20. fejezet

Sziasztok!

Meghoztuk a következő fejezetet :)! Nagyon szépen köszönjük az előzőhöz  érkezett kommenteket és pipákat, illetve a két hetes türelmeteket. Reméljük tetszeni fog ez a fejezet is nektek. Az esetleges hibákért elnézést kérünk.

Jó olvasást kívánunk!

Puszi: Wiky & Netty

„A távollét szerelmesek közt úgy hat, mint a szél a tűzre: a kis szerelmet eloltja, a nagyot tűzvésszé növeli.”

Kristen

Egész hazaúton az imént történtek jártak a fejemben. Hihetetlen, hogy Ashleyék eljegyezték egymást. Látszik rajtuk, hogy szeretik egymást, de ez lehet túl korai. Persze teljes szívemből szurkolok nekik, és bízom benne, hogy együtt maradnak, de Ash nem tudott meggyőzni teljesen az érveivel. Látszik rajta, hogy nagyon boldog, csak az ő helyzetükben is ez hamar elmúlhat. Féltem, hogy ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy tervezik, akkor teljesen összetör. Két felem harcolt egymás ellen, de végül arra jutottam, hogy mindenbe támogatom őket, akár hogy is alakul. Még mindig kissé sokkos állapotban léptem be a lakásomba. Ez az arcomon is meglátszódhatott. Rob mikor megérkeztem mosolyogva fordult felém a TV elől, de mikor meglátott lefagyott a mosolya.

-         Mi baj van? – kérdezte aggódva.

Nagy nehezen, vigyázva a gipszre, levettem a kabátomat, a kocsi kulcsot ledobta a szekrényre, majd leültem mellé a kanapéra és egy csókot nyomtam a szájára.

-         Baj az nincs… - egy percig mérlegeltem magamban, hogy ezt el szabad-e mondanom, majd folytattam – Tom eljegyezte Ashleyt.

Eddig magam elé néztem, de most szerelmemre figyeltem. Leírhatatlan, hogy hány érzelem futott át az arcán: döbbenet, értetlenség és talán…düh? Egy percig emésztgette a hallottakat, majd megszólalt.

-         Ugye ez csak vicc? – kérdezte, mint aki tényleg azt hiszi, hogy ilyennel viccelnék.

-         Nem! Ilyen jó fantáziám nincs. – feleltem cinikusan.

-         Megfojtom Tomot! – mondta, majd egyik kezével elkezdte a halántékát dörzsölni. Látszott rajta, hogy ideges.

-         Boldogok, szerelmesek! – vettem védelmembe őket.

Félig fekvő helyzetbe tornáztam magam, hogy a fejem a mellkasára hajthassam. Rob azonnal kapott a lehetőségen és egyik kezével még közelebb húzott magához, majd elkezdte a karomat cirógatni. Mondanom se kell, hogy ezek után nehéz volt a témára koncentrálnom.

-          Értem én – folytatta. – De pont Tom? Eddig ő regélt nekünk, hogy élvezzük ki a szabadságot, meg részegen kiselőadásokat tartott nekünk a papucsférjekről.

-         Mindenki változhat. – feleltem egy mosoly kíséretében, ugyanis nem tudom megállni és elképzeltem Tomot részegen.

-         Na de ekkorát? – kérdezte még mindig hitetlenkedve.

-         Ekkorát! – mondtam.

Feljebb tornáztam magam, hogy az ölébe ülhessek. Egyik lábamat átvetettem a lábain, hogy pont szembe ülhessek vele, ép kezemet pedig a tarkójához tettem. Kezét automatikusan kulcsolta a derekamra és egy édes csókra húzott magához közelebb.

-         A szerelem csodákra képes! – fejeztem be az iménti gondolatomat egy mosoly kíséretébe.

-         Ezzel nem tudok vitatkozni – húzta ő is féloldalas mosolyra a száját.

Ismét csókért hajolt felém, amit nem voltam rest viszonozni. Puha ajkai gyengéden kényeztették az enyéimet, mire én azt is elfelejtettem, hogy miről beszéltünk az imént. Egyikünk se akart most tovább menni, egyszerűen élveztük a pillanatot, élveztük hogy együtt vagyunk. Mikor elváltunk egymástól, nekem kellett pár pillanat még észhez tértem, Rob pedig le sem tagadhatta volna, hogy elégedett magával. A féloldalas mosoly, ami az arcán virított elárulta, hogy tisztában van vele, hogy milyen hatással van rám a csókja. Na de várjon, ezt még visszakapja! – gondoltam magamban és ez az én arcomon is széles mosoly terült el. Mielőtt elkezdhettem volna a tervem a csengő hangja töltötte be a teret. Nem számítottam rá, így a hirtelen jött éles hangtól kissé megijedtem és ha Rob nem tart szorosan szerintem hátraesek. Ezt már szerelmem sem bírta ki és hangosan nevetni kezdett. Próbáltam tettetni a sértődöttet, de nem sikerült ugyanis én is elnevettem magam. Rob gyengéden felállítatott az öléből, majd ő is felállt.

