17. fejezet

Meg is hoztuk a következő fejezetet. A héten 2 új rendszeres olvasóval gazdagodtunk, aminek szívből örülünk és nagyon hálásak vagyunk az előző fejezethez érkezett 6 kommiért illetve a sok pipáért. Nagyon szépen köszönjük :D!! Reméljük ez a rész is tetszeni fog nektek és ide is leírjátok a véleményeiteket. 

Az esetleges hibákért elnézést kérünk!

Jó olvasást kívánunk!

Puszi: Wiky & Netty

Robert

„Mikor elveszítesz mindent, amit akartál, akkor megtalálod az egyetlent, amire szükséged van.”

Nem… Ez nem lehet igaz. Csak ez az egy mondat visszhangzott a fejemben. Távoli hangként fogtam fel a fiúk szólongatásait. Homályosan láttam, hogy Tom felveszi a telefont, ami kiesett a kezemből, Kellan pedig engem próbál észhez téríteni. Sikertelenül. Különböző rémképek jelentek meg a szemem előtt. Kris hulla sápadtan a kórházban élet és halál között. Nem, nem és nem! Neki élnie kell! Mikor meghallottam Ashley sírós hangját már tudtam, hogy baj van. Hogy miért is nem hallgattam a megérzésemre? Fel kellett volna hívnom, vagy itt kellett volna tartanom, akkor talán ez nem történt volna meg. Minden az én hibám! Éreztem, hogy a lábaim megremegnek és a legközelebbi székhez támolyogtam. Egyszer csak Kellan egy poharat tartott elém tele vízzel. Szép lassan a számhoz emeltem és akkor éreztem igazán, hogy a szám is kiszáradt. Jól esett, ahogy a hideg víz végig szántotta a torkom, némiképp megnyugtatott.

-         Rob! – szólított meg ismét Tom – Figyelj! Ashley azt mondta, hogy nincs komolyabb baja, de sokat kell pihennie. Foglaltam egy repülőjegyet. Két óra múlva indul. Ez volt a leghamarabbi járat. – közölte én meg hálás voltam, hogy elintézte.

-         Köszönöm! – feleltem – Akkor elmegyek anyáékhoz, az most közelebb van.

-         Rendben! Pár nap múlva utánad megyünk. – válaszolta Tom – Ashleynek szüksége lesz rám.

-         Máris indulok! Majd írok, ha megtudok valami konkrétat. – köszöntem el és mint egy zombi az autómhoz sétáltam.

Még hallottam, ahogy utánam szólnak, hogy vigyázzak azért magamra, majd komótosan beültem a kocsiba és elindultam anyáékhoz. Az idegességem miatt túl hamar odaértem a szüleimhez és egy idegen autót pillantottam meg a ház előtt. Sajnos sejtettem, hogy ki lehet az. Nem tudtam mi hiányzott… Egyáltalán mit keres ő itt ilyenkor?

Miután beléptem az ajtón a sejtésem beigazolódott. Nina ült a nappaliban anyával és Vickyvel. Jókedvűen beszélgettek.

-         Szia kisfiam! – köszöntött anya – Nézd ki látogatott meg, de … Mi történt? Nagyon sápadt vagy! – nézett rám aggódva.

-         Kristennek autóbalesete volt. – közöltem velük és Ninára néztem, aki nem tudta elrejteni diadalittas mosolyát. Hányingerem lett tőle, de azért se adom meg neki azt az örömet, hogy vele foglalkozok.

-         Úristen! – kiáltott fel anya. – Ugye nem esett komolyabb baja?

-         Állítólag nem, de két óra múlva indul a gépem Párizsba. Muszáj odamennem! 

-         Persze Rob, megértjük!  – mondta nővérem Vicky.

-         Jaj én is annyira sajnálom! – nézett rám Nina álszenten – Tudok valamibe segíteni?

-         Gondolom mennyire! – morogtam az orrom alatt. – Itt vannak még a ruháim? Mert akkor már nem megyek haza. – kérdeztem anyától, figyelembe se véve Nina kérdését.

-         Persze fiam! Minden itt van.

-         Szegény Kris! – mondta ismét tetetett sajnálattal Nina. – Minél hamarabb el kell készülnöd, hogy le ne késd a repülőgépet. Segítsek összepakolni? Lehet nem a legjobb ötlet most egyedül utaznod. Elkísérjelek? Most jelenleg Párizsban lakom szóval vannak ott ruháim, nem kellene a szállodába visszamennem és lakhatnál addig nálam.

