22. fejezet

 Sziasztok! Meghoztuk a következő fejeztet :D reméljük tetszeni fog. Nagyon szépen köszönjük az előzőhöz érkezett komikat és a pipákat is. Reméljük ehhez is kapunk :D.

Nem volt már időnk kijavítani, így a hibákért elnézést kérünk.

Jó olvasást kívánunk!

Puszi: Wiky & Netty 

Kristen

„A nők mindig tudják, hogy milyen a hatásos belépő.”

Fogalmam sincs, ki lehet ilyenkor, és legszívesebben el is küldtem volna melegebb éghajlatra, de mikor megláttam, hogy ki áll az ajtóban, minden dühöm elszállt….

-         Szia cicus! Hiányoztam? - kérdezte az illető szemtelenül vigyorogva.

-         Ian! - kiáltottam fel és a nyakába ugrottam.

-         Ez igent jelent?

-         Hát persze te tökfej. - mosolyogtam rá. - Hogy kerülsz ide?

-         Nos, mivel sürgősen haza kellett mennem, mikor kórházban voltál és nem tudtam megvárni még magadhoz térsz ezért gondoltam megleplek - mondta miközben beljebb engedtem a házba.

-         Igazán szólhattál volna! Kimentem volna eléd a reptérre.

-         Akkor nem lett volna meglepetés - zárta le a témát. - És a szőke illetve inkább barna herceggel mi a helyzet? – tért rögtön a lényegre, amikor betessékeltem.

-         Még mindig minden rendben van - mondtam egy boldog mosollyal az arcomon. - Sajnos nem tudtam elkísérni Londonba, mert az ügynököm bekavart - fintorodtam el. - De sietek, hogy minél hamarabb vele lehessek.

-         Akkor nem tudunk sok időt együtt tölteni. - állapította meg szomorúan.

-         Meddig maradsz?

-         Egy hónapig otthon nincs munkám szóval addig terveztem.

-         Akkor gyere velem Londonba. Nikki és Ashley is jön. Na mit szólsz?

-         Én benne vagyok. Robert nem lesz féltékeny?

-         Miért lenne? - kérdeztem értetlenül majd, ahogy az arcára néztem leesett. - Nem tudja, hogy meleg vagy?

-         Nem drágám, nem erről beszélgettünk, mikor legelőször találkoztunk.

-         Ja, igaz bocsi, hülye kérdés volt – feleltem. - Akkor majd beavatjuk.

-         Oké akkor elmegyek veletek. Legalább lesz alkalmam megismerni a kis szíved választottját – mondta egy huncut mosollyal. – Az én kivallatásomon még át kell esnie. – tette hozzá. Jajj szegény előre sajnálom. – Na, akkor térjünk át másra! Megéld csak el hogyan is ismerkedtél meg ezzel a cuki fiúval?

Ledobálta a cuccait, majd kényelmesen elhelyezkedtünk a kanapén, és belekezdtem a mesélésbe. A legelejétől kellet kezdenem, mert végül is nem tudott semmit arról, hogy mi már régebben is barátok is voltunk. Beszámoltam neki a gyerekkorunkról, majd arról, hogy a modellkedés miatt jöttem Párizsba, így szakadtunk el egymástól. Egészen onnan, hogy beismertem, miattam lett vége régebben a barátságnak, odáig, hogy mikor és hol találkoztunk újra. Itt még Ninát is megemlítettem, és mint kiderült Ian is ismeri. Együtt dolgoztak pár évig, de nem jöttek ki egymással. Nem is értem miért… A történetből persze nem hagytam ki azt a kínos esetet sem, mikor a divathéten lefeküdtem Kellannal, mire rosszallóan rázta a fejét.

-         Ne nézz így rám! Kicsit sokat ittam és tudod, hogy nem bírom a piát.

-         Oké! És legalább jó volt? - kérdezte kaján vigyorral, mire csak oldalba böktem.