-         Megjött az ebéd – magyarázta, miközben elindult az ajtó felé.

Rob kifizette a futárt én pedig indultam volna előpakolni.

-         Majd én! – állított meg – Ülj le addig nyugodtan.

-         Azért mert rajtam van a gipsz még meg tudom csinálni. – makacskodtam.

Odajött hozzám és egy csókot nyomott a homlokomra. – Ne makacskodj! – mondta és gyengéden a kanapé felé terelt. Egy sóhaj kíséretében törődtem bele, hogy esélyem sincs vitatkozni vele. A kanapén ülve kapcsolgattam az unalmasabbnál unalmasabb adások között, mikor meghallottam, hogy végzett. Az asztalon ott gőzölgött a kedvencem, a gombás ravioli. Hihetetlen, hogy erre is emlékszik.

-         Nem találok szavakat! – ámuldoztam. – Vigyázz, mert még elkényeztetsz! – tettem hozzá nevetve.

-         Ezer örömmel! – felelte.

Rám villantotta féloldalas mosolyát, majd nekiálltunk elfogyasztani az ebédet. Ez idő alatt csöndben voltunk, de az én agyam folyamatosan zakatolt. Hihetetlen, hogy ennyi mindenre gondol. Nekem eszembe sem volt, hogy valamit ebédelni kéne, azt se tudom, hogy egyáltalán tudtunk-e volna mit enni, ha ő nem rendel. Elszégyelltem magam a gondolatra, hogy ő mindent megtesz, én pedig azt sem tudom, hogy tudok-e vacsorát adni a szerelmemnek. Ezen sürgősen változtatni kell! – döntöttem el magamban. Az utóbbi időben picit szétestek körülöttem a dolgok. Azt se tudom, hogy mi van jelenleg a munkámmal, hogy megkaptam-e már a pénzt az eddig fotózásokért, hogy Nikkivel mi van. Semmit! A hét vége felé majd fel kell hívnom a managerem is. De mit csináljak, ha nem akarok távol lenni Robtól? Végigvettem magamban a teendőimet és egyre mérgesebb lettem magamra. Rob persze rögtön bevállalta a mosogatást, mondjuk ezt tényleg nem tudtam volna megcsinálni,  de ez csak tovább növelte a bűntudatomat. Itt van nálam, erre ő szolgál ki…

-         El kell mennem holnap a boltba, teljesen üres a hűtő. – mondtam, miután meggyőződtem az előbbi feltételezésemről.

-         Az orvos azt mondta, hogy ne terheld túl magad! Majd elmegyek én, vagy rendelünk valamit!

-         Nincs nekem semmi bajom! Képes vagyok ilyenekre. – ellenkeztem.

-         Csak annyit kérek, hogy amíg a gipsz a kezeden van pihenj. – nézett rám békítő mosollyal.

Kissé dühösen ültem vissza a székre. Sosem szerettem, ha nem tudom elvégezni a dolgaimat.

-         Kössünk kompromisszumot! Elmegyünk együtt a boltba. Jó? Te mondod, hogy mit kell venni, én meg segítek. – vetette fel.

Rábólintottam, de tudtam, hogy így is lényegében ő dolgozik. Csak vegyél le ezt a gipszet, végre meghálálom azt a sok törődést, amit tőle kapok. Most viszont nem tudtam máshogy kifejezni a hálámat, csak úgy, hogy odamentem mellé és egy csókot nyomtam az arcára. – Köszönöm! - mondtam halkan. Félbehagyta a mosogatást és egy csókot váltottunk. Nem tudom mivel érdemeltem ki őt, de nem is lehetnék hálásabb, hogy a sors ismét az utamba sodorta…

Délután anyáék tettek nálunk látogatást. Anya mikor bejött úgy megölelgetett, hogy alig kaptam levegőt. A helyét apa vette át, de ő már kicsit visszafogottabb volt. A nappaliban foglaltunk helyet. Én, Rob és anya a kanapén, míg apa a karosszékben. Kérdések sokaságával rohamoztak meg minket. Nagy nehezen sikerült csak megnyugtatnom őket, hogy minden rendben, semmi bajom. Anya kíváncsiságát nem sikerült ennyivel kielégítünk, ugyanis ezután jöttek a kettőnkről szóló kérdések. Mindent tudni akart. Mikor találkoztunk újra, mióta vagyunk együtt, Claire-ék tudják-e és még hasonlók. Csodálom, hogy nem sértődött meg azon, hogy ők tudták meg lényegében utoljára. Robbal minden kérdésükre válaszoltunk, de ezt követően anya félrehívott.

