Táncra kelt szenvedély: 12. fejezet

Sziasztok!

Megérkezett a következő fejezet.

Ez egy kicsit nyugisabb lett, de a következő fejezettől beindulnak az események.

Remélem elnyeri a tetszéseteket. 

Puszi: Wiky

u.i.: Remélem megajándékoztok a véleményeitekkel. :D

/Robert szemszög/

„Mintha elvesztettem volna a szívem, mintha üres lennék belül. Mintha mindent, ami bennem volt, ott hagytam volna nálad.”

„Tünékeny kapcsolatunk olyan volt, mint a ragyogó napsütésben eltöltött egy nap, miközben az ember az egész életét a föld alatt töltötte (...). Talán nekem csak ennyi járt a kapcsolatok terén - egy villanásnyi napfény. Talán túl fényes volt ahhoz, hogy hosszú időn keresztül el tudjam viselni. Talán hálásnak kellene lennem. Nem éreztem hálát. Pocsékul voltam.” Olvastam el kedvenc íróm egyik idézetét újra meg újra. Szóról szóra igaz volt rám. Annyi különbséggel, hogy én csesztem el a Krissel való kapcsolatomat. Még mindig alig tudom felfogni a történteket, pedig már két hónap is eltelt. Hogy lehettem ennyire ostoba? Miért hittem annak a hülye libának Kris helyett, akibe teljesen belezúgtam? Ráadásul a legjobb barátomat is elvesztettem, aki mindig mellettem állt. Egy apró félreértés tönkre tette a kapcsolatomat csak azért, mert iszonyat féltékeny lettem és nem láttam meg az igazságot. Még mindig látom magam előtt Kris fájdalomtól eltorzult arcát, ahogy észrevett Alice-el. Azóta nem láttam és nem hallottam róla, pedig amint felvilágosítottak, hogy mennyire félrevezettek szinte azonnal rohantam volna utána ha nem állítanak meg a srácok. Kellan jobb egyenesét soha nem fogom elfelejteni, mert megérdemeltem. Nem engedték a lányok se hogy utána menjek mondván hogy ezzel még nagyobb fájdalmat okoznék neki. Tudomásul vettem, hogy a barátnőjüket védik és Tom keresésére indultam. A srácok viszont közölték, hogy elment Krissel, mert nem bírt volna egy légtérben tartózkodni velem ezek után. Így hát nem tehettem mást, minthogy próbáltam belenyugodni, hogy egy nap alatt két olyan embert is elvesztettem, akik mindennél fontosabbak voltak nekem.

Azóta eltelt két hónap. Jack és Kellan még nem pártoltak el tőlem habár még mindig neheztelnek. Tom nem jött haza és a többiektől megtudtam, hogy végleg Los Angelesbe költözött. Ez a hír teljesen lesokkolt. Még egy városban se volt hajlandó velem lakni. Ekkor tudatosult bennem, hogy végleg elvesztettem őt is.

Miután haza jöttem Alice még zaklatott a telefonjaival egészen addig míg nővérem Lizzy le nem koptatta helyettem. Ő az aki végig kitartott mellettem és ugyan eléggé kiakadt a történteken, de nem fordult el tőlem.

A szüleimnek nem mondtam semmit, habár furcsállták a viselkedésem, de mint mindig most se nagyon foglalkoztak velem. Az iskola legalább elterelte a figyelmem és kevesebbet gondoltam Kristenre. Volt már rajta kívül barátnőm akiket szerettem is, de soha senkit nem szerettem még ennyire. Tudom, hogy 19 évesen korai ezt mondani, de úgy érzem ő volt az igazi. Azóta állandóan küszködök a bűntudatommal és már többször is megfordult a fejemben, hogy utána megyek és könyörgök a bocsánatáért, de mindig meggondoltam magam.

Lizzy persze állandóan nyaggatott, hogy ne adjam fel és menjek, de nincs hozzá elég bátorságom. Most is épp rá várok mivel hetente egyszer mindig együtt ebédelünk. Gondolataimból az drága nővérem hangja hozott vissza a valóságba.