Ezután folytattam a történetet és mikor a Ninás részhez értem Ian eléggé megdöbbent és legszívesebben megfojtotta volna. Az egész éjszakát végig beszélgettük és már csak arra eszméltünk, hogy kel fel a nap. Mivel én is, és drága barátom is egyre nagyobbakat ásítozott, gyorsan megmutattam neki a vendégszobát és elvonultam a hálómba aludni pár órát.

Pár óra múlva arra keltem, hogy valaki jobban mondva valakik elhúzták a sötétítő függönyt és lerángatták rólam a takarót.

-         Mi a fene van itt? - kérdeztem mérgesen az álmosságtól.

-         Egy óra múlva már a város másik végében kell lennünk egy reklámfotózáson – mondta Ash.

-         Szívesen! – tette hozzá Ian és hallottam a hangján, hogy mosolyog.

-         Hogy mi? - pattantam ki az ágyból. - Még is mennyi az idő?

-         10 óra elmúlt. - világosítottak fel. Ahogy ezt kimondták berohantam a fürdőbe egy gyors zuhany erejéig.

-         Előkészítjük a ruhád. - kiabált utánam Ash és Ian.

-         Oké! Sietek.

Tényleg gyors zuhany volt és mire végeztem kimentek a szobából, hogy fel tudjak öltözni A kezdeti álmosságom szinte azonnal elmúlt.. Kiválasztottak nekem egy hófehér nadrágot egy virágmintás csőtoppal egy krémszínű magassarkút és az elmaradhatatlan kiegészítőket.

 

Felöltöztem és leszáguldottam a lépcsőn. Mindketten már a bejárati ajtónál vártak türelmetlenkedve. Az elengedhetetlen kávéra most nem jutott időm, így ki kell bírnom, még be nem érünk, addig pedig próbálom magam ébren tartani.

-         Na végre! - sóhajtott barátnőm. - Induljunk.

-         Ian te hogy vagy ilyen friss? - értetlenkedtem miután beszálltunk az autóba.

-         Már hozzá szoktam drágám azért - vigyorgott a képembe. – Viszont rád most rád férne egy smink. – tette hozzá.

-         Köszönöm, én is szeretlek! – vágtam vissza, de alig bírtam elrejteni a mosolyom.

Épp időben értünk oda a fotózásra és már vittek is az öltözőbe. Egész nap ide-oda rángattak, egyik fotózásról a másikra. Nagyon megerőltető volt, de Robért bármit megtettem volna. Ian és Ashley végig mellettem voltak, és azért sokszor rám parancsoltak pár perc pihenőt. Estére már hulla fáradtan értem haza és aludtam el.

Reggel nem túl kipihenten ébredtem, de muszáj volt ismét munkába állnom. Előtte azonban be kell szereznem Rob ajándékát amiben Ian segít majd nekem.

-         Jó reggelt napfény! - köszöntött amint beléptem a konyhába.

-         Neked is! Kérhetek egy szívességet? - kérdeztem miközben belekortyoltam a reggeli kávémba.

-         Persze, mondjad.

-         Lefoglalnál nekem két repülőjegyet két hét múlvára Ciprusra?

-         Ó persze! Csak nem Rob szülinapi ajándéka?

-         De igen! - mosolyogtam rá. – Szerinted örülni fog neki? – kérdeztem.

-         Biztosan! Ki ne örülne egy ilyen ajándéknak? Amúgy meg, ahogy láttam rajta, akár egy firkát is adhatnál neki, annak is örülne, mert tőled van. – felelte nevetve. – Bár…most hogy így belegondolok, lehet egy szexi fehérneműt jobban értékelne… - tette hozzá.

-         Olyat is kaphat! – mondtam, és rákacsintottam, mire ismét felnevetett. - Most megyek telefonálok egyet. - azzal kisiettem és tárcsáztam először Rob számát.

Alig vártam már, hogy beszéljünk. Már iszonyatosan hiányzik, így örülök, hogy most legalább nem kell sietnem sehova. Ahogy elővettem a telefonom, meglepetten vettem észre, hogy tegnap volt egy nem fogadott hívásom…Robtól. Olyan mélyen aludtam volna, hogy nem hallottam? Szegénykém, remélem nem hitte azt hogy direkt nem vettem fel. Csak teljen már le ez a két hét! – gondoltam magamban.

