39.fejezet

Sziasztok!

Végre meghoztuk a következő fejezetet :D Az utolsó fejezettel is megpróbálunk sietni.  Sajnáljuk,hogy ennyit késtünk, de reméljük ez azért kárpótol titeket! Nem is szaporítanánk tovább a szót.

Jó olvasást!

Puszi: Netty & Wiky

Kristen

„Nem a fájdalomtól, hanem a félelemtől válik az ember irányíthatóvá.”

• Szia Kristen. Eljött a bosszú ideje! - mondta miközben hangosan felnevetett és ismét ránk fogta a fegyvert.

Amint megláttam és meghallottam a hangját félelem kerített hatalmába. Mégis hogy jutott be? Miért jött ide? Ezek a kérdések kavarogtak a fejemben. Ahogy ránk fogta a fegyvert teljesen lebénultam. Csak lebegett a szemem előtt, hogy a lányomnak ne essen baja. Nem számít ha én meghalok csak ő legyen biztonságban. Tudom, hogy Rob vigyázni fog rá. Muszáj valahogy húznom az időt, mivel Rob azt mondta, hogy háromra itthon van és már fél három múlt. De lehet még se jó ötlet, ha hazaért még a végén őt is…nem! Nem lehet baja! Sajnos Nina nagyon eltökéltnek tűnt és egyáltalán nem látszott rajta, hogy nem akar bántani, csak ránk ijeszteni. Látszott a szemében, hogy egy célja van: engem eltüntetni az élők sorából. Arcán ördögi mosoly terült el és folyamatosan a lányomon tartotta a szemét mintha azonnal rá akarna lőni. Csak őt ne!- gondoltam magamban elkeseredve. Én is azonnal követtem Nina tekintetét, de a kicsi még nyugodtan pihent, semmit sem érzékelve még a történtekből. De ahogy ránéztem az érzéseim egyik pillanatról a másikra megváltoztak. Már nem félelmet, hanem dühöt és elszántságot éreztem. Nem hagyom, hogy egy ujjal is hozzáérjen! Nem hagyom! Nem árthat neki, amíg én itt vagyok!

• Mit csinálsz te itt? - szólaltam meg először mióta bejöttünk, de a hangom megremegett. Mély levegőt vettem, hogy megnyugtassam magam. Nem érezheti, hogy megfélemlített, holott belül remegtem mint egy nyárfalevél.
• Jaj, drágám hármat találhatsz! De várj segítek… azért, hogy végezzek veled és a kölyköddel. - mondta ki az utolsó szót undorodva.
• Hogy jutottál be? - faggattam tovább, hogy húzzam az időt és már szerencsére nem remegett annyira a hangom.
• Meglepődnél milyen egyszerű volt! – nevetett fel. – Tudod nagyon motivált vagyok, és ha én akarok valamit, akkor azt meg is teszem…
• Mégis... mégis mit akarsz csinálni?
• Szerinted minek van itt ez a pisztoly a kezemben? - forgatta meg az úján az említett fegyvert.
• Ne csinálj őrültséget kérlek. - mondtam neki szinte könyörögve. - Legalább a picit ne bántsd.
• Ne könyörögj itt nekem! - váltott keményebb hangra és élesítette a fegyvert. Ekkor végleg elöntött a pánik és ösztönösen hátráltam a kiságyhoz. Egyet tudtam, hogy ha lő akkor inkább rám, mint Scarlettre. A hangoskodásra azonban a pici felébredt és elkezdett sírni. Megijedt szegénykém, de én is. - Hallgattasd már el azt a korcsot. - ripakodott rám.
• Éhes. Meg kell etetnem. – vettem azonnal karjaimba a kicsit, de mintha érezné, hogy én se vagyok nyugodt, nem akart megnyugodni.
• Na ne nézz hülyének! Eszedbe se jusson kimenni innen! Nem szükséges megetetni, mivel hamarosan mindketten halottak lesztek.
• Nina, kérlek. - kérleltem. - Mit ártottunk neked?
• Még hogy mit? Csak annyit, hogy élsz. Robot sikerült volna visszacsábítanom ha te nem jelensz meg a képbe. Ráadásul miattad nem sikerült bejutnom Londoni modellügynökségre sem. Tönkre tetted a karrierem és az életem. – mondta és szinte tajtékzott a dühtől. Mint egy bomba, ami akármikor robbanhat. Én folyamatosan ringattam Scarlettet, simogattam a hátát.
• Rob akkor se ment volna vissza hozzád ha én nem vagyok…- csúszott ki a számon, de már akkor megbántam. Nem szabad felidegesítenem!
• Te azt nem tudhatod! - szólt indulatosan, de kicsit elbizonytalanodva. Nem számított rá, hogy egyáltalán meg merek majd szólalni. Mit ne mondjak én se…
• Felhívhatom Robot? - kérdeztem meg kihasználva a pillanatnyi bizonytalanságát.
• Nem. - kiáltott rám. - Majd én közlöm vele a tényeket, hogy hamarosan a drága kis menyasszonya és a lánya halott lesz. - ezzel a kezébe vette a telefonom és tárcsázni kezdett. Pár csörgés után hallottam, hogy szerelmem beleszól.
• Szia Robert! - szólt bele Nina gonoszan. - Hogy mit keres nálam a kis Kris mobilja? A válasz egyszerű. Itt vagyok a házatokba azért, hogy megbosszuljam azt, hogy tönkre tettetek. Hogy mi? Nem-nem. Nem fogok elmenni azelőtt, hogy végeztem volna velük. - ahogy beszélt néhány percem volt csak átgondolni, hogy mihez is kezdjek.