• Szia Rob! – adott egy puszit az arcomra.
• Szia Liz! - köszöntem neki én is. - Mi a helyzet? Hogy haladnak az esküvői előkészületek? – kérdeztem mivel az egyetlen nővérem két hónap múlva férjhez megy.
• Remekül. – mosolygott. – George annyira édes. Hihetetlenül jól tűri az egészet, pedig mindig valami mással rukkolok elő. – nevetett fel.
• Szeret téged.
• Tudom és én is őt. Nagyon. - lágyult el a hangja ahogy szerelméről beszélt. Vajon én is ilyen voltam? Majd inkább megráztam a fejem, hogy elhessegessem borús gondolataimat.
• Mi a baj? – kérdezte Lizzy mivel azonnal észrevette megváltozott pillantásomat.
• Semmi csak megint Kris járt a fejemben.
• Jaj Robert! – simogatta meg a kezemet. – Miért nem repülsz Los Angelesbe?
• Ezt már ezerszer elmondtam. Gyűlöl engem. Egészen biztos, hogy látni sem akar.
• Ezt nem tudhatod. Amiket meséltél róla egészen biztos, hogy még szeret. Nem múlik el olyan hamar ez az érzés akár mennyire és megbántottnak érzi magát. Ne add fel. Te nem ilyen vagy. – próbált biztatni. – Emlékezz, hogy anyáék mennyire tiltottak a tánctól, de te még se adtad fel.
• Igazad van. – néztem fel a tányéromból. – Mindent helyre fogok hozni. – határoztam el és már tervek kezdtek körvonalazódni a fejemben. Habár még nem voltam egészen biztos benne, hogy ez a legjobb ötlet.
• Ezt már szeretem. – nézett rám elégedetten. – Mikor indulsz?
• Először beszélek Kellnal és Jackel és majd utána szólok. – mosolyogtam rá és kezdtem pozitívabban látni a világot.

Ezután nyugodtan folytattuk tovább az ebédet, majd miután befejeztük elköszöntem tőle és határozottan mentem haza. Ezúttal nem hagyom magam lebeszélni. Vissza fogom szerezni a legjobb barátomat és életem szerelmét.

Szerencsére Kellan és Jack otthon voltak.

• Sziasztok! – köszöntem nekik. – Szeretnék beszélni veletek. – tértem rá a lényegre.
• Miről van szó? – kérdezte Jack.
• Ugyan mit érdekel minket? – szólt Jackhez Kellan morogva. Na igen ő még mindig nem tudott normális hangnemben beszélni velem.
• Úgy döntöttem, hogy visszaszerzem az egyik legjobb barátomat és Kristent. – mondtam ki a szándékaimat mire Kellan elkezdett hahotázni.
• Jó vicc. – nyögte ki két nevetőgörcs között.
• Ez nem vicc. Szeretem Krist és Tom az egyik legjobb barátom. Nem adhatom fel. - szólaltam meg határozottan. Jackre néztem, hogy neki mi a véleménye róla.
• Számíthatsz rám. – mondta a szemembe nézve.
• Hogy mi?? – kérdezte Kellan megdöbbenve.
• Figyelj Kellan. Mindenki követhet el hibákat és mindenki kaphat egy második esélyt. Tudom, hogy Rob mekkorát hibázott, de gyerek korunk óta a legjobb barátunk. Segítenünk kell neki. - érvelt mellettem. Pár másodpercre csönd telepedett a szobára majd Kellan rám nézve megszólalt.
• Rendben én is segítek. – mondta végül. – De ha elszórod véged. – fenyegetett meg majd két hónap után végre együtt nevettem velük.
• Ha beszéltek Tommal ne említsetek neki semmit. – kértem őket.
• Rendben. – válaszolták egyszerre.
• Egy hét múlva őszi szünet és a lányok meghívtak minket Kris meglepetés szülinapi bulijára. Gyere akkor velünk. – mondta Jack.
• Rendben. Addig legalább van időm kitalálni, hogy mit mondjak neki.

Ezek után mindenki elvonult a saját szobájába tanulni. Nehezen ment a koncentrálás, de fel kell készülni a félévi vizsgákra.

