt!

-      Én téged kértelek meg! – zárta le a kérdést anya. – A bátyád most itt vendég!

-      Mázlista! – morogta Vicky.

-      Szívesen segítek! – mosolyogtam ártatlanul.

-      Nem kell kisfiam, megoldjuk mi! – mondta anya. – Példát vehetnél róla kislányom! Ideje lenne már neked is felnőni. – én drága testvéremre is vetettem egy ,,ártatlan” mosolyt.

-      Igen Vicky, ideje lenne már megkomolyodni. – próbáltam minél komolyabb hangon mondani és elfojtani a mosolyom.

Hamarabb kell felkelniük, ha velem akarnak kikezdeni. Két lány testvér mellett már meg tanultam, hogy tudom az én javamra fordítani a dolgokat.  Anya – nyugtázva, hogy egyet értek vele – elindult a konyhába, Vicky pedig duzzogva követte.

-      Talpnyaló! – mondta, mikor elhaladt mellettem és beleboxolt a vállamba.

-      Tudod, hogy szeretlek! – küldtem felé ismét egy mosolyt. Tudom hogy ezzel tudom legjobban idegesíteni, ha nem sikerül feldühítenem.

Apa felé fordultam, aki nevetve rázta a fejét, miközben minket nézett.

-      Javíthatatlanok vagytok! – mondta, mire én még mindig mosolyogva megrántottam a vállam.

Mikor anyáék már kimentek, apa arcáról eltűnt a mosoly és komoly tekintettel nézett rám.

-      Beszéltél anyáddal?

-      Arról nem, amire te gondolsz. – feleltem egy sóhaj kíséretében. – Várom, hogy ő hozza fel.

-      Megbánta…

-      Tudom – mondtam. – De bocsánatot kell kérnie és nem tőlem!

-      Ő is tudja, csak fél. Fél, hogy már nem tudja jóvá tenni.

-      Kristen is mindennél jobban szeretné, ha rendeződnének köztük a dolgok…ahogy én is. –tettem hozzá.

-      Ezt örömmel hallom, bevallom ezek után, minden joga meg lenne azt mondani, hogy nem engedi, hogy lássuk az unokánkat… - mondta apa szomorúan.

-      Sose tenne, tennénk ilyet. Épp azért akarjuk ennyire, hogy minél hamarabb kibéküljenek, mert ezt akarjuk elkerülni. – mondtam őszintén, mire apa csak bólogatott.

-      Azt hiszem hálásak lehetünk nektek. Mások nem biztos, hogy így viszonyulnának hozzá.

-      Családcentrikus nevelést kaptunk. – mosolyogtam rá, oldva egy picit a hangulatot. Meglett a hatása, apa is elmosolyodott.

-      Csak most már tényleg béküljenek ki. – tette hozzá.

Apával még váltottunk pár szót, majd felment, anya kívánsága szerint kirángatni nővéremet az ágyból. Én pedig benéztem a lányokhoz a konyhába.

-      Biztos ne segítsek valamit? – kérdeztem, most már komolyan ajánlkozva.

-      Nem kell drágám. – feleli anya.

-      Dehogy nem kell! – vitatkozott rögtön Vicky. – Teríts meg addig!

-      Victoria!

-      Hagyd csak anya! Szívesen megcsinálom. – mondtam, majd megkerülve őket kivettem a tányérokat és neki láttam megteríteni.

Mire kész lettem Lizzy is végre lejött, hogy kávé és fejfájás csillapító után nézzen. Nagyon másnaposnak nézhetett ki, mire anyától megint egy kisebb kiselőadást kapott.

-      Nem lehetne később…szét megy a fejem. – rogyott le az egyik székre.

Anyát nem hatotta meg ez és tovább mondta a dolgokat. Apa jobbnak látta elhagyni a süllyedő hajót, Vicky pedig anyával harcba szállva védte Lizzyt. Bezzeg engem anno nem védett sőt…mélységesen egyet értett anyával. Szép mondhatom!

Hamarosan elkészültek anyáék az ebéddel is, és mindannyian asztalhoz ültünk. Azaz Lizzy kivételével, mert ő örült, hogy ülni tud. Anya na meg Vicky isteni ebédet csinált, amit gyorsan el is tüntettünk. Miután befejeztünk Victoria gyorsan kislisszolt, hogy még véletlenül se kelljen elpakolni, így viszont apára hárult a feladat. Addig én felmentem a szobámba, azaz a régi szobámba. Valamire szükségem volt innen. Mikor beléptem, rögtön tudtam, hogy hol keressem. Nem hittem volna, hogy ilyen hamar kelleni fog, de ennek is eljött az ideje. Céltudatosan mentem az ágy mellett lévő szekrényhez, hogy a vitrinből kivegyem ezt az apróságot. Gyorsan, mintha attól félnék, hogy valaki észre vesz rejtettem el a zsebembe, majd mintha mi sem történt volna visszamentem a többiekhez.