Nina ugyan kiszámíthatatlan, de ugyan akkor könnyen elterelődik a figyelme. Egyetlen egy pillanat alatt döntöttem. Fogtam a picit és letettem a fotel mögé a babahordójában és egy határozott mozdulattal Nina felé vetettem magam, akit váratlanul ért a támadásom és elesett.

A telefon messze csúszott tőlünk, de én nem hagytam magam. Próbáltam elvenni tőle a fegyvert, de nem engedte. A pici a nagy csörömpölésre ismét elkezdett keservesen sírni, de nem hagyhattam ki a lehetőséget, hogy megmentsem magunkat. Már majdnem sikerült elvennem tőle, mikor egyszer csak egy durranást hallottunk. Elsült a fegyver és a golyó egyenesen a vállamba fúródott. Iszonyatos fájdalom kerített hatalmába, ordítani tudtam volna, de tudtam, hogy ugyan megsérültem, de nem gyengülhetek el. A lányomért ki kell tartanom.

• Hoppá-hoppá. Csak nem megsérült Miss Stewart? - gúnyolódott rajtam. Éreztem, hogy a vér szivárog a sebemből és ha nem segít rajtunk valaki akkor elvérzek. Óvatosan odavánszorogtam a kanapé mögött síró lányomhoz.
• Csss... Minden rendben lesz kicsikém. - suttogtam neki könnyes szemekkel és megpusziltam piros kis arcocskáját. - Nyugodj meg drágám. Hamarosan itt lesz apu és megvéd téged. Tudnod kell, hogy nagyon szeretlek. - mondtam még neki pedig tudtam, hogy nem érti.
• Mit pusmogsz azzal a kis szerencsétlennel? - kiabált rám. Felé fordultam miközben az ott lévő kabátomat a sebemre szorítottam, hogy csillapíthassam a vérzést. - Most akár meg is ölhetnélek, hogy gyors halálod legyen, de jobban fogom élvezni azt ahogy nézem, hogy elvérzel. - kacagott fel ördögien.
• Kérlek Nina. Legalább gondolj a lányomra. Ő még csak egy ártatlan kis baba. - könyörögtem neki de már alig voltam magamnál a fájdalom miatt. Már válaszolt volna mikor meghallottuk a rendőr autó szirénáit.
• Te kis szuka! – dühödött fel. - Hogy értesítetted a zsarukat? Ezért meg fizetsz. - sziszegte és elindult a lányom felé.
• Kérlek őt ne! Nem én szóltam nekik. Nem emlékszel, hogy Robnak elmondtad mit tervezel? Egészen biztos, hogy ő volt! Kérlek csak Őt ne bántsd! - csúsztam felé, mert a fájdalom szinte teljesen megbénított.
• Szóval akkor a drágalátos Rob volt. Adok én nek.... - mielőtt azonban befejezhette volna meghallottuk, hogy az egyik rendőr hangosbemondóba beszél Ninához.
• Azonnal jöjjön ki felemelt kézzel vagy adja át a túszokat. Nem akarunk erőszakhoz folyamodni! - próbálkozott, majd meghallottam szerelmem hangját is ami egy kis erőt adott, hogy kibírjam még egy kicsit.
• Nina kérlek enged ki őket. -kérlelt ő is.
• Felejtsd is el. Megbosszulom, hogy tönkre tetettek. - kiáltott vissza. Eközben észrevettem, hogy a konyha felől valaki közeledik. Szóval az egész csak egy elterelés és a hátsó ajtón valaki bejött. - állapítottam meg magamban. Nina még mindig az ablakra tapadt és így nem vette észre azt amit én.