-         Kris? - szólt bele köszönés helyett. Éreztem a hangján, hogy picit neheztel.

-         Igen én vagyok. – feleltem, mintha észre sem vettem volna az előbbi hangszínét.

-         Tegnap este hívtalak, de nem vetted fel. - mondta gyanakvóan.

-         Ne haragudj, de nagyon hosszú napom volt és hamar elaludtam. – mondtam őszintén. - De veled minden rendben? Hogy vagy?

-         Igen. Jackék háza három napon belül kész és szombatra terveznek egy házavatót. - újságolta, de azt még nem is sejtette, hogy ez egyben a szülinapi partyja is lesz.

-         Sajnálom, hogy nem lehetek ott, de már csak két hét és együtt leszünk.

-         Már alig várom. Már nagyon hiányzol! – vallotta be.

-         Te is nekem! Gyűlölöm ezt az egész helyzetet, de ez a két hét már azért sem fog ki rajtunk, igaz? – próbáltam jobb kedvre deríteni. Nem akartam, hogy szomorú legyen. Magamhoz akartam ölelni és megvigasztalni.

-         Igaz! És te hogy vagy? Minden rendben? Nem fáj semmit? – hallatszott a hangján az aggodalom.

-         Nyugalom drágám, minden a legnagyobb rendben, majd ki csattanok. Mielőtt mennék hozzád, már a kezemen is csak egy kötés lesz! A munkával minden rendben? – kérdeztem.

-         Persze, bár most kissé lassan haladunk, így páran aggódnak a határidők miatt, de az idő miatt nem tudunk gyorsabban haladni. Ez ellen senki nem tud semmit tenni – magyarázta. – Nem könnyű, megnyugtatni az ügyfeleket, de igyekszünk.

-         Ne aggódj! Biztos időben végeztek! Minden rendben lesz. – nyugtattam.

-         Igyekszek, de már az is sokat segít, hogy beszélünk!

Én is hasonlóan voltam. Amikor meghallom mindig a hangját, szinte elmúlik a fáradtságom és erőt ad, hogy nem soká találkozunk, más részről viszont, ilyenkor még jobban hiányzik. Még nehezebb magam rávennem, hogy bírjam még ki ezt a kis időt, és ne utazzak oda rögtön. Nem akarom, hogy hallja a hangomon esetleg, hogy fáradt vagyok, vagy azt, hogy szomorú. Nem akarom, hogy még miattam is aggódnia kelljen. Elég hogy én aggódok érte.

-         Most mennem kell egy ruhapróbára. Este még hívlak. Szeretlek nagyon! – mondtam, miután még egy fél órát beszélgettünk és Ian jelzett, hogy indulnunk kell.

-         Én is téged! Szia kicsim!

-         Szia édes! - azzal kinyomtam a telefont.

Gyorsan elkészültem és Ian vállalta, hogy elfuvaroz a munkába. Az út egy részét csendbe tettük meg, majd megszólalt.

-         Nem akarok beleszólni Kris, de Robot elengedik a munkahelyéről erre a kis kiruccanásra, amit tervezel?

-         Erre nem is gondoltam… - merengtem el – fel kéne hívnom az apját, hátha sikerül vele megbeszélnem. – vetette fel.

-         Hajrá! – mondta, mire a telefonom után kezdtem el kutatni. – Mire is mennél nélkülem…- sóhajtott fel színpadiasan, mire csak kinyújtottam rá a nyelvem.

Rob apjának a számát kerestem ki a telefonomban és bíztam benne, hogy megvan. A sors úgy látszik mellém szegődött, mert megtaláltam és rányomtam a hívásra. Néhány csörgés után fel is vette.

-         Igen? - hallottam meg a hangját.

-         Richard? Kristen vagyok.

-         Ó, szia Kris! Miben segíthetek?

-         Nos, gondolom ti is mentek a házavatóra szombaton és megakarom lepni Robot a szülinapján. Egy utazást szeretnénk adni neki. Lehetséges, hogy nélkülözd egy hétig a munkából?