-         Nem kell elkísérned! – Vágtam a fejéhez gorombán, miután elmúlt a döbbenetem. Hirtelen azt sem tudtam, hogy most ő komolyan kimondta vagy csak képzelődtem. Sajnos tényleg felajánlotta. A durva válaszom után anya elég csúnyán nézett rám, de most a legkevésbé se érdekel az udvariasság.

-         Majd én elkísérlek! – mondta Vicky és a szobájába ment pakolni. Ezt még meg kell hálálnom neki.

-         Szerintem Nina is nyugodtan elkísérhet. Elvégre Kris munkatársa volt!

-         Anya… - kezdtem figyelmeztető hangon, de leintett.

-         Akkor megyek én is! – közölte Nina és kihívóan nézett rám, mintha azt üzenné ezzel, hogy győztem. Nem igaz, hogy behízelegte magát anyához…

-         Indulhatunk. – lépett be a nappaliba Vicky egy kisebb bőrönddel – Rob! A te ruháidat is bepakoltam magamhoz. Anya szólnál Lizzynek? És kérj a nevemben is elnézést, hogy nem vártuk meg.

-         Persze kicsim. Biztos, hogy megérti. Na, induljatok. Le ne késsétek a gépet! Aztán azonnal hívjatok!

-         Nina mégis csak jössz? – kérdezte Vicky meglepődötten, mikor látta, hogy Nina is veszi a kabátját.

-         Igen! – felelte és ördögien mosolygott mellé. Ezután én inkább nem is mondtam semmit.

Gyorsan elbúcsúztunk anyától és elindultunk a reptérre. Egész úton egy szót sem szóltunk. Végig éreztem, hogy Nina engem bámul, de én csak Krisre tudtam gondolni. Nagyon jó lesz, ha végig ezt fogja csinálni. Alig várom, hogy ott legyek mellette. Na mondjuk bele se merek gondolni, hogy mi lesz ha találkozik Ninával, de majd elmagyarázom neki, hogy muszáj volt ,,hozni”…ezt Vicky is tanúsíthatja. Szerencsére nem kellett sokat várni és hamarosan már a gépen ültünk, de pechemre Nina ült mellém. Nem volt hosszú út, de kis idő alatt sikerült felbosszantania. Többször próbált átölelni, kedveskedni, de nem dőltem be neki. Próbáltam lerázni, de nem sikerült. Vicky volt az, aki megelégelve ráparancsolt Ninára, hogy cseréljenek helyet, aki sértetten engedelmeskedett.  Két órás repülőút után végre földet értünk Párizsban. Azonnal fogtunk egy taxit és bemondtuk a kórház nevét. Szinte már el is felejtettem, hogy Nina is velünk van. Vicky szerencsére lefoglalta. Csak az járt a fejemben, hogy pillanatokon belül szerelmem mellett legyek. Mikor megállt a taxi, kipattantam az autóból és a lányokat magam mögött hagyva az épületbe siettem. A recepción hamar eligazítottak és a liftet sem vártam meg, hanem rohantam a lépcsőn a harmadikra.

A folyosón megpillantottam Ashleyt, Nikkit valamint Kris szüleit, testvérét és egy idegen férfit.

-         Rob! – jött oda hozzám Ash és átölelt. – Végre ideértél!

-         Hogy van? – tértem rá a lényegre.

-         Viszonylag jól, de még nem tért magához. Az orvosok türelemre intettek minket.

-         Jó napot! – köszöntem Kristen szüleinek és az idegennek, mikor odaértünk hozzájuk.

-         Robert! De régen láttunk. – ölelt át Kristen édesanyja – A lányok mindent elmeséltek. Gratulálunk nektek. Örülök, hogy egymásra találtatok!

-         Köszönöm Mrs Stewart! És én is örülök. Alig vártam, hogy minél hamarabb itt lehessek!  - mondtam, miközben az édesapjával kezet fogtam.

-         Jaj tegezz minket nyugodtan! – mondta Kris édesapja.

-         Rendben! John és Jules örülök, hogy újra találkoztunk! – mosolyogtam rájuk.

-         Hello Ian Somerhalder vagyok! Kris egyik legjobb barátja. – nyújtotta a kezét a számomra idegen férfi, amit el is fogadtam, de furcsán nézhettem, mert hirtelen felnevetett. – Ne legyél féltékeny, mi csak barátok vagyunk. Nekem is van valakim. – mondta halkan, de mosolyogva.

-         Örülök! – szólaltam meg én is, de az én mosolyom nem volt szívből jövő.

-         Vicky! – mondta hirtelen Nikki és a hátam mögé nézett. A lányok üdvözölték egymást elég döbbentek voltak, mikor meglátták Ninát, Ashtől még egy ,,ez mit keres itt?” pillantást is kaptam, de Vicky halkan mindenről beszámolt nekik mire ők dühösen néztek az ártatlanul álldogáló Ninára.