Így telt a hét hátra lévő része. Suli, tanulás, családi ebéd majd beiktattunk egy kis bulizást is habár nem sok kedvem volt, de a srácok rábeszéltek. Időközben megbeszélték a dolgokat Tommal és külön kérték, hogy ő jöjjön elénk, de azt nem említették, hogy én is megyek. Eltervelték helyettem, hogy még a buli előtt kibékítenek vele.

Lefoglaltuk a repülőjegyet is vasárnap reggelre így még volt időm elmenni vásárolni. Találnom kellett egy megfelelő ajándékot Krisnek. Így megkértem Lizzyt, hogy kísérjen el.

• Szia öcsi! – köszönt, mikor megállt mellettem a kocsijával, hogy felvegyen.
• Merre megyünk? – kérdeztem, mert teljesen rábíztam magam.
• Most nyílt egy nagy pláza és van benne egy szuper ékszerbolt.
• Remek, akkor indulhatunk. – mondtam, majd hamarosan már az úton száguldottunk.
• Van már elképzelésed, hogy mit akarsz venni? – kérdezte Lizin.
• Nos, van egy két ötletem, de előtte inkább szétnézek. – válaszoltam.

Ezután csöndben folytattuk tovább az utat. Bő 10 perc múlva pedig már a pláza butikjait jártuk be. Drága nővérem vásárlás mániás volt így nem csodálkoztam, mikor bejelentette, hogy előtte még venne egy két dolgot, de nem fog sokáig tartani. Ebből lett azonban két óra mire sikerült berángatni az ékszerboltba.

• Segíthetek valamiben? – jött oda hozzánk egy középkorú eladónő.
• Egyenlőre nézelődünk, de köszönjük. – válaszolta nővérem.

Végig jártuk az összes polcot mikor megakadt a szemem egy egyszerű, de mégis szép ezüst gyűrűn. Azonnal tudtam, hogy az lesz az igazi.

• Hölgyem. - szólítottam meg az eladót. - Ezt a gyűrűt szeretném. - mutattam rá a kiválasztott darabra. Ezüst gyűrű volt, rózsaszín cirkonia kővel.

• Remek választás uram. – mondta majd levette a polcról. – Beleteszem egy hozzá passzoló ékszerdobozba. – mondta mire bólintottam, majd elsietett.
• Egy gyűrű? – kérdezte Lizzy döbbenten.
• Igen, de mielőtt félreértenéd nem eljegyzési. Csupán egy ígéret, hogy mindig mellette leszek és soha többé nem engedem, hogy valami vagy valaki közénk álljon.
• Óóó, nem is tudtam, hogy ilyen romantikus öcsém van. – mondta majd belém karolt és a pulthoz mentünk fizetni.

Ezek után haza vitt mivel a másnapi induláshoz még el sem kezdtem bepakolni. A srácok már otthon voltak mikor megérkeztem és persze azonnal kíváncsiak voltak, hogy mit vettem Kristennek. Kicsit meglepődtek, de miután őket is felvilágosítottam megértették a dolgot. Az este további részét pakolással töltöttem, majd a srácokkal csaptunk egy filmezős estét, de hamar elaludtunk.

Másnap kora reggel az ébresztő óra visító hangjára ébredtünk úgy ahogy elaludtunk a nappaliban egymás hegyén hátán.

• Jó reggelt. – nyögte Jack, miközben elgémberedett vállát masszírozta.
• Neked is. - mondtuk Kellanal egyszerre. Majd megindult a harc a fürdőszobáért.

Miután elkészültünk hívtunk egy taxit és kicsit korábban elindultunk a reptérre, hogy még legyen időnk reggelizni.

Folyamatosan az járt a fejemben, hogy biztos jó ötlet e ha én is megyek. De már ha eddig eljutottam nem fogok megfutamodni. Vissza fogom hódítani Krist bármibe kerül is. Szeretem még mindig és ezt tudnia kell. Ezekkel a határozott gondolatokkal szálltam fel a repülőre mit sem sejtve arról, hogy mennyi dologról maradtam le az elmúlt két hónapban.

/Kristen szemszög/

„Hidak helyett az emberek csak falakat építenek,
Mégis teszek róla, hogy ne legyek egy eltűnt lélek,
Nem számít a fájdalom, amivel most együtt élek.”