-         Persze! Biztos örülni fog. - mondta és hallottam a hangján, hogy mosolyog. – Gondolom, ez a beszélgetés maradjon köztünk.

-         Igen! Köszönöm Richárd. Akkor szombaton találkozunk. Szia!

-         Szia Kristen!

Ahogy beértem újból megrohamoztak. Ez a napom is sűrű lesz – állapítottam meg magamban. Nem is gondoltam volna, hogy ennyi munka torlódott fel, de azt hiszem most már nekem is jobban oda kell figyelnem, hogy kevesebbet vállaljak el. Annyi festéket kentek rám, hogy szinte nehéz volt. Mint minden este, mire végeztem már alig álltam a lábamon, mert a fotózás után a fotós mutogatta nekem a fotókat. Néha már komoly erőfeszítésbe tellett, hogy figyeljek is rá. Ian valamikor dél körül elment ebédelni, meg a jegyeket intézni, de visszajött értem és hazavitt. Sajnáltam, hogy meglátogat, erre időm sincs vele foglalkozni, de megnyugtatott, hogy a lányok addig elszórakoztatták. Este még felhívtam Robot. Nagyon jó volt hallani elalvás előtt a hangját, és talán ennek hatására, ő lett álmaim szereplője is.

A hét hamar eltelt szinte minden napon hasonlóan telt. Örömmel vettem tudomásul, hogy az utolsó külön töltött héthez értünk, és ez hatalmas plusz energiát adott. Itt már sokkal nyugisabb napjaim volt és az lebegett a szemem előtt, hogy szombaton már indulhatok. Szombat este lesz a házavató buli, így ha reggel elindulok, még lesz időm előtte rendbe tenni magam. Rob úgy tudja, hogy csak vasárnap megyek, és remélem sikerül neki meglepetést szereznem.

Ashley persze egy kiadós vásárlást is beszervezett csütörtökre és még Nikkivel is elmegyünk egy kisebb partyra.  Ez a maradék két nap villámgyorsasággal repült el és már azon kaptam magam, hogy Ashley, Nikki és Ian rángatnak boltról boltra. Szinte az egész ruhatáram kicserélték.  Hiába mondtam nekik, hogy csak egy hétre megyünk Robbal ők azzal érveltek, hogy Londonban azért tovább maradunk. Ők is velem jönnek, akárcsak Ian, így ők is kerestek valami ajándékot Robnak. Mivel este programunk volt, nem nézelődhettünk sokáig. Az esti bulinak már alig vártam, hogy vége legyen. Mondhatni, hogy csak testben voltam ott, ugyan is gondolatban Robon agyaltam. Sejtettem, hogy eléggé gyanakvó és enyhe bűntudatot éreztem, hogy elhanyagolom, de muszáj volt, hogy a tervem beváljon. Ott szorongattam a kezembe a telefonom, hogy felhívjam-e, de az órára nézve, lebeszéltem magam róla, mivel szerintem már alszik. Egy sms-t azért küldtem neki, majd ismét próbáltam Nikkiék beszélgetésére figyelni, több-kevesebb sikerrel.

Másnap még átmentem anyáékhoz elköszönni. Csak egy rövidke látogatást terveztem, de úgy elbeszélgettük az időt, hogy már majdnem este volt mikor elbúcsúztam. Remek hangulatban telt a nap, de sietnem kellett, mert még be sem pakoltam, holnap pedig korán kell indulnom. Mikor beléptem a szobámba azonban négy nagy bőröndöt vettem észre.

-         Vettem a bátorságot, hogy bepakoljak neked. - hallottam meg Ian hangját mögöttem.

-         Köszönöm! – öleltem meg – Tényleg semmire se mennék nélküled! – mondtam neki.

-         Ez tény! – mondta, mire megforgattam a szemem.

-          Akkor most fekszek is aludni, hogy holnapra kipihent legyek!

-         Oké! Jóéjt! – mondta, de még az ajtóból visszaszólt - Ja és amúgy Rob párszor hívott, de nem vettem fel nehogy félre értse.