-         Jó napot! Nina Dobrev vagyok! – köszöntötte Kris szüleit és Iant. Az a bájvigyor…szörnyű!

-         Szia! – köszöntek ők is.

-         Melyik szobában van? – kérdeztem, mert mi előbb látni szeretném Kristent.

-         A folyosó végén a jobb oldali szoba az övé. – közölte Cameron, Kris öccse.

-         Köszi! – mondtam és már úton is voltam.

A szobába lépve nagy csend fogadott. Csak a kórházi gépek ijesztő hangját lehetett hallani. Körbe néztem és láttam, hogy kevés idő alatt mennyi rajongó küldött neki virágokat és lufikat. A szoba közepén pedig ott feküdt ő. Abban a kényelmetlen, csúnya kórházi ágyon. Leültem mellé és megfogtam a kezét. Végig néztem rajta és láttam néhány horzsolást illetve az egyik keze be is volt gipszelve. Olyan nyugodtnak tűnt, mintha csak békésen aludna. Bele sem merek gondolni, hogy mi történhetett volna. Az orvosok szerint nincs komolyabb baja, de akkor miért nem ébred fel? Apró puszikkal borítottam be a kezét és végül a szájára is adtam egyet. Soha nem mutattam ki könnyen az érzéseimet, de most nem tudtam magamba fojtani. Számomra ő lett a legfontosabb és nem tudom mit csinálnék, ha elveszíteném. Szinte akaratlanul buktak ki belőlem a szavak.

-         Szeretlek Kris! Az életemnél is jobban. Szerelmes vagyok beléd, amit eddig még nem volt erőm bevallani pedig már együtt vagyunk pár hete. – nevettem fel – Úristen! Most biztos, hogy hülyének néznének ha látnák, hogy magamban beszélek. – mosolyogtam magamban, és eszembe jutott a kedvenc könyvéből egy idézet, amit mindig mondogatott. – „Nem élhetek az életem nélkül, nem élhetek lelkemtől megfosztva.” Pont így érzek én is. Bele halnék, ha elveszítenélek. Az életem legfontosabb részévé váltál ,és ha magadhoz térsz szemtől szemben is elfogom mondani. Nagyon szeretlek. – suttogtam, lehajoltam és az ajkaira egy apró gyengéd csókot leheltem.

Még bent maradtam nála egy ideig, majd kimentem, hogy megigyak egy kávét mert egy percre sem akartam egyedül hagyni éjszakára, mindenképp mellette akarok lenni ha felébred. A folyosón az ellenkező irányba indultam, mert nem akartam összefutni a többiekkel főleg nem Ninával. Gyorsan lementem a büfébe, megittam egy kávét és már mentem is vissza, hogy Kris mellett legyek.

Épp nyitottam volna be, mikor megláttam, hogy ki ül az ágya mellett. Ian volt az. Azonnal hatalmába kerített a zöld szörny. Hiába mondta, hogy csak barátok és van valakije akkor is féltékeny lettem. Akármennyire is zavart a jelenléte nem mentem be, hagytam, hogy ő is Kris mellett lehessen pár percig. Csöndben álltam a szoba előtt és pár perc múlva nyitódott is az ajtó.

-         Köszönöm ezt a pár percet. – mondta nekem, mikor kijött – Nagyon régóta nem találkoztunk, mert én Milánóban élek. Meg akartam látogatni, de mire ideértem már itt feküdt.

-         Megértelek! Nem kell magyarázkodnod. – válaszoltam, de majd bele őrültem a féltékenységbe – Akkor visszamegyek hozzá.

-         Oké! – mondta, majd indultam volna mikor megfogta a kezem. – Rob! Vigyázz rá nagyon!

-         Ez csak természetes! – mondtam és már be is léptem a szobába.

Ismét leültem az ágy mellé. Egész éjszaka a csendet csak a gépek hangja törte meg. Semmi jel nem utalt arra, hogy bármikor felébredhetne. Az orvosok mondták, hogy ez természetes, de ez nem nyugtatott meg. Egész éjszaka ébren voltam. A nap első sugarai világították be a szobát, mikor elbóbiskoltam. Nem tudom mennyit aludhattam, de egyszer csak egy gyengéd érintést éreztem a vállamon mire gyorsan felkaptam a fejem.

-         Kris? – kérdeztem.

-         Nem, csak én vagyok. – tűnt fel a látóteremben Vick – Egész éjjel ébren voltál, menj el a szállodába és pihenj le! Én addig a lányokkal itt maradok.

-         Nem akarom itt hagyni! – mondtam határozottan.