Mikor azonban megláttam ki az illetve kik azok a szemem hatalmasra kerekedett. Kellan, Tom és az öcsém lopóztak be hátul. Már szólaltam volna meg, mikor csöndre intettek. Szerencsénkre Nina ebből semmit nem vett észre. Majd legnagyobb meglepetésemre ahelyett, hogy velem együtt kimentek volna hátulról elkapták Ninát akit váratlanul ért a dolog és nem tudott védekezni ellenük. Kellan elkapta hátulról míg Tom kivette a kezéből a fegyvert és az ablakon keresztül jelzett a rendőröknek, hogy jöhetnek.

• Ezt még nagyon megbánjátok. - kiáltotta Nina és próbált kiszakadni az őt tartó karokból.
• Kristen! - hallottam meg szerelmem hangját aki eszeveszetten rohant felém, mikor meglátta a véres ruhám. Próbáltam felkelni, de mostanra már a fájdalomtól már mozogni se tudtam. - Szerelmem minden rendben lesz. - suttogta könnyes szemmel. Igen könnyes szemmel. Sírt még pedig miattam. Soha nem mutatta még ki ennyire az érzéseit mint most. Fájt így látnom, nem akartam neki fájdalmat okozni. - Valaki hívja már azt a rohadt mentőt. - kiáltotta a tömegbe mivel a házat már ellepték a rendőrök. Hallottam, hogy többfelől is jött a válasz, hogy a mentő már úton van és ezután Rob karjaiban átadtam magam a sötétségnek. Elájultam.

Legközelebb már egy fehér, fertőtlenítő illatú szobában találtam magam. Hirtelen azt sem tudtam, hogy kerültem oda majd beugrottak a történtek. Próbáltam megmozdítani magam, de ekkor éles fájdalom hasított a vállamba mire felszisszentem. Ekkor éreztem, hogy valaki megmozdul mellettem. Kinyitottam a szemem és Rob aggódó tekintetével találtam szembe magam.

• Hogy érzed magad? - kérdezte miután egy gyengéd csókot lehet az ajkaimra.
• Nem valami jól. - suttogtam rekedten. - Mi történt?
• Miután elájult szinte abban a pillanatban megérkezett a mentő és behoztak. Meg kellett műteni, de szerencsére ki tudták venni a golyót viszont komplikációk léptek fel műtét közben. Azt hittem elveszítelek. Ráadásul egy napig fel sem ébredtél. - mondta nekem remegő hangon és lefolyt az arcán egy szomorú könnycsepp.
• Most már minden rendben lesz. - mondtam neki halkan. - Ninával mi lett?
• Letartóztatták. Egy hónap múlva lesz a tárgyalása.
• És Sophie? - kérdeztem meg a számomra legfontosabb dolgot.
• Anyával és Lizzyvel van otthon, mert a többiek mind itt vannak a folyosón. Mindenki aggódott érted. Sosem tudom eléggé megköszönni a srácoknak, amit tettek.
• Akkor a lányunk jól van. - könnyebbültem meg.
• Igen. - mondta majd lehajolt és gyengéden megölelt. - Szeretlek. - suttogta a fülembe.
• Én is téged. - majd egy gyengéd csókot adtam az ajkaira.
• Behívhatom a többieket? - kérdezte. - Egy napja arra várnak ők is hogy felébredj.
• Hát persze. - mosolyogtam rá.