Még a mozdulatban is lefagytam. Úristen még jó hogy nem vette fel, azt sehogy se tudtam volna kimagyarázni, de lehet alkalmat sem hagyott rá.

-         Rendben. Tényleg mindent köszönök! – néztem rá hálásan. - Már nem hívom fel. Legyen csak megdöbbenve, ha holnap megjelenek. – mosolyogtam, ahogy elképzeltem az arcát. - Na tényleg alszok. Jó éjt Ian!

-         Neked is cicám! - mondta majd becsukta az ajtót és miután elkészültem szinte bezuhantam az ágyba és átadtam magam az álmosságnak.

Reggel kissé fáradtan keltem majd egy gyors zuhany után a szekrényem előtt álltam tanácstalanul. Végül az esetleges fotósokkal nem törődve, egy kényelmes ruha mellett döntöttem, amitől persze Iantól egy rosszalló pillantást kaptam. Összeszedtük a kis bandát, majd izgatottan hagytam magam mögött a Páriszt, hogy végre újra Londonba lehessek.Csak reméltem, hogy minden tökéletes lesz. 

Mikor leszálltunk hatalmas nyugalom szállt meg, mint aki végre hazaért. Ez a gondolat mosolygásra késztetett, amit a többiek is észrevettek, de nem szóltak semmit. Miután összeszedtük a csomagjainkat, már szinte rutinosan mentünk a hotelbe és vettük birtokba a szobáinkat. 

Nem volt sok időn készülődni, de a többiek kezelésbe vettek. Nem volt sok beleszólásom, mert mindig leintettek, de a végeredmény még engem is meglepett. Egy egyszerű szürke, fekete csíkkal díszített koktél ruhát választottak nekem hozzá illő cipővel és kiegészítőkkel. A sminkem picit erősebb lett a megszokottnál, de így volt tökéletes.Ők is gyorsan, legalábbis amennyire ezt gyorsnak lehet nevezni, elkészültek és végre elindulhattunk Jackék házavató bulijára. Rob semmit nem sejt, hogy ez a buli félig neki is lett szervezve és imádkozok, hogy sikerüljünk a meglepetés.

Robert

Értetlenség. Ez volt bennem, mikor már a sokadik hívásomat nem vette fel Kristen. Az, hogy ideges vagyok enyhe kifejezés. Már nem tudom hányadik hívás után Tom vette ki a kezemből a mobilt.

-         Fejezd már be! Ha az előző 100-at nem vette fel az elmúlt 10 percben, akkor ezt se fogja!

-         Haha, nagyon vicces! – mondtam gúnyosan.

-         Attól nem veszi fel, ha még vagy 50-szer megpróbálod. Nyugalom!

Visszavettem a telefonomat, de egy nagy levegő után beláttam, hogy igaza van. Idegesen doboltam a lábammal és egymás után szívtam a cigiket, miközben Tom valamit hevesen magyarázott nekem. Este volt már mikor elment, de nem lettem egy cseppet sem nyugodtabb, hogy még most se hívott vissza. Alig tudtam aludni az éjjel valamennyit, csak forgolódtam. Rosszabb és rosszabb képek jelentek meg előttem. Ezer és ezer okot találtam arra, hogy miért nem vette fel vagy hívott vissza, de egyik rosszabb volt, mint a másik. Nem tudom hány óra lehetett, mikor végre sikerült aludnom, de lehet fáradtabban keltem, mint mikor elaludtam. Azaz pontosabban keltettek. Valaki rátapadt a csendőre, ezzel kirángatva az ágyból. Mikor álmosan odacsoszogtam az ajtóhoz és kinyitottam, Lizzyvel találtam magam szemben.

-         Boldog Születésnapot! – ugrott a nyakamba és ölelt meg szorosan - Ugye nem költöttelek fel? – kérdezte, miután elengedett.

-         Á dehogy. Én egész nap így nézek ki. – mondtam, de a vége ásításba torkollott.