-         Nem lesz semmi baj. Az se jó, ha így zombiként lát majd!

-         Rendben. Pihenek egy kicsit és visszajövök. Nina? – adtam be a derekam.

-         A folyosón Kris szüleivel. Most ért vissza. Éjfél körül haza ment. Azt mondta, hogy a szépség érdekében pihennie kell. – válaszolta Vicky gúnyosan, majd hirtelen megszólalt – Nem közös megegyezés volt a szakításotok ugye? Történt valami, amit nem mondtál el nekünk. Úgy nézel rá mint a véres rongyra.

-         Igen, de most nem is akarok róla beszélni. Majd ha Kris felépült, akkor elmondok mindent neked, Lizzynek és anyáéknak.

-         Rendben, de most már menj!

Elbúcsúztam tőle és már mentem is ki a többiekhez elköszönni. Nina azonnal kapott az alkalmon.

-         Elmegyek veled Rob, mert találkozok egy ismerőssel a szállodába. – Mondta. Ezt az átlátszó szöveget.

-         Sietek vissza! – mondta Julesnak Ninát figyelemre sem méltatva.

-         Rendben. Szia Robert! Pihend ki magad!

-         Sziasztok! – köszöntem el és Ninával a sarkamban elindultam.

Fogtunk egy taxit és megadtam a hotel címét. Hamar odaértünk és én köszönés nélkül a szobába mentem, amit Vicky intézett nekem. Gyorsan ledobáltam a ruháimat és beálltam a zuhany alá. Miután végeztem magamra kaptam egy köntöst és visszamentem a szobába, ahol meglepő látvány fogadott. Nina feküdt az ágyamon egy falatnyi fehérneműben.

-         Szia Rob! Csak nem tetszik a látvány? – nézett rám kacéran – Mert nekem nagyon.

-         Mi fenét keresel itt?

-         Gondoltam elszórakozhatnánk, még a kis barátnőd azon a kórházi ágyon fekszik. – Én csak álltam és megszólalni se tudtam. Egyszerűen ez képtelenség! Még ő sem lehet ilyen!

-         Menj a fenébe! – találtam meg a hangom - Hogy képzeled, hogy azok után, ahogy elbántál velem még megbocsátok meg bedőlök neked? Ne is álmodj róla!

-         Na de Rob! – kezdte a nyafogást. Nem számított rá, hogy visszautasítom. Miért nem zártam be az ajtót?!

-         Menj el! – mutattam az ajtó felé.

-         De…

-         Tünés…

-         Ezt még megbánod te is és Kristen is!

-         Ne merészelj fenyegetni, mert kitálalok rólad a szüleimnek és nem fognak majd pátyolgatni mint egy aranyos ex-barátnőt. –vágtam a fejéhez mire dühösen magára kapta a köntösét, és mint egy megvadult sárkány kiviharzott a szobából.

Percekig álltam egy helyben és próbáltam feldolgozni az imént történteket. Minek is hagytam, hogy jöjjön? – Csak az visszhangzott a fejemben. A kis incidens után magamra zártam a szobaajtót és lefeküdtem pihenni. Akkor éreztem meg igazán, hogy milyen fáradt vagyok. Azonnal el is nyomott az álom.

Mire felébredtem késő délután volt. Rá néztem az órára, ami délután öt órát mutatott. Te jó ég! Mi van, ha már felébredt? Vele akartam lenni akkor! Amilyen gyorsan csak tudtam felöltöztem miközben hívtam egy taxit és egy órán belül már a kórház folyosóit róttam. Nem láttam a harmadikon sem Kris anyját sem az apját, sőt senkit, de úgy voltam vele, hogy biztos csak a büfében vannak.

Beléptem a szobába és megpillantottam az ágy mellett állni teljes valójában. Az ajtó nyitódására oda kapta a fejét és szemében határtalan boldogságot láttam.

-         Rob! – mondta és amilyen sebességgel csak tudott odajött és szorosan átölelt én meg persze vissza épp annyira, hogy ne okozzak neki fájdalmat.

-         Kris! Istenem annyira aggódtam. – szólaltam meg és szenvedélyesen megcsókoltam. Egy lágy és édes csókot váltottunk, aminek a végül a levegőhiány vetett véget.

-         Sajnálom, hogy aggodalmat okoztam. - nézett rám bűnbánóan.

-         Ugyan kicsim ez nem a te hibád, hanem azé a baromé, aki beléd ment.

-         De…

-         Csss… - tettem az ujjam a szájára és rámosolyogtam, és gyorsan az ágyba parancsoltam.