Hamarosan, mikor mindenki végzett a dolgával, a nappaliban gyűltünk össze. Nem történt semmi lényeges dolog, egyszerűen együtt voltunk. Szólt a tévé, közben mindennapi dolgokról beszélgettünk. Vicky mesélt róla, hogy mit terveznek majd a hétvégén, Lizzy meg próbált ébren maradni.

Már 3 óra is lehetett, mikor úgy döntöttem, hogy elindulok hazafelé. Anyáék kedvesen marasztaltak, de már ideje volt hazamenni. Elköszöntem a lányoktól meg apától, majd anya kikísért. Épp az előtérben vettem fel a kabátot, mikor hirtelen, teljesen váratlanul megszólalt, ezzel eljutva odáig, amire egész idáig vártam, vártunk.

-      Sajnálom. – mondta halkan lehajtott fejjel. – Nagyon sajnálom!

Annyira váratlanul ért most, hogy lefagytam a mozdulat közben. Nem hittem, hogy ma már eljutunk idáig.

-      Mit? – kérdeztem rá halkan. Azt akarom, hogy kimondja. Egy fájdalmas sóhaj kíséretében végre rám nézett.

-      Azt hogy igazságtalan voltam veled és Kristennel.

-      Ugye tudod, hogy első sorban tőle kell bocsánatot kérned?! – álltam a tekintetét.

-      Tudom és meg is akarom tenni…amint vissza tér. Bár nem sok esélyt látok rá, hogy megbocsájt. – nézett el ismét.

-      Ez nem… - tiltakoztam volna, de félbe szakított.

-      Én nem bocsájtanák meg magamnak… – nézett újra rám.

-      Mi viszont nem akarunk mást csak, hogy végre kibéküljetek. Kristen is erre vágyik. – mondtam határozottan.

-      Szörnyen viselkedtem. – temette kezeibe az arcát. – Szörnyen!

-      Mindenki hibázhat anya. Te is! Az a lényeg, hogy megbántad és rendbe akarod hozni. – mentem oda hozzá és vontam az ölelésembe.

-      Annyira sajnálom. Mindent amit mondtam, sajnos túl tisztán emlékszem rájuk. Egytől egyig vissza akarom szívni őket, de ez lehetetlen. – bújt hozzám közelebb. Ahogy őt öleltem megéreztem, hogy sír.

Teljesen ledöbbentem, nem gyakran látom így sírni. Mindig ügyelt rá, hogy ne előttünk, a gyerekei előtt boruljon ki. Először nem is tudtam, mit kezdeni a helyzettel, viszont mikor végre felocsúdtam, nyugtatni próbáltam.

-      Semmi baj anya! – csitítgattam. – Meglátod nem sokára csak nevetni fogunk az egészen.

-      Annyira rossz érzés… - húzódott el könnyes szemekkel. – Ahogy ma itt voltál…nem is értettem…úgy viselkedtél…mintha…mintha semmi nem történt volna – szipogta. – Borzasztó érzés volt mert végig azt éreztem… hogy ettől fosztottam meg magam…hogy elveszítettelek. Most olyan volt, mint régen…és az az érzés…hogy lehet tönkre tettem magam körül mindent…elviselhetetlen. – sírta el ismét magát. – Én látni szeretnélek titeket…látni az unokámat…ott lenni veletek, amikor csak lehet…segíteni és veletek örülni! Nem is tudom mi lett velem… - szinte csak úgy ömlöttek belőle a szavak. – talán nem voltam kész arra, hogy még elfogadjam hogy felnőttél, hogy végleg el kell, hogy engedjelek. Eddig is külön éltél…de hogy családod lesz…az már végleg azt jelenti, hogy felnőttél.

Én döbbenten hallgattam. Ahogy láttam mennyire furdalja a lelkiismeret, szinte megszakadt a szívem. Igaza volt Kristennek! – döbbentem rá. Anya attól félt, hogy elveszít! Hogy már nem lesz az életem, életünk része!

-      Anya te mindig az anyám leszel, ahogy én a fiad. Ezen nem fog változtatni az, hogy saját családom lesz. Ugyan olyan fontos leszel nekem, nekünk. – húztam ismét az ölelésemben. – Mi is azt szeretnénk, ha az életünk része lennél. És ez Kristen nevében is mondom. Hidd el ő se haragszik rád.