Pillanatokon belül a szobába beözönlöttek a többiek. Legelőször anya jött oda és zokogva megölelt. Őt követte apa, az öcsém és végül a csajok. Mindannyian kifejezték örömüket, hogy most már jól vagyok. Nem sokáig maradtak, hogy tudjak pihenni, de megígérték, hogy amint lehet behozzák a kislányomat. Végre úgy tűnik, hogy már minden rendben lesz körülöttünk és semmi nem fogja beárnyékolni a boldogságunkat.

Robert

Istenem mi jöhet még?! Ez volt az első dolog, ami eszembe jutott, mikor végre képes voltam egy értelmes gondolatot összerakni. Szerintem az elmúlt események alatt, ezerszer meghaltam. De ugyan akkor Ninával akartam a saját kezemmel végezni. Hát ki gondolta volna? Ki hitte volna, hogy ez a nő ilyenre képes? Hogy képes lenne egy másik embernek és egy pici babának ártani…még most is ökölbe szorul a kezem a gondolatra. Ha rajtam múlik ez a nő élete végéig a börtönbe marad, és nem fogom hagyni, hogy holmi elmebajra hivatkozva megússza! Börtönben a helye és még így is jobban járt, mintha velem találkozna!

Mikor szerelmem elaludt ismét, ugyan megnyugodtam, hogy jól van és szerencsére – amiért áldom a sorsot – a kislányunknak sem lett semmi baja, az agyam folyamatosan zakatolt. Képtelen voltam tényleg megnyugodni, újra és újra ideges lettem, ahogy eszembe jutott az egész. Nem csak Ninára voltam végtelenül dühös, de magamra is. Nem voltam ott! Nekem kellett volna vigyázni rájuk! Megígértem nekik, de nem sikerült betartani és ezt nem bocsájtom meg magamnak. Nem is tudom mit csinálnék ha valamelyikőjüket vagy amibe még belegondolni is szörnyű, hogy mindkettőjüket elveszítettem volna…

Még körülbelül egy fél órát ültem Kristen mellett, végig a gondolataimba merülve, míg egy kezet éreztem meg a vállamon.

• Rob menj haza nyugodtan! – mondta Jules. – Én itt maradok vele. A lányod is vár! – mondta, mikor tiltakozni akartam.

Ezzel azonban nem tudtam és nem is akartam ellenkezni. Legszívesebben két helyen lennék egyszerre, de nem tehetem. Igaza van Julesnak, a lányom mellett most a helyem. Sóhajtva keltem fel a székről és nyomtam egy csókot szerelmem homlokára. Julestól is elköszöntem és megígértettem vele, hogy szól, amint Kristen felébred. Komótosan indultam meg kifele. Egy percig megfordult a fejembe, hogy gyalog megyek haza, igaz hosszú lenne, de legalább kiszellőztetném a fejem, de elvetettem az ötletet, mert másra se vágyok, mint hogy magamhoz ölelhessem a lányomat. Beülve a kocsiba, hamar anyáék házához értem, mivel a miénkbe jelenleg nem lehetett a helyszínelés miatt bemenni, de nem is vinném oda a családom. Mikor beléptem anya egyből hozzám rohant és megölelt. Rengeteget jelentett ez most nekem. Nem szóltunk egy szót se, de erőt adott. Most erősnek kell lennem. Meg kell tennem mindent a családom biztonságáért.