-         Hupsz bocsi, nem akartam. Bár már épp itt az ideje felkelni!

-         Mert hány óra van? – kérdeztem.

-         Már 10 is elmúlt! – mondta Lizzy, mintha valami bűnt követtem volna el.

-         Borzasztó! Hogy is mertem ilyen sokáig aludni! – kaptam színpadiasan a szívemhez.

-         Hiába gúnyolódsz, akkor is késő van. Mennünk kell anyáékhoz, aztán meg Jacksonékhoz. Vagy már elfelejtetted? – kérdezte felhúzott szemöldökkel.

-         Nem. – feleltem. – Csak adj pár percet, hogy elkészüljek….esetleg egy félórát. – tettem hozzá, ahogy elindultam készülődni.

Az félórából egy óra lett, de mentségemre legyen mondva, hogy kávéztunk is. Azért megyünk anyáékhoz, mert előtte személyesen fel akarnak ők is köszönteni, mielőtt a bulira mennénk.  Egy amolyan ünnepi ebédre gyűltünk össze. Mikor megérkeztem mindenki megszorongatott és boldog mosollyal az arcukon köszöntöttek fel. Az én arcomra is mosolyt csalt a kedvességük, na meg a lelkesedésük, ugyanis a lányok szinte lökdöstek az ajándékok felé. Hiába mondtam nekik, hogy nem kell semmit venniük nekem, mint minden évben, most sem hagyták ennyiben a dolgot. Nagyon hálás voltam az ajándékokért, de kissé szomorú, mert eszembe jutott Kristen. Még mindig nem tudok róla semmit. Anya mindenkit a konyhába terelt, de én egy fél perc türelmet kérve tőlük, ismét megpróbáltam felhívni. Megint nem tudtam elérni. Dühösen és mérhetetlenül aggódva tettem zsebre a telefont és csatlakoztam a családomhoz. Az ő jókedvük rám is rám ragadt, de szinte minden második gondolatom Kris volt.  Egy idő után anyának is feltűnt, hogy kissé szótlan vagyok, de arra a kérdésre, hogy valami baj van, csak nemlegesen megráztam a fejem.

Mivel anyáék is hivatalosak voltak az összejövetelre velük együtt indultunk el Jacksonékhoz. A házat nagyon szépen sikerült rendbe hoznunk, igazán gyönyörű lett és szerencsére ezzel sikerült is időre elkészülnünk. Most így feldíszítve, kivilágítva még szebb volt és az előtte parkoló kocsikból ítélve, már elég sokan ott is voltak.

Az első utunk persze Carolinékhoz vezetett, hogy köszönjük, és sok sikert kívánjunk a közös életükhöz. Váltottunk még velük pár szót, majd elvegyültünk a tömegbe. Én megkerestem a fiúkat, akikre egy-egy sör társaságában akadtam rá a ház egyik sarkában. Ők is a köszöntéssel kezdtek, majd a nekem is szereztek egy sört koccintani.

-         Jaj, megint idősebb lettél. Szörnyű… - sopánkodott Kellan.

-         Hát igen. Lassan már megjelennek azok a fránya őszhajszálak is. Borzasztó! – csatlakozott Tom is.

-         Köszönöm a bíztatást. – nevettem fel, majd beleittam a sörömbe. -  Tom nem beszéltél Ashleyvel? – kérdeztem.

-         Ma még nem. Miért?

-         Nem mondott valamit Kristenről? Nem tudom elérni azóta se.

-         Nem, de ne aggódj. Biztos nyomós oka van rá. – próbált nyugtatni.

-         Biztos…

Nem sok idő telt el, mikor valaki csengetett. Biztos egy újabb vendég – gondoltam.

-         Rob kinyitnád? – kérte Jack, miközben italokat vitt ki az udvarra.

Szívesen segítettem neki, így elindultam az ajtó felé, de mikor kinyitottam még levegőt is elfelejtettem venni. Azt hittem csak képzelődök, hogy csak álmodok, ugyanis ő állt az ajtóban, Kristen.

-         Boldog Születésnapot! – mondta egy széles mosollyal az arcán.