Az idő elteltével kezdtem úgy érezni, hogy az a fájdalom, amit Rob okozott elmúlni látszik, de ennél nem is tévedhettem volna nagyobbat. Enyhült ugyan a fájdalom, de nem tudott teljesen elmúlni. Még mindig szeretem és ez ellen nem tudok mit tenni. Miután kikerültem a kórházból a barátaim egy percre sem hagytak magamra, amiért nagyon hálás voltam nekik.

Az életem szinte teljesen visszatért a rendes kerékvágásba. Újra jártam suliba és szerencsére senki nem tudott a depressziómról és arról hogy miken mentem keresztül. Iszonyat rossz volt látni Alice kárörvendő tekintetét akárhányszor összefutottam vele, de hála a lányoknak egy rossz szót nem mert szólni. Igaz, hogy a gyakorlati órákra még nem járhattam, mert a műtét óta még csak egy hét telt el, de az elméleti órákon remekeltem és hamar behoztam a lemaradást. Egyre többet tudtam mosolyogni és a lányok még egy nagyobb bevásárlásra is elcsábítottak, ami azt jelentette, hogy felújítottuk mindannyiunk teljes ruhatárát.

A szüleim is nagyon megértőek voltak és nem hozták szóba a baba témát, de ennek ellenére nekem rengetegszer járt a fejemben. Nem tudtam róla addig míg el nem veszítettem, de iszonyatosan fájt a hiánya. Oly annyira hogy megkértem a szüleimet csináltassanak neki egy kisebb sírt a temetőben hiszen ha nem is sokáig, de élt az én kis babám. Megértették az érzéseimet így csináltattak egy apró sírkövet.

A lányok mikor megtudták eléggé meglepődtek ezen, de nem neveztek dilisnek. Megértették, hogy nekem már csak ő lett volna Robból és valamilyen módon emléket akartam állítani neki.

Gondolataimat a hálószoba ajtóm nyitódása szakította félbe.

• Szia Kris! - lépett be a szobámba Ashley. - Indulhatunk? - kérdezte. Ugyanis a szüleim mielőtt elutaznak mindenképp találkozni akartak velem és a lányokkal. Persze titok volt, mivel nem árulták el hova kell mennem így rá bíztam magam Cameronra.

Igen mehetünk, csak gyorsan átöltözöm. - mondtam és azzal a lendülettel bevetettem magam a gardrób szobámba. Mivel már tél felé járt az idő és hideg volt felvettem egy fekete csőfarmert, egy barna toppal és bőrkabáttal valamint egy hozzá passzoló magassarkú bokacsizmával és sállal, hogy ne fázzak meg, mivel az orvos szerint még elég gyenge az immunrendszerem. A hajam egyszerűen leengedtem, ami így lágy hullámokban omlott le egészen a derekamig. Egy egyszerű sminket készítettem és már készen is voltam.

• Fantasztikusan nézel ki. – mondta Ashley mikor kiléptem a szobából.
• Köszi. – mosolyogtam rá. – Most már mehetünk. A többiek? – kérdeztem, mikor a hallban csak a bátyám várt minket.
• Előre mentek. – válaszolt Cam. – Indulhatunk hölgyeim? – kérdezte és a karjait nyújtotta nekünk.
• Persze. – mosolyogtunk és mindketten belekaroltunk.
• Cam egy percre megállnál majd a temető előtt? – kérdeztem halkan. Amióta megcsináltatták a sírkövet nem voltam ott, nem volt bátorságom visszamenni. De most erőt vettem magamon.
• Persze. – válaszolta bátyám megértően. Az odáig tartó utat csöndben tettük meg, majd mikor odaértünk intettem nekik, hogy egyedül akarok menni. Kivettem a virágot a kocsiból és elindultam a sorok között. Pillanatokon belül megérkeztem egy apró sírhoz amelynek keresztjén ez a felirat állt.

Josh Pattinson

élt 2 hónapot

„Kinek gyermekét nem fedi sírhalom,

az nem tudja mi az igazi fájdalom.”