• Hogy van Kristen? – jött oda apa is.
• A körülményekhez képest egész jól, de miután elmentetek hamar elaludt. Jules bent maradt vele, de reggel megyek vissza hozzá. – mondtam nekik. – Scarlett? – tettem fel a számomra legfontosabb kérdést.
• Fent van a régi szobádban. Már elaludt és eddig még nem is ébredt fel. Úgy néz ki szerencsére elég jól viseli a dolgot. – mondta anya egy bátorító mosoly kíséretében. Ez nagyon megnyugtatott, legalább ő még remélhetőleg nem sokat ért a dolgokból.

Egyből felfelé vettem az irányt, egyenesen a szobámba. Anyáék gondoskodtak róla, hogy legyen neki hol aludni, így egy kiságyat gyorsan szereztek valahonnan. Nagyon hálás voltam nekik ezért. Amikor benyitottam, férfi létemre nem sok kellett ahhoz, hogy az eddig feszültség könnyekben jöjjön ki. Ahogy Scarlett békésen aludt bebugyolálva a kiságyban, hirtelen törtek fel bennem az érzések, hogy elveszthettem volna őt is. Halkan, hogy még csak véletlenül se ébresszem fel, elvánszorogtam az ágyig, leültem és csak néztem őt. Fogalmam sincs, hogy meddig ülhettem ott, teljesen elmerülve a gondolataimban, mikor arra lettem figyelmes, hogy kislányom nyöszörögni és ébredezni kezd. Szinte azonnal pattantam fel, hogy karjaimba vegyem és megvigasztaljam.

• Semmi baj kicsim, itt vagyok! – vettem fel és simogatni kezdtem a kicsike hátát, hogy hamarabb megnyugodjon. – Nincs semmi baj! – adtam egy puszit csöpp arcára.

Nem sokkal később, nyílt az ajtó és anya lépett be rajta. Gondolom hallotta, hogy felébredt, de mikor látta, hogy én már itt vagyok, rám mosolygott, majd ki is ment. Kislányommal a kezemben az ágyhoz sétáltam, majd visszaültem rá. Kitartóan ringattam, hogy minél hamarabb megnyugodjon és hamarosan már csak egy picit hüppögést lehetett hallani. Érdeklődve szemlélte az új helyet még kissé könnyáztatta szemeivel a karomban.

• Minden rendben van életem! – suttogtam neki. – Most már minden rendben van!

Rám emelte nagy szemeit, persze szerencsére még nem tudja mi zajlik körülötte, de úgy nézett rám, mint aki érti amit mondok.

• Nem hagyom, hogy még egyszer ez vagy csak valami hasonlói is megtörténjen! Soha! – terelődtek ismét rossz irányba a gondolataim. – Senki nem bánthat tieteket!

Egyszerűen képtelen vagyok túltenni magam a dolgokon. Nincs mit szépíteni a dolgon, egyszerűen nem tudtam megvédeni őket, és ezt nem tudom megbocsájtani magamnak. Megígértem Kristennek, hogy nem kell félni, erre….

Magamra kellett szólnom, hogy most nem ragadhat el az indulat, most már valakire kell figyelnem. Ismét kisbabámnak szenteltem minden figyelmem, aki a folyamatos ringatás hatására egyre laposabbakat pislogott. Hamarosan pedig újra elaludt a karjaimban. Óvatosan, vigyázva arra, hogy fel ne költsem, fektettem le újra a kiságyba. Szépen betakartam majd egy puszit adtam a homlokára.

Utána én is rájöttem, hogy ideje kezdeni magammal valamit. Mivel aludni képtelen lettem volna, másra se vágytam csak, hogy minél hamarabb mehessek be Kristenhez, egy zuhanyzás mellett döntöttem. Bíztam benne, hogy mint máskor, ez segít picit kikapcsolni, de ez most nem vált be. A gondolatok ugyan úgy kínoztak, hiába áztattam magam kicsit hosszú ideig. Mikor végeztem egyszerűen nem tudtam mit kezdeni magammal. Ki is mentem a szobából, hogy fel ne keltsem a kicsit, de így viszont lent a nappaliba szédelegtem. Sehogy se találtam a helyem, semmi se segített. Törni, zúzni lett volna kedvem, hogy kiadjam magamból a sok dühöt, de tudtam, hogy ezt itt nem tehetem meg.