-      Kizárt dolog… - rázta a fejét, még mindig hozzám búja.

-      Rosszul esett neki persze, de nem haragszik! – mondta határozottan. – Ő is arra vágyik, hogy újra olyan legyen a viszonyotok mint azelőtt. Ő csak annyit szeretne, hogy elfogadd!

-      Amint visszajön felkeresem! Meg kell neki mondanom, hogy nagyon sajnálom és hogy tényleg mindennél jobban örülök neki, hogy ő lesz a párod. – mondta halkan.

-      Ennek viszont én örülök nagyon! – mondtam majd egy puszit nyomtam a hajára. – Hidd el meg fog bocsájtani…ahogy én is megbocsájtottam.

Ahogy ezt mondtam elhúzódott tőlem és döbbenten nézett rám.

-      Megbocsájtottál? – suttogta, mire csak egy bólintással feleltem. – Köszönöm…én tényleg nagyon sajnálom és …  - kezdte újból de félbe szakítottam.

-      Szeretlek és ezután is foglak! Kristennel is rendezed a dolgokat és újra minden a régi lesz. Hidd el! – küldtem felé biztatásképpen egy mosolyt. – Amúgy is valakinek majd el kell kényeztetni az unokáját. – mondtam mosolyogva, remélve, hogy kicsit felderül.

-      Másra se vágyom. – csillant fel végre a boldogság a szemében. – Én is nagyon szeretlek! – puszilt arcon.

-      Látom végre kibékültetek! – jelent meg az ajtóban apa. Anya oda sétált mellé és az ölelésébe bújt.

-      Már csak Kristen bocsánatát kell megkapnom. – mondta neki anya.

-      Az is meglesz! – adott egy csókot apa a homlokára. – Szeretlek te bolond asszony!

-      Szörnyen viselkedtem! – sóhajtott fel anya.

-      Hát mi tagadás, megizzasztottál minket! – simogatta meg apa a hátát nevetve.

Az arcomról azt hiszem mindent le lehetett olvasni. Egyszerűen nem bírtam, de nem is akartam elrejteni a boldogságom. Úgy éreztem magam, mint aki egy mázsás súlytól szabadult meg, végre könnyebb lett a lelkem. Már nem kell aggódni anya miatt, végre minden rendbe jön! Végre csak a boldogságunkra koncentrálhatunk.

Kristen

Két nap. Ennyi ideje jöttem el Londonból, hogy végleg leszámoljak a Párizsi életemmel és visszamenjek oda ahova mindig is tartoztam. Ez idő alatt nem sok mindent sikerült elintéznem, mert a repülőút kicsit megviselte a gyomrom és anya meg apa nem engedtek addig sehova, míg jól nem éreztem magam. Robbal mindennap beszéltünk és már alig várom, hogy végre ismét vele lehessek.

Mire anyáék végre kiengedtek a házból már le is beszéltem egy találkozót a manageremmel egy közeli étterembe. Persze apa csak úgy engedett el, hogy Cameron is velem jön nem mintha nagy segítségemre lenne. Komolyan jobban védelmeznek most mint mikor kis baba voltam. Nem vagyok beteg csak állapotos és nem értik meg, hogy nem szükséges engem mindig pátyolgatni. Ma végre sikerült azért egyedül is meglógnom a régi házamba, hogy a szükséges holmikat elpakoljam, amit vinni akarok magammal Londonba. Jelenleg a ruhásszekrényemben válogatok, mert annyi ruhám van, hogy soha nem tudom őket elvinni magammal szóval kiválogattam amire szükségem van. Pont végeztem, mikor Cam megjelent, hogy elvigyen a találkozó helyszínére. Hála az égnek nem kellett messzire menni így hamar odaértünk és drága managerem már ott várt rám.

-      Kristen! De jó újra látni. Jót tett neked ez az egy hónap szabadság. - állt fel, hogy üdvözöljön és megölelt. - Cam! - biccentett öcsém felé és kezet fogtak.

-      Szia George! Tudod rengeteg megbeszélni valónk van, ezért akartam most találkozni veled. - kezdtem bele miközben leadtuk a rendelést a pincérnek.

-      Miről van szó? - hajolt előrébb érdeklődve a székben.

-      Nos, mint tudod, hogy van egy komoly párkapcsolatom amiről már meséltem. - vártam még bólint majd folytattam. - Szóval eléggé komolyra fordultak a dolgok és úgy döntöttem, hogy Londonba költözöm. - fejezetem be mire döbbenten nézett rám.