Az orvosok szerint kisfiú lett volna mivel a műtét előtt még csináltak egy ultrahang felvételt. Halványan emlékeztem, hogy Rob édesapját Joshnak hívják így ezt a nevet választottam. A fájdalom elviselhetetlen volt. Szinte szét mart belülről, de tudtam, hogy erősnek kell lennem.

Óvatosan letérdeltem és letettem a kisfiamnak hozott vörös rózsát. Ahogy újra meg újra elolvastam a feliratot könnybe lábadt a szemem majd egyetlen egy könnycsepp gördült le az arcomon amiben benne volt az összes fájdalmam.

• Kicsi Josh. Kisfiam. Ha tudnád mennyire szeretlek, pedig miattam meg sem születhettél. Az egész az én hibám. – hajtottam le a fejem. – Folyton azon gondolkodom, hogy mi lett volna ha tudok rólad. Egészen biztos, hogy miattad vigyáztam volna magamra és ha apa nélkül is, de felneveltelek volna. – suttogtam és végig simítottam a nevén. – Ezentúl amilyen sűrűn csak lehet eljövök hozzád. – mondtam halkan, majd visszaindultam a kocsihoz. Szó nélkül beszálltam és már indultunk is.
• Minden rendben? – kérdezte Ashley miközben megérintette a kezem.
• Persze. – válaszoltam mosolyogva. – Tehát hova is megyünk? – kérdeztem, hogy eltereljem a gondolataimat.
• Meglepetés. – nézett rám a visszapillantó tükörből Cameron mosolyogva.
• Pontosan. – helyeselt Ash. – És ez azt jelenti, hogy bekötöm a szemeid. – nézett rám huncut szemekkel és egy selyem kendővel bekötötte a szemem. Az út további részében hiába próbáltam kiszedni belőlük nem árultak el semmit.

Egy bő tízperces út után azonban éreztem, hogy megállunk.

• Megjöttünk. – jelentette be Ashley, majd kisegített a kocsiból.
• Most már levehetem? – kérdeztem.
• Még nem. – szólalt meg mellettem teremve anya. Tehát akkor valamivel készülnek. – Szia kicsim. – adott egy puszit az arcomra.
• Mikor vehetem már le? – kíváncsiskodtam.
• Még bírj ki pár percet. – mondta apa. – Sajnos mint már említettük nem tudunk itthon maradni a szülinapodra ezért úgy döntöttünk most kapod meg az ajándkot.
• Arra gondoltunk mivel most töltöd be a 18. szülinapodat valami nagyobb dologgal akarunk meglepni. - folytatta anya apa helyett. – Elég felnőtt vagy már a mi ajándékunkhoz és épp itt az ideje, hogy kapj egy kis szabad teret. – fejezte be anya majd lekapta a kendőt a fejemről. – Boldog szülinapot. – mondták egyszerre majd a kezembe nyomtak egy kulcs csomót és megfordítottak. A csodálkozástól a szám is tátva maradt. Egy csodálatos emeletes ház előtt álltam. Az ajtóhoz egy hosszabb lépcső vezetett fel míg a lépcső elejénél volt két garázs. A háznak hatalmas nagy ablakai voltak amik a szépen kiépített kertre, illetve az utcára néztek. 

• Jézusom egy házat kaptam. – kiáltottam és a szüleim nyakába ugrottam. – Ez annyira hihetetlen. – suttogtam miközben elengedtem őket.
• Tetszik? – kérdezte anya.
• Persze, hogy tetszik. Csodálatos.
• És akkor még nem láttad a belsejét. – kacsintott rám Cameron.
• És ami még a legjobb, hogy mi is veled fogunk lakni. – mondta Ashley ujjongva.
• Micsoda?? – kérdeztem vissza meglepődve.
• Arra gondoltunk, hogy amíg családot nem alapítasz túl nagy lenne neked ez a ház és hát amúgy is elválaszthatatlanok vagytok így rávettem a szülőket, hogy ideköltözzenek. – válaszolt anya.
• Ez szuper. Csak azt sajnálom, hogy Bella nem lesz itt. – mondtam mivel Bella meg Tom már egy ideje együtt laknak.
• És ezt kimondta? – kérdezte Bella mosolyogva. – Tommal mi is itt leszünk. – mondta nevetve és megölelt.
• És a lakásotok?
• Az megvár. – mondta Tom és ő is megölelt.
• Na akkor mutassuk meg belülről is neki. – javasolta apa.