Mikor a segítségemmel sikerült neki kényelmesen elhelyezkednie én is az ágya mellé húztam egy széket és megfogtam a kezét. Adtam a kézfejére egy puszit, majd belekezdtem egy kényes témába, de jobb, ha tőlem tudja meg, mielőtt a többiek visszajönnek.

-         Figyelj! Valamit el kell mondanom…Nina is itt van. – mondtam és teljesen elkomorodtam, hogy most erről kell beszélnünk.

-         Hogy!? Mit keres itt? – kérdezte dühösen.

-         Anyánál volt mikor szóltam nekik a balesetedről és anya szó szerint rám parancsolt, hogy hozzam magammal.

-         De ugye nem csinált semmit?

-         Nem, de valamiben sántikál, ha elhozatta magát.

-         Nem engedem, hogy hozzád érjen! Merjen csak próbálkozni, majd meglátja kivel áll szemben! – jelentette ki.

-         De harcias itt valaki!  – Nevettem rá. Az én harcias vadmacskám! Nina tényleg nem tudja, hogy kik ellen szövögeti a terveit, ugyanis én sem hagyom, hogy akár csak a közelünkbe is kerüljön. Annyira örültem, hogy Kristen jól van és végre újra a karjaim közt tarthatom. 

Az egész délutánt végig beszélgettük és felhívtuk Tomékat, hogy megnyugodjanak. Tőlük tudtuk meg, hogy Jacksonék mikor megtudták a történteket, félbe akarták szakítani a nászutat, de ők szerencsére lebeszélték őket a szándékukról. Megnyugodtak, mikor Kris hangját meghallották. Megtudtuk azt is, hogy Tom és Kellan másnap ide jön és mivel apa átvette a munkáimat, hogy Krissel lehessek egy darabig nekem se kellett sietnem haza. Mint kiderült, Cameron nem győzött bocsánatot kérni nővérétől, mert szerinte miatta történt az egész. Ő ragaszkodott ahhoz, hogy Kristen ott legyen az előadáson. Kris elmondása szerint nehezen ugyan, de sikerült meggyőzni. A szülei többször is kifejtették, hogy örülnek nekünk és szeretnének már anyáékkal is találkozni. Remekül telt a délután és szerencsére Nina se tisztelt meg minket a jelenlétével, de akkor még nem is sejtettem, hogy valami miatt nem sokáig lehetünk ilyen boldogok, vagyis inkább valaki miatt…Nina.

Kristen

A fejem sajgott és hányingerem is volt, mikor végre felébredtem. A szemem csak többszöri próbálkozásra sikerült kinyitnom és kellett pár pillanat mire hozzá szoktam a hirtelen jött fényhez. Amikor körbenéztem a szobában rájöttem, hogy egy kórházban vagyok. A kellemetlen, de jellegzetes kórházi szag csak tovább rontott a hányingeremen.  A gépek idegesítő csipogása mellett alig tudtam összeszedni a gondolataimat. Szépen lassan jöttek vissza a kellemesnek nem mondhatók emlékképek. A lámpa, a fékcsikorgás majd a fájdalom és a sötétség…Egy perc alatt lettem ideges, amikor végre tényleg felfogtam, hogy balesetet szenvedtem. Elkezdtem fészkelődni, hátha sikerül felkelnem, de a karomba éles fájdalom nyílalt, amitől felszisszentem. Felhagyva a próbálkozással és valamelyest próbálva megnyugtatni magam, néztem végig magamon. A karomon egy gipsz éktelenkedett és észrevettem magamon egy rakat horzsolást. Fájt minden porcikám, de próbáltam elkerülni, hogy eluralkodjon rajtam a pánik. Remélem, hogy nem lett komolyabb bajom, de a fájdalom miatt egyre kevésbé tudtam meggyőzni magam arról, hogy minden rendben van. Idegesen kezdtem el kutatni a nővérhívó után, hogy végre megtudjak valamit, de mire feltornáztam nagy nehezen magam, már nyílt is az ajtó.

-         Á, látom felébredt! – kezdte gondolom az orvos – Dr. Williams vagyok, az Ön kezelő orvosa. – mutatkozott be – Hogy érzi magát?

Vettem egy mély levegőt, hogy valamelyest megnyugodjak.

-         Fáj mindenem! – mondtam tömören, de engem is meglepett, hogy mennyire rekedtes a hangom.

-         Tessék! – adott egy pohár vizet a kezembe az orvosom, mert teljesen kiszáradt a szám.

-         Köszönöm. – feleltem hálásan.