-      Most viccelsz?

-      Nem. Épp ezért szeretnélek megkérni, hogy állíts össze nekem egy ajánló levelet képekkel együtt és küld el a Londoni modellügynökséghez. - tértem rá jövetelem valódi okára.

-      Jól meggondoltad Kris? Ez komoly döntés.

-      Egészen biztos vagyok benne főleg most, hogy kiderült, hogy... hogy állapotos vagyok. - tudattam vele a hírt, mire olyan arcot vágott, hogy azt hittem lefordul a székről.

-      Terhes vagy? Ez most valami vicc? Hol vannak a kamerák? Ez biztos a kész átverés. - motyogta hitetlenkedve.

-      Nem vicc. Minket is váratlanul ért, de mérhetetlenül örülünk neki és össze akarunk költözni.

-      Szóval akkor ez is közrejátszik a dolgokban - állapította meg.

-      Így van. És amíg itt vagyok szeretnék egy sajtótájékoztatót tartani.

-      Rendben, megtudom oldani. Mikorra lenne jó?

-      Még a héten mert legkésőbb vasárnap vissza akarok menni Londonba. - mondtam neki.

-      Oké, akkor elintézem. Jobb lesz ha neki látok. Majd hívlak az időponttal kapcsolatban - állt fel az asztaltól és búcsúzóul megölelt. - Addig is vigyázz magadra.

-      Majd én vigyázok rá. - válaszolt helyettem Cameron mosolyogva majd kezet ráztak és George el is ment. - Akkor hova megyünk még? - kérdezte felém fordulva.

-      Kérlek tegyél ki Nikkinél - kértem mire aprót bólintott és indultunk is a kocsihoz.

Gyorsan beszálltunk, mert már azért elég hideg volt és elindultunk barátnőmhöz. Szegénykémmel nem tudom mi lesz, mert Ashley is azon gondolkozik, hogy Londonba költözik Tomhoz. Akkor Nikki szinte teljesen egyedül lenne. Már pedig biztos vagyok benne, hogy Ash már nem jön vissza. Sajnos ez a legnagyobb hátránya annak, hogy Londonba megyek. Elszakadok az itteni barátaimtól, de akárhányszor felteszem magamban a kérdést, hogy megéri-e mindig gondolkodás nélkül igennel tudok rá felelni. Bő fél óra kocsikázás után meg is érkeztünk. Meg hagytam öcsémnek, hogy este nyolcra jöjjön értem.

Kiszálltam az autóból és megcéloztam a bejárati ajtót. Pár csengetés után már ki is nyílt és barátnőm mosolygós arcával találtam szembe magam.

-      Kris! Már azt hittem meg sem akarsz látogatni. - üdvözölt egy nagy öleléssel miközben beljebb húzott nehogy megfázzak.

-      Jöttem volna hamarabb is de a repülőút kissé megviselt és anyáék két napig fel sem engedtek kelni az ágyból. - mondtam mire felnevetett.

-      Ezek a szülők. - mosolygott rám. - És mit csináltál ma? - kérdezte és ettől kezdve belemerültünk a beszélgetésbe.

Beszámoltam a ma programjaimról és felajánlotta, hogy majd elkísér a sajtótájékoztatóra is. Minden szóba került köztünk és megegyeztünk, hogy holnap még eljön velem a régi házamhoz a maradék cuccot elhozni és felkeresünk egy ingatlanost, aki eladja a házat. Feleslegesen ne álljon üresen. Mikor már meguntam, hogy folyton én kerülök szóba és ő nem beszél magáról, hogy mi történt vele amióta nem beszéltünk egy jó kis kérdéssel leptem meg.

-      Na és mi van veled meg Kellannal? - kérdeztem tőle és láttam, hogy ez a kérdés kicsit megdöbbentette.

-      Ezt hogy érted? - próbálta játszani az ártatlant.

-      Tudod te azt! Szinte forr köztetek a levegő ahányszor egy légtérben tartózkodtok.

-      Képzelődsz - legyintett egyet, majd próbálta elterelni a szót. - Kérsz egy teát? - kérdezte.

-      Igen, de ne tereld el a szót.

-      Nem terelem, de... az az igazság, hogy... hogy... - kezdett el dadogni zavarában. Ez igazán furcsa mivel eddig nem igen láttam zavarban. - Szóval én sem tudom mi van velünk. - fejezte be végül.

-      Ezt hogy érted?

-      Nos, az elején még csak viccelődtünk meg minden, de utána minden egyes bulival egyre közelebb kerültünk egymáshoz, de olyan mintha ő erre egyáltalán nem is emlékezne.