Felsétáltunk a lépcsőn és egy hatalmas nappaliban találtam magam. A falak fehérek illetve világos barnák voltak, a plafonon beépített lámpák. A hatalmas teret egy fehér nagy sarokülő foglalta el. Középen egy barna dohányzóasztal foglalt helyet illetve egy bolyhos pihe-puha szőnyeg. A kanapé fölé pedig belógott egy ezüstözött olvasó lámpa az egyik falon pedig egy plazma tv lógott egy falra akasztható polccal. Az összhatás valami mesés volt.

 

A nappaliból jött az étkező. Itt is ugyanolyan színek domináltak, mint a nappaliban. Egy barna hat személyes asztal volt középen körülötte pedig hat fehér, kárpitozott szék volt.

Az étkezőből egy hatalmas konyhában találtam magam ahol már teljesen más színek voltak jelen. A konyhabútor sötét barna volt már majdnem fekete és az alsó és felső bútorok között mozaik csempék voltak felrakva. Apáék a legmodernebb eszközökkel szereltették fel.

• Istenem ez fantasztikus. – sóhajtottam fel és neki dőltem a konyha pultnak.
• És még nincs vége. Gyere. – fogta meg a kezem Nikki, majd a konyhában lévő ajtóhoz vezetett. – Anyukádék ötlete volt, mikor megtudták, hogy van egy alagsora a háznak. – mondta mire értetlenül néztem rá, de ő csak kinyitotta az alagsor ajtaját. Ahogy benéztem tátva maradt a szám. Egy hatalmas szobában találtam magam. Egy táncszobában. A falak halvány rózsaszínek és fehérek voltak. A szoba egyik falán végig tükrök voltak elhelyezve rudakkal a nyújtásokhoz. A szőnyeg pedig narancssárga volt.

• Egy saját bejáratú táncszoba. – ámultam el.
• A lányok segítettek az egész lakást berendezni. – mondtam anya.
• Az egész tetszik, úgy ahogy van. – öleltem meg.
• Akkor már csak a hálószobád és a kert van hátra. - fogta meg a kezem Ashley és elkezdett maga után húzni. Felmentünk az emeletre és jobbra az első fehér ajtónál megálltunk amin rózsaszín betűkkel ez állt: Kristen szobája. Benyitottam és elállt a lélegzetem. A falak hófehérek voltak. Az ágyam fölött egy része a falnak barna volt két oldalt meg egy-egy ablak volt. Az egyik falszakaszt egy hatalmas gardrób foglalta el a másik oldalon pedig három komód kapott helyett. Fantasztikus lett az összhatás.

• Ez nagyszerű. – álmélkodtam.
• Akkor gyere az ablakhoz. – húzott oda Tom. – Nézd! – mutatott ki. A látvány leírhatatlan volt. Egy hatalmas kör medence foglalta el a fél kertet körbe rakva különböző féle bokrokkal és fákkal.
  
  
  
  
  
  
  
  
  
• Minden annyira tökéletes. Nagyon köszönöm. – suttogtam és újra megöleltem a szüleim.
• Akkor mit szólnátok ha már ma beköltöznétek? – kérdezte anya mosolyogva.
• Irány haza pakolni. – kiáltotta el magát Ashely. – Előre! – adta ki a parancsot mire nevetve mentünk utána.

Végre-valahára ha kicsit is, de mindez elfelejtette velem a fájdalmam és tiszta szívből örültem valaminek.
Ezután egész nap csak otthon pakolásztam, dobozoltam, válogattam. Ahhoz képest elég hamar kész lettem és bátyám, valamint a szobalányok segítségével bepakoltam a kocsimba, illetve Cam kocsijába, mert az enyém kicsinek bizonyult.

A nap hátra lévő részében a csajokkal és Tommal már az új házba pakolásztunk be. Rengeteget nevettünk és végre élveztem az életet még ha nem is jöttem rendbe teljesen. És éjszaka a saját házamban hajtottam álomra a fejem mit sem sejtve, hogy mekkora szülinapi meglepetésben lesz majd részem.