Az idő csigalassúsággal telt, de továbbra sem bíztam egy szemhunyásnyit sem aludni. Már fél 6 fele lehetett, mikor fent mozgolódást hallottam, majd néhány pillanat múlva, anya jött le az emeletről.

• Miért vagy lent? – kérdezte döbbentem, mikor meglátott.
• Nem bírtam aludni. – válaszoltam tömören, mire anya oda jött hozzám és leült mellém.
• Egy picit pedig muszáj lenne, még van időd, mielőtt bemegyünk a kórházba, majd én ellátom a kicsit. – mondta, miközben egyik kezével végigsimított a hátamon. Nyugtatni próbált, de nem lett jobb.
• Képtelen vagyok most aludni. Ezer felé járnak a gondolataim. – temettem kezeimbe az arcom. – Egyszerűen nem értem, hogy történhetett! Ennek nem lett volna szabad megtörténnie! – pattantam fel és idegesen járkálni kezdtem.
• Tudom, kisfiam. Számomra is felfoghatatlan az egész! De már nem tudunk változtatni rajta! – beszélt hozzám, de én még mindig járkáltam. – Most egyszerűen nem tudunk mást tenni, mint erősek maradni és újra talpra állni. Apáddal elintézitek, hogy Nina ne ússza ezt meg, de ami a legfontosabb addig mi vigyázunk Kristenre, hogy minél hamarabb felépüljön és persze a picire is. Mindent rendbe kell most tennünk magunk körül, de ahogy mindenkinek, neked is össze kell szedned magad! Nem tehetsz róla, hogy így alakultak a dolgok! Persze lehet azon gondolkozni, hogy mi lett volna, ha nem mész el, ha otthon maradsz velük, de nem tudtad hogy ez lesz! Fogalmad sem volt! – folytatta, mire végre megálltam egy helyben.
• De nem tudok túljutni rajta. Megígértem, hogy megvédem őket!
• És te mindent meg is teszel, de sajnos drágám, az ilyen gonosz emberekkel szemben, sokszor tehetetlenek vagyunk!

Nem tud meggyőzni. Egyszerűen nem tudok neki igazat adni ebben.

• A lényeg, ahogy te is mondtad, hogy most rendet kell tennünk magunk körül. Első és legfontosabb, hogy Kris minél hamarabb rendbe jöjjön, illetve egy új házat is keresnünk kell, mert oda nem vagyok hajlandó visszavinni a családom! – magyaráztam. – Ninát pedig remélem, hogy élete végéig börtönbe lesz. Nem fogom hagyni, hogy megússza!
• Apád már intézkedett az ügyvéd miatt. Megígérte, hogy mindent megtesz. De ettől függetlenül se hiszem, hogy Nina ezt pár évvel megússza, főleg hogy egy ártatlan kisbabára is rátámadt!
• Én is ebben bízok anya!

Anya már nem ment vissza lefeküdni, beszélgettünk egészen addig, míg el nem indult elkészíteni a reggelit. Én ekkor felmentem, mert hamarosan Scarlett is felébred. Nem sokat kellett várnom és kislányommal együtt mentem le a konyhába, hogy megetessem. Anya már ott várt, mindent előkészített. Hamarosan apáék is felébredtek és csatlakoztak hozzánk. Miután a kicsi is jóllakott, Lizzy elvitte egy picit babusgatni, míg én is megreggeliztem. Minél gyorsabban indulni akartam a kórházba, így amilyen gyorsan csak lehetett elkészültünk. Most már a kicsit is vittük, Kristen biztos nagyon fog neki örülni. Mikor megérkeztünk a kórházba, egyből szerelmem kórterme felé siettünk, ahol Julesékat találtuk. Kristen már ébren volt, mire kicsit értetlenül néztem Julesre.