-      Mert mi történt köztetek?

-      Semmi olyan amire gondolsz, csak egyszer megcsókolt, de ez más volt, mint a többi pasimmal. Jobb, sokkal jobb volt. - magyarázta mosolyogva. - De fogalmam sincs, hogy viszonyul hozzám.

-      Mi lenne ha legközelebb próbálnál kicsit most te flörtölni - javasoltam. - Ez mindig jól ment neked.

-      De ő olyan más, mint a többi. Sose tudom eldönteni, hogy mikor gondolja komolyan és mikor szórakozik.

-      Csak nem szerelmes leszel drága barátnőm? - kacsintottam rám miközben fülig ért a szám annyira mosolyogtam.

-      Mi... dehogy...na ne...kizárt! - kezdett megint dadogni.

Ezek után már nem firtattam a dolgokat és inkább most én tereltem el a szót másra. Még órákat tudtunk volna beszélgetni ha nem jelenik meg pontban nyolckor Cam ahogy megbeszéltük. Nikkivel még egyeztetünk, hogy reggel jön értem és átmegyünk a házamhoz. Miután elköszöntünk indultunk is haza. Az úton éreztem igazán, hogy kimerítő volt a mai nap és alig vártam, hogy végre ágyba bújjak. Hamar hazaértünk és egy gyors vacsora után elköszöntem a szüleimtől és felvonultam a szobámba. A fürdőkádamat teli engedtem forró vízzel és megmártóztam benne. Hihetetlenül jól esett, ahogy a meleg víz átjárta minden porcikámat és teljesen ellazított. 15 percig biztos áztathattam magam, mikor már kezdtem érezni, hogy elhűlt a víz így jobbnak láttam kiszállni mielőtt megfagyok. A hálóba érve magamra kaptam a hálóingem és bebújtam az ágyba miközben tárcsáztam Rob számát aki már egy csörgés után fel is vette.

-      Kris! - szólt bele a telefonba.

-      Szia! – hatalmas vigyor terült szét az arcomon.

-      Jaj, de jó hallani a hangod. Hiányzol nagyon! - mondta azt amit én is érzek.

-      Te is nekem, de reményeim szerint vasárnap már veled leszek.

-      Már alig várom. Mit sikerült ma elintézned? - kérdezte mire beszámoltam neki mindenről és ő is ugyan ezt tette. Jó 10 perce beszélhettünk, mikor már éreztem, hogy mindjárt lecsukódik a szemem.

-      Most leteszem szívem, mert mindjárt ülve elalszok. - mondtam neki.

-      Rendben, akkor holnap majd beszélünk. Vigyázz magatokra. Szeretlek kicsim! Aludj jól. Szia!

-      Én is szeretlek. Jó éjt! Szia! - köszöntem el én is és kinyomtam a telefont és pár perc múlva már az igazak álmát aludtam.

Másnap reggel az eső hangjai ébresztettek mély álmomból. Fogalmam sincs, hogy miért, de hatalmas jókedvvel ébredtem. Kimásztam az ágyból, magamra kaptam a köntösömet és elvégeztem a reggeli teendőimet majd úgy ahogy voltam pizsamába másztam le az emeletről, hogy megreggelizzek. Lent már ínycsiklandó illatok vártak és a gyomrom azonnal követelte is a reggelit. Anyáék már lent voltak és épp akkor terítettek meg, mikor odaértem.

-      Jó reggelt kicsikém! - köszöntött anya és egy puszit nyomott az arcomra. - Hogy aludtál?

-      Remekül. - mosolyogtam rá. - Segítsek? - kérdeztem.

-      Nem kell. Már végeztünk.  Apád meg elvállalta, hogy megterít. - nézett rá jelentőségteljesen.

-      Micsoda? – nézett fel az újságból, amit éppen olvasott, de anya tekintetét látva inkább tette a dolgát. - Látszik, hogy nő uralom van. Kellett neked elmenni Cam! - motyogta az orra alatt.

-      Tényleg az öcsém merre van? - érdeklődtem.

-      Elment a haverjaival egy napos túrára egy francia kisvárosba. Valami házi dolgozatot kell írni róla.

-      Értem.

-      És neked mik a terveid? - kérdezte apa miután már leültünk és neki láttunk a finom reggelinek.

-      Nikkivel még elmegyünk a házamhoz, mert egy két dolgot nem hoztam még el utána meg fogalmam sincs. George hívását várom a sajtótájékoztató miatt.

-      Kell segítség a pakolásnál? – kérdezte apa.