-         Azonnal szólok egy nővérnek, hogy adjon Önnek fájdalomcsillapítót. Nyugodjon meg, nincs aggodalomra oka. – Kezdte. Gondolom láthatta rajtam, hogy alig tudom türtőztetni magam. – Mint láthatja a jobb karja eltört, így azt begipszeltük, illetve a baleset során egy kisebb mértékű agyrázkódást szenvedett. Ennek tünete lehet a szédülés, a hányinger esetleges emlékezetkiesés vagy ájulás. Amennyiben betartja az utasításokat és sokat pihen, akkor ennek nem lesz semmilyen következménye. Ezeken kívül nincs szerencsére nem lett semmi komolyabb baja. – világosított fel.

Úgy éreztem, mintha mázsás súlyok estek volna le szívemről.

-         Köszönöm Doktor Úr! És mikor mehetek haza? – kérdeztem meg.

-         Azzal még kicsit várni kell. – felelte, miközben mosolyogni kezdett – Ma és holnap mindenképpen bent szeretném tartani kivizsgálásra, de ha az eredmények jók lesznek, akkor utána hazamehet, de csak azzal a feltétellel, ha megígéri, hogy sokat pihen.

-         Persze! Megígérem! – mondtam.

-         Ahogy elnézem, nem is hagynák, hogy dolgozzon. – tette hozzá szintén egy mosoly kíséretében.

-         Hogy érti? – adtam hangot az értetlenségemnek.

-         Kint vár a családja és a barátai. Egész este itt virrasztottak és aggódtad Önért. A barátja egész este itt volt maga mellett, csak most reggel ment haza.

A barátom? Rob? Rob itt volt? Ide repült? Te jó ég! Mindenki itt van? Hirtelen bűntudatom lett, amiért miattam kellett aggódniuk. Szegény Cameron! Tönkre tettem az előadását! Szép kis estét okoztam neki…Na és anyáék meg Rob is mennyire aggódhatott. Persze csak én lehetek ilyen szerencsétlen, hogy az első adandó alakalommal ilyen történik velem…komolyan mondom. Nem igaz, hogy nem tudtam egy kicsit jobban figyelni!

-         Beküldhetem őket vagy szeretne picit pihenni? – térített vissza Dr. Williams a gondolataim közül.

-         Látni szeretném őket! – feleltem.

-         Rendben, de nem lehetnek bent sokáig! Pihennie kell!

Miután bólintottam jelezve, hogy megértettem, távozott a szobából. Helyét azonnal anyáék váltották fel, egyenlőre csak hármasban.

-         Jaj kislányom! Úgy aggódtunk érted! Minden rendben van? – támadt le rögtön anya és az ágyamhoz sietett.

-         Nyugodj meg anya minden rendben! Picit fáj néhány helyen, de megmaradok. – próbáltam nyugtatni.

-         Biztos? – kérdezett rá Cameron, mire rákaptam a tekintetem.

-         Biztos! – mosolyogtam rá – Sajnálom, hogy elrontottam az estédet! – kértem tőle bocsánatot.

-         Az én hibám! Ha nem kellett volna miattam, akkor este kocsiba ülnöd, most nem itt feküdnél! – felelte bűnbánóan és én meg alig akartam hinni a fülemnek.

-         Ez eszedbe se jusson! Nem a te hibád! – ellenkeztem rögtön.

-         De, mert ha nem kell miattam este fáradtan kocsiba ülnöd, akkor ez nem történik meg! – felelte makacsul.

-         Dehogy… - kezdtem volna ellenkezni, hogy mégis hogy jut eszébe ekkora őrültség, de apa is közbeszólt.

-         Ugyan fiam! Egyikőtök sem hibás. Ez egy szerencsétlen véletlen volt és inkább örüljünk, hogy nem lett senkinek komolyabb baja!– mondta, de láttam, hogy Cameront még mindig nem sikerült meggyőzni.

-         Cam! Igaza van apának! Ez csak egy szerencsétlen véletlen volt! – Mondtam ismét, hogy meggyőzzem, és erre már ő is felém küldött egy halvány mosolyt. Nem volt teljesen őszinte, látszott rajta, hogy még rágódik rajta, de később ő is bekapcsolódott a beszélgetésbe, így bízok benne, hogy kiveri a fejéből ezt a hülyeséget.

Nem sokáig lehettek bent, mert hamarosan Ashley-ék váltották őket. Ash rögtön jött volna oda megölelni, de még idejében figyelmeztettem, hogy óvatosan, így visszafogta magát. Persze tőle és Nikkitől azért már meg kaptam a fejmosást, hogy mennyire rájuk ijesztettem és hogy soha többet ne csináljak ilyet. Jogos, jogos…de mintha direkt csináltam volna. Amikor már befejezték a monológjukat végre érdeklődhettem Rob után is.