• Én hívni akartalak! – mondta nevetve.
• Én kértem, hogy ne hívjon. Nem akartalak felkelteni olyan hamar! – mondta bocsánatkérően Kris. Ha tudná, hogy egy kicsit se aludtam…
• Nyugodtan hívhattál volna, hamarabb jöttem volna. – mondtam, mikor oda mentem mellé.
• Legalább a kis hercegnőmet is be tudtátok hozni! – nyúlt rögtön a kicsiért, aki, mióta meglátta anyukáját édesen mosolyog a karomból és kis kezével felé kapálózik.

Hihetetlen, hogy mennyire érzi, még ha tudni nem is tudja, hogy ki neki Kris. Óvatosan átadtam neki a lányunkat, Kris pedig rögtön apró puszikkal halmozta el az arcát, aki ezt mosolyogva élvezte.

• Hogy vagy? – kérdeztem rá az egyik legfontosabb dologra.
• Már sokkal jobban. Ugyan még fáj, de már közel sem annyira mint tegnap. – mosolygott rám, majd egy csókot váltottunk.
• Meddig kell bent maradnod? – kérdezte anya.
• Még két napot biztos. – felelt Kristen apja. – Saját felelősségre ugyan hazajöhetne, de nem akarunk kockáztatni. Ugye? – nézett szigorúan a lányára.
• Nem lenne semmi bajom. Otthon is tudnék pihenni! – ellenkezett Kris az apjával, de a szája szegletében mosoly bujkált.
• Ez nem vita tárgya. – zárta le anyukája is a kérdést. – Két napig még itt lábadozol!

Kris ezután esdeklően nézett rám, hogy hátha én tudok hatni a szüleire, de sajnos ki kellett hogy ábrándítsam, ugyanis tökéletesen egyet értettem velük.

• Sajnálom drágám, de igazuk van. Nem kockáztatunk! – mondtam, mire elhúzta a száját.
• Na szép mondhatom, mindenki ellenem van! – rázta nevetve a fejét. – Legalább te szépségem a mamival vagy? – kérdezte egy szem lányunktól, aki a kis kezeivel anyukája felé kezdett kapálózni. – Látod milyen gonoszak! Nem baj, majd mi összefogunk ellenük! – Beszélt hozzá mosolyogva, majd nyomott egy puszit a kis tenyerére.

Még egy kicsit anyáék is itt maradtak, de nem volt sokáig, mivel az orvos sem nézi jó szemmel, hogy ennyi látogató megy egy beteghez. Egy idő után elvettem a kicsit Kristentől, ugyan is a kis drágám nagyon aktív volt anyukája karjaiban, akinek az arca, hiába tagadta, néha megrándult a fájdalomtól, ahogy a kicsi kapálózott. Nem sokkal később anyáék is hazamentek, és a picit is hazavitték. Julesék is velük mentek, rájuk fért már a pihenés. Mindketten elköszöntünk szemünk fényétől, majd mikor mindenki elment, szerelmem mellé telepedtem. A fejét a mellkasomra hajtotta és egy ideig csak csendben élveztük egymást társaságát. Nagyon elmerenghetett valamin, engem pedig majd megölt a kíváncsiság, hogy tudjam mire gondol. Bár sejtettem, hogy mik járnak az eszébe. Bár már igazán megtanulhattam volna, hogy sokszor tud meglepetést okozni és egy most is így történt. Egyáltalán nem számítottam rá, hogy ilyen dolgok járnak most a fejében, de lehet hülyén hangzik, de ugyan akkor örömmel is töltött el.

• Rob lehetne egy kérésem? – fordította felém az arcát, és kíváncsian, kissé félve nézett rám. Nem értettem miért.
• Persze, bármi! – mosolyogtam rá.
• Azt szeretném…. – habozott. – minél hamarabb a feleséged szeretnék lenni.