-      Köszi, de elbírunk vele, csak pár apróságot akarok elhozni.

Ezután nem esett több szó köztünk és a reggeli elfogyasztása után mindenki ment a saját dolgára. Apa az irodába, anya pedig a Párizsi lakberendező vállalat elnöke szóval egy újabb megbízatást hajt végre. Én pedig fogtam magam felöltöztem és csörögtem Nikkinek, hogy jöhet is. Szerencsére nem keltettem fel, mert akkor már tényleg lefejezett volna. Míg rá vártam felhívtam Ashleyt, aki boldogan ecsetelte, hogy Tommal milyen boldogok és hogy úgy döntött marad Londonba, odaköltözik. Kicsit meglepődtem, hogy ilyen hamar döntött, de elvégre már jegyesek. Ahogy erre gondoltam kicsit elszomorodtam. Robbal is már jó pár hónapja együtt vagyunk és közös babánk is lesz, de eddig még nem utalt soha a házasságra. Akármilyen hihetetlen nem nagyon vágytam arra, hogy férjhez menjek, de most, hogy rátaláltam Robra, életem szerelmére akinek a gyermekét hordom a szívem alatt, ez az érzés megváltozott. Gondolataim közül Nikki autójának a dudája rángatott ki. Gyorsan magamra kaptam a kabátom, felvettem a táskám és már a kocsi felé siettem, hogy ne nagyon ázzak el.

-      Szia Kris! - köszöntött barátnőm egy puszival.

-      Szia! - viszonoztam mosolyogva. Mitől van ilyen jókedvem? Csodálkozom saját magamon.

-      Na akkor a házadhoz megyünk? - kérdezte.

-      Ha már arra megyünk, akkor útba ejthetnénk előtte az ingatlanirodát. - vetettem fel.

-      Felőlem rendben. - szólt mosolyogva és elindultunk.

Útközben folyamatosan beszéltünk mindenről, amit tegnap nem sikerült megbeszélnünk, majd szóba hoztam a reggeli telefon beszélgetésemet Ashleyvel. Nikkit nem döbbentette meg a hír, hogy barátnőnk Londonba költözik, mert kiderült, hogy ő már hamarabb tudta, mint én. Tegnap este beszélt Ashel és már akkor kiderült, hogy nem jön vissza. Félve kérdeztem meg, hogy mit szól hozzá, mert szinte egyedül marad ha én is megyek,majd halál nyugodtan közölte, hogy odaköltözik velünk, sőt ő már el is adta a házát. Teljesen ledöbbentem, és ezt ő is észre vehette, mert rögtön magyarázni kezdett.

-      Ha ti is elmentek, nem sok dolog van ami ide köt. Amúgy is tudod milyen vagyok, nem szoktam túlkomplikálni a dolgokat. Ha úgy érzem, változtatni kell, akkor változtatok. És most úgy döntöttem, kell egy kis környezetváltozás. Nincs veszteni valóm, dolgozni ott is tudok, boltok ott is vannak úgy hogy nagy baj nem lehet. – nevetett fel.

Mindig is irigyeltem érte, hogy ilyen. Sokkal könnyebb az élete, mint nekem, aki képes minden túlbonyolítani. Ő gondol egyet és elutazik valahova, vagy kipróbál valami újat. Mindig mer és nyer!

Persze én most is elkalandoztam gondolatban, de nem sokára meg is érkeztünk. Szerencsére nagyon segítőkészek voltak és így hamar elintéztük a papír munkát. Megegyeztünk, hogy majd telefonon értesítenek a fejleményekről. Ahogy viszont visszaültünk a kocsiba megszólalt a telefonom.

-      Igen? - szóltam bele.

-      Szia Kristen, George vagyok.

-      Ó, szia George. Mik a fejlemények?

-      Nos, még tegnap délután megcsináltam az ajánló leveled és ma reggel postáztam. Meg hagytam a levélben, hogy majd telefonon vegyék fel velem a kapcsolatot és majd én tájékoztatlak téged.

-      Nagyszerű. Még valami? - kérdeztem mosolyogva, mert végre minden simán ment.

-      A sajtótájékoztatót meg már ma délutánra meg tudtam szervezni. - mondta ki azt amire még kíváncsi voltam.

-      Tökéletes. Hány órára?

-      Délután háromkor az ügynökség konferenciatermében.

-      Oké, addigra ott leszek és majd Nikki elkísér. - néztem az említettre, aki csak bólintott egyet.

-      Rendben, én meg itt várlak majd. Most viszont megyek, mert még sok a dolgom.

-      Oké. Szia!