-         Egész este itt volt ő is. Most ment reggel haza átöltözni, meg kicsit lepihenni. Azaz úgy kellett hazazavarni, de a repülőút miatt alig állt már a lábán. – felelte Nikki egy mosoly kíséretében – Vicky is itt van, elkísérte a szállodába.

-         Vicky is itt van? Ő is iderepült miattam? – kérdeztem döbbenten.

Ash csak egy bólintással felelt én meg azt se tudtam, hogy háláljam meg ezt majd nekik. A szívemet melegség töltötte el, hogy ennyire aggódtak értem, de ugyan akkor még mindig bűntudatom volt, hogy ennek tettem ki őket. A lányokkal még beszélgettem egy kicsit, de hamarosan egy nővér jött be, hogy beadja a fájdalomcsillapítót. Épp időbe jött, mert már egyre jobban fájt a fejem és a karom is. Altatót is adni akart, de azt szépen visszautasítottam, mondván, hogy tudok pihenni anélkül is, de a valódi indok az volt, hogy mindenképpen ébren akartam várni Robot. A lányok kimentek, hagytak nyugodtan pihenni és mondták, hogy ők is visszamennek a szállodába, de este még feltétlenül benéznek. Miután mindenki kiment viszonylag próbáltam kényelmesen elhelyezkedni és egy picit pihenni, de a gondolataim végig Rob körül jártak. Alig vártam már, hogy bejöjjön, és újra láthassam. Nem ilyen körülmények között képzeltem el, de nagyon sokat jelent nekem hogy ideutazott miattam. Remélem itt is tud maradni legalább néhány napot, mielőtt vissza kell mennie.

Nem tudom mennyi idő telhetett el, de már nem bírtam magammal és miután az orvostól engedélyt kértem egy picit felkeltem. Persze nem mentem ki a szobából, de jól esett egy kicsit mozogni. Picit még szédültem, de nem volt annyira vészes. Már épp vissza akartam feküdni, mikor végre kinyílt az ajtó ismét és belépett rajta ő. Az arcomon hatalmas mosoly terült szét és amennyire gyorsan csak tudtam oda mentem hozzá és szorosan az ölelésébe bújtam.

-         Kris! Istenem annyira aggódtam. – szólalt meg és egy édes csókban forrtunk össze, de sajnos ennek is vége szakadt.

-         Sajnálom, hogy aggodalmat okoztam. - néztem rám bűnbánóan. Szegényen látszott, hogy alig aludt a napokban. Igaz, ahogy hallottam most pihent egy picit, de a szeme még mindig fáradtan csillogott.

-         Ugyan kicsim ez nem a te hibád, hanem azé a baromé, aki beléd ment. – mondta határozottan, de tudom, hogy csak nyugtatni akar.

-         De…

-         Csss… - Ujjait a számra téve akadályozta meg az ellenkezésemet. Láttam, hogy úgy sem ad nekem igazat, így inkább annyiban hagytam a dolgot.

Rob ezt követően az ágyba parancsolt, mondván, hogy még pihennem kell. A segítségével sikerült kényelmesen elhelyezkednem. A kezemet megfogta és egy lágy puszit nyomott rá, de láttam rajta, hogy nagyon elgondolkozott. Ajjaj…miről maradtam le?

-         Figyelj! Valamit el kell mondanom…- rosszul kezdődik - Nina is itt van. – Mondta, mire még pislogni is elfelejtettem. Itt? Minek?

-         Hogy!? Mit keres itt? – adtam hangot az értetlenségemnek.

-         Anyánál volt mikor szóltam nekik a balesetedről és anya szó szerint rám parancsolt, hogy hozzam magammal. – magyarázta és láttam rajta, hogy őszintén mondja.

-         De ugye nem csinált semmit? – Kérdeztem rá. Ez a nő olyan, mint a vipera. Biztos, hogy készül valamire!

-         Nem, de valamiben sántikál, ha elhozatta magát. – Mondta ő is. Szerencsére ahogy látom, Rob sem repes tőle, hogy itt van. Ez legalább egy kicsit megnyugtató.

-         Nem engedem, hogy hozzád érjen! Merjen csak próbálkozni, majd meglátja kivel áll szemben! – jelentettem ki. Ha bármiben is mesterkedik ez a nő, akkor még nem tudja kivel kezdett ki!

-         De harcias itt valaki!  – Nevettem fel Rob.

Még sokáig beszélgettünk. Anyáék is voltak bent egyszer, és mint kiderült, és nem győzte anya kifejteni, hogy mennyire örül nekünk. Később a nővértől kapott újabb adag fájdalomcsillapító megtette a hatását és hamarosan elnyomott az álom.