-      Szia! - köszönt el és kinyomtam a telefont. Nikki kérdőn nézett rám. - Délután háromkor lesz a sajtótájékoztató.

-      Értem, akkor tényleg sietnünk kell, mert már 11 óra van. - mondta és rátaposott a gázra.

Ezután a lakásomra mentünk és gyorsan összeszedtünk mindent amire még szükségem volt, de ez eltartott még két óráig. Ahogy ezzel végeztünk indultunk is hozzánk. Még senki nem volt otthon, ezért ketten megebédeltünk majd elkezdtünk készülődni vagy is inkább csak én. Komolyan mondom miért csak engem néznek próbababának? Nikki már eldöntötte, hogy ki fog cicomázni és ez ellen sajnos nem tudtam tenni. Mivel elég hűvös volt ezért rám adott egy fekete harisnyát fekete szoknyával amihez egy krémszínű magassarkú és egy ugyanolyan színű blézer is tartozott amit elöl egy fekete masni díszített. Ehhez még fogtam egy fekete táskát és szövetkabátot és útra készen álltam. Szerencsére a hajamat egyszerűen kisimította és egy nagyon egyszerű sminket készített hozzá. Egy sajtótájékoztatóra pont tökéletes lesz.

Mire elkészültem negyed három volt így sietni kellett. Mondjuk nem aggódtam, mert Nikki vezetési stílusa mellett nehezen tudtunk volna elkésni. Pontba háromkor léptünk be a terembe, ami már tele volt az idióta, pletykára éhes firkászokkal. Be léptünkre mindenki egy emberként fordult felénk és elkezdték kattintgatni a gépeket amíg a biztonsági őr rájuk nem szólt. Nikkivel felmentünk az emelvényre és leültünk George mellé, de Nikki úgy helyezkedett, hogy még véletlenül se látszódjon a képeken.

-      Üdvözlök mindenkit! - állt fel George. - Mint azt tudják ezt a tájékoztatót az ügyfelem kérésére hívtam össze és bizonyára mindannyian kíváncsiak néhány dologra. Pár kérdést feltehetnek, de ügyfelemnek is fontos közlendői lennének. Akkor akár kezdhetjük is mondjuk az önök kérdéseivel. Ja és ha kérhetném csak kulturáltan. - fejezte be és ismét leült. Ezek után már nincs visszaút. - sóhajtottam magamban és a kérdésekre figyeltem.

-      Miss Stewart mit szól az elmúlt hetekben megjelent akt fotóihoz?

-      Nos, meg kell hagyni eléggé megdöbbentett, mivel nekem semmi közöm nem volt hozzá, hogy azok megjelentek. - feleltem az első kérdésre.

-      Szóval tagadja, hogy azok valaha is elkészültek? Habár kétségtelenül maga látható a képeken. - tette fel a következő kérdést egy szemtelenül vigyorgó riporter.

-      Nem tagadom, de erről nem kívánok részletesen mesélni. Térjünk rá inkább a következő kérdésre.

-      Mint tudjuk ön párkapcsolatban él. A párja illetve a családja mit szólt ezekhez a képekhez? - jött a következő kérdés.

-      A magánéletemről nem szeretnék beszélni, de bárki is felelős ezek megjelenésért, örömmel tudatom vele, hogy a magánéletemben továbbra is minden rendben van. – feleltem határozottan, majd jöttek és jöttek az újabb kérdések és próbáltam normálisan, kulturáltan válaszolni, de nem mindig jött össze. Egy idő után, mikor elegem volt a kérdésekből megböktem drága manageremet, aki vette a célzást, megszüntette a kérdések tömkelegét és átadta nekem a szót.

-      Mint tudják én hívattam össze ezt a sajtótájékoztatót, mert lenne kettő bejelentésem, ami nem tűr halasztást. Az első, hogy ma hivatalosan is ellett küldve az ajánló levelem a Londoni modellügynökséghez.  Londonba költözöm és ott folytatom a munkát. - kezdtem bele és ezután mindenki megdöbbenten nézett rám. Hát még ha tudnának a másik bejelenteni valómról amit mindjárt megtudnak. - A másik pedig, hogy három vagy négy hónapon belül bizonytalan ideig visszavonulok. - ahogy ezt kimondtam néma csönd ereszkedett a teremre majd egy bátor riporter feltett egy kérdést.

-      Meg tudhatnánk az okát? - kérdezte bátortalanul. Nocsak, még ilyen félénk firkászt se láttam még.

-      Erre azt válaszolnám, hogy nem, de tudom, hogy hamarosan kiszivárogna. Az ok nagyon egyszerű. Gyermeket várok. - ezután még nagyobb lett a csend majd mindenki egymás szavába vágva akart kérdezni valamit, de George a megmentésemre sietett.

-      Nos, ennyi lenne mára. Nincs több mondanivalónk és több kérdésre sem kívánunk válaszolni. Köszönjük, hogy idefáradtak. Viszontlátásra! - majd karon fogott és kivonultunk a teremből, de minden felől még vakuk villogtak.

-       Hát ez nem volt semmi. - mondta Nikki. - Holnap ez a szalagcím virít majd az újságokon: Kristen Stewart gyermeket vár! A híres modell karrierje befuccsol!

-      Jaj, ne is mond. Előre félek. Remélem Robot és a szüleit nem fogják zaklatni.

-      Ha szeretnéd egy telefonomba kerül, hogy távolságtartást kérjek. Így a paparazzik büntetlenül nem járhatnak a nyakatokra.

-      Hálás lennék. - néztem rá, mire bólintott. – Ugye tudod, hogy egy kincs vagy!

-      Tudom! – nevetett fel. – Ezért csinálom én ezt a munkát. – mondta, majd miután megöleltem, elköszönt és ment is a dolgára.

Mi is távoztunk mielőtt a firkászok a nyomunkba eredhettek volna. Mire hazaértem már hullafáradt voltam. Anyáék már otthon voltak így részletesen beszámoltam nekik mindenről habár valószínű, hogy holnap már a tévében is benne lesz. Ezután Robot is felhívtam, aki minden részletről tudni akart én meg persze neki is elmondtam mindent.

A napok rohamosan teltek és már alig vártam, hogy végre ismét szerelmem karjaiba legyek. Közben segítettem Nikkinek is elintézni mindent, hogy vasárnap velem tudjon visszajönni Londonba. A napok többségét pakolással töltöttük és persze vásárlással habár már így is rengeteg bőrönddel fogunk haza menni. Nagy megdöbbenésemre, mikor Kellan megtudta, hogy Nikki is jön majd velem, de nincs hol laknia, felajánlotta, hogy szálloda helyett lakjon addig nála. Itt már szerelem van a levegőbe. Barátnőmnek, mikor ezt megemlítettem csak kinevetett. Még hogy ő meg a szerelem. Leszámítva a rohanással teli napokat minden jól alakult, de napi szinten hallgathattam mindenkitől, hogy vigyázzak magamra és a babára és ne erőltessem meg magam. Lassan, de biztosan elérkezett végre a vasárnap. Pontosan délben indul a gépünk és a szüleim kísérnek ki minket na és persze az én nőcsábász öcsikém. Reggel már korán felkeltem, leellenőriztem, hogy minden meg van e és megreggeliztem. Reggeli után pedig még gyorsan előhalásztam valami ruhát. Csak nem pizsamában kellene mennem. Végül mivel nagyon hideg volt egy hosszú fekete nadrágot vettem fel egy fehér kötött hosszított felsővel és egy barna csizmával és táskával. Na meg persze az elmaradhatatlan fehér szövetkabátom.

Ahogy kész lettem már indultunk is Nikkiért majd ki a reptérre. Kicsit késésben voltunk, de szerencsére időben megérkeztünk és már csak a szüleimtől kellett elbúcsúzni.

-      Anya, apa. Hiányozni fogtok. - mentem oda hozzájuk és megöleltem őket.

-      Te is nekünk. És hívj ha hazaértetek  - mondták majd elengedtek és az öcsémhez léptem míg Nikki is elköszönt anyáéktól.

-      Jó legyél öcsi. Rosszat ne halljak rólad. - mondtam neki és összeborzoltam a haját, mert tudtam, hogy erre allergiás.

-      Még hogy én rossz leszek? Áldott jó gyerek vagyok. - mondta teli szájjal vigyorogva és megölelt. - Aztán vigyázz az unokaöcsémre/húgomra.

-      Magadra is. - egészítették ki anyáék majd egy utolsó ölelés után megindultunk, hogy beszálljunk a gépbe.

Elfoglaltuk a helyünket és már a gép meg is kezdte a felszállást. Útközben rengeteget nevettünk és beszélgettünk. Minden szóba került sőt még Nina és John is. Most ugyan nem mutattak életjelet magukról, de folyamatosan rettegek, hogy valamin törik a fejüket amivel nekünk árthatnának. Tartottam Nina fenyegetőzésétől és ekkor még nem is sejtettem, hogy okkal. Gondolat menetemből azonban a gép rángatózása hozott vissza. Itt valami nem oké…