Másnap reggel nem mondhatni, hogy kipihentem keltem, de a körülményekhez képest jól aludtam. Teljesen elgémberedtek a végtagjaim, de ezt hamar elfelejtette velem, az hogy Rob mosolygós tekintetével találtam szembe magam.

-         Jó reggelt szépségem! – köszönt, majd fölém hajolva egy csókot nyomott a számra.

-         Neked is jó reggel! – viszonoztam a mosolyát – Itt aludtál?

-         Igen, de nem sokat aludtam, délután kipihentem magam. – nyugtatott meg.

-         Hogy érzed magad? Jobban vagy már?

-         Igen már jobban, most nem fáj annyira a fejem se. – feleltem.

-         Az lehet a fájdalomcsillapító miatt is. Reggel volt itt egy nővér és adott neked. – magyarázta.

-         Értem. – feleltem tömören.

A szabad kezemmel mutattam neki, hogy jöjjön közelebb, amit ő rögtön meg is tett. Egyre közelebb és közelebb csaltam egészen addig, amíg már csak pár centi választotta el az ajkainkat egymástól.

-         Köszönöm! – mondtam, majd meg sem várva a válaszát érintettem ajkaimat gyengéden az övéhez.

A csókomat nem volt rest viszonozni, de ez most nem volt vad, sokkal inkább lágy és érzéki. Mikor nagy nehezen elszakadtunk egymástól láttam az arcán, hogy nem érti mit köszöntem meg.

-         Köszönöm, hogy ide utaztál miattam! – mondtam szinte suttogva, de így is megértette.

-          Alig vártam, hogy újra itt lehessek veled! – felelte, majd a homlokát az enyémnek döntötte.

Lehunytam a szemem és csak élveztem, hogy itt van velem. Édes leheletét éreztem és utánozhatatlan illata ismét elbódított. Nem akartam, hogy ennek a pillanatnak vége szakadjon, de ekkor meghallottam, hogy halkan megszólal.

-         Szeretlek!

A szemeim azonnal kipattantak és tekintetem az övébe fúrtam, ami őszintén csillogott. Azt mondta, hogy…hogy szeretlek? Jól hallottam? Annyira ledöbbentem, hogy csak bámultam rá. Amikor néztem a csomó romantikus filmet, olvastam a rakat szerelmes regény, mindig is abszurdnak találtam, hogy valakik ilyen hirtelen szerelembe esnek, erre tessék… hiába ő mondta ki hamarabb én is ugyan ezt érzem. Lehet, hogy még túl korai ezt éreznünk, de ez nem egy forgatókönyv szerint megy. Szeretem és kész! Ennek a szónak nekem mindig is hatalmas jelentősége volt. Az eddigi kapcsolataimban, már amelyik nevezhető volt annak, nem mondtam ki soha, mert nem éreztem úgy. Valahogy mindig kikerültem, hogy reagálnom kelljen rá, de most igen is éreztem és ki akartam én is mondani!

-         Én is szeretlek! – feleltem, mire hatalmas mosoly terült szét az arcán és egy vérpezsdítő csókban részesített.

Egészen délit itt maradt velem és csak élveztük egymás társaságát, délben viszont elküldtem, hogy végre egyen is valamit és igyon egy kávét, mert még a végén rosszul lesz itt nekem. Vonakodva ugyan, de végül sikerült rávennem, de azért mielőtt elment volna még egy édes csókot váltottunk. Én is megkaptam az ebédemet, amit nagy nehezen sikerül magamba gyömöszölnöm. Az íze se volt valami jó, de étvágyam se volt, mert még a gyomrom nem volt tökéletes, de muszáj volt ennem. Ebéd után az orvosom is bejött, hogy elvigyenek néhány vizsgálatra. Hevesen tiltakozni kezdtem, amikor a nővér betolta a tolókocsit, mondván, hogy tudok én menni a saját lábamon is, de az orvos nem engedett belőle, így kénytelen voltam beleülni. A vizsgálatokon hamar túl lettem, de az eredmények majd csak holnap lesznek meg. Ezek eldöntik, hogy haza mehetek-e majd. Az orvos miután elment, a nővértől sikerült kikönyörögnöm, hogy hagy menjek vissza a szobámba a saját lábamon. Nagy nehezen sikerült meggyőznöm, így anélkül a szörnyűség nélkül mentem vissza a kórterembe. Reméltem, hogy Rob már visszaért, így az arcomon boldog mosollyal nyitottam be. A mosoly egy pillanat alatt tűnt el az arcomról, amikor megláttam, hogy Nina is bent van, mégpedig nem is akárhogyan. Rob szájára tapadva….