-         Kris gyere, mutasd meg, hogy itt hol találom a dolgokat! Ha már itt vagyok, segítek egy finom vacsorát összedobni. – ajánlotta fel.

-         Ugyan erre semmi szükség! – ellenkeztem, mivel tudtam, hogy most jön a személyes vallatásom.

-         Szívesen segítek! Na gyere! – kötötte az ebet a karóhoz.

Egy beletörődő sóhaj kíséretében álltam fel és követtem anyát a konyhába. Az ajtóból visszanézve láttam, hogy apa kisebb vallatásnak veszi alá Robot, de ő illedelmesen válaszol mindenre. Ezért még számolok velük! – mérgelődtem magamban. Anya sürgött-forgott a konyhába, nem úgy tűnt, mint akinek segítség kell.

-         Ülj csak le nyugodtan! – mondta.

-         Ha nem kell segítség, akkor visszamegyek apáékhoz. – próbáltam menekülni.

-         Maradj csak! Hagy beszélgessenek a férfiak!

-         Jaj anya! – temettem az ép kezembe az arcom. – Ha tudom, akkor felkészítem Robot a kihallgatásra.

-         Ez nem kihallgatás! – ellenkezett. – Apád csupán érdeklődik felőle.

-         Én is ettől félek… - mondtam cinikusan, mire anya egy csúnya pillantással jutalmazott.

-         Nem eszi meg. Biztos jól elbeszélgetnek. – mondta, gondolom nyugtatásképpen…hát nem használt.

Anya mindenféle témával próbálta lekötni a figyelmem. Egy idő után már azt vettem észre, hogy a főzésről magyaráz nekem. Én csak idegesen doboltam a lábammal és számoltam a perceket, hogy mikor  hagyják abba a ,, kis tervüket”.  Anya gondolom látta rajtam a szenvedésemet, így mikor már majdnem végzett, visszaengedett a fiúkhoz. Az álam a padlós súrolta, mikor a nappaliban apa és Rob nevetgélt. Tudtam apa milyen, ezért is furcsállom, hogy felhagyott a távolságtartással. Az biztos, hogy nem erre a látványra számítottam. Inkább arra, hogy unottan beszélgetnek az ilyenkor kötelező dolgokról. Rob amint észrevett rám mosolygott. Összeszedtem magam és odamentem hozzájuk. Amint leültem mellé, Rob rögtön összekulcsolta az ujjainkat. Én még mindig hitetlenkedve néztem őket, ugyanis apa éppen egyik kalandos nyaralásunk történetét mesélte Robnak, akit láthatólag nagyon szórakoztatott. Hamarosan anya jelent meg az ajtóban és ahogy szembesült ugyanazzal a látvánnyal, amivel én nemrég, rám nézett azzal a bizonyos ,, én megmondtam” tekintettel. Én erre csak megforgattam a szemem.

-         Kész a vacsora! – mondta anya.

Apa lassan felállt, majd elindult a konyha felé. Kihasználva, hogy kicsit kettesben vagyunk Rob felé fordultam.

-         Bocsánatot kérek! Nem tudtam, hogy erre készülnek. – bújtam hozzá.

-         Nem kell bocsánatot kérned kicsim. Nagyon szimpatikusak a szüleid, meg amúgy se most találkozunk először.

-         De most vetett alá először kihallgatásnak.

-         Már végeztünk. – felelte a féloldalas mosolyával. – Nem kérdezett semmi szokatlant.

-         Na várj még! Ami késik, nem múlik. Még most jön a közös vacsora. – figyelmeztettem.

Ő csak nevetve megrázta erre a fejét. Nem tudja ő még mi vár rá. Ismerem anyát, olyan kérdéseket tud feltenni, hogy néha még én is leszédülök a székről. Érdekes vacsora lesz az biztos.

Anya főztje isteni volt. Imádom, ahogy főz. Ahogy láttam a többieknek is nagyon ízlett, majdnem minden elfogyott.  A vacsora nagy része csendben telt, akkor kezdtünk el beszélgetni, mikor utána már apáék iszogatni kezdtek. Apa javaslatára bontottak fel egy bort, de én persze a gyógyszerek miatt nem ittam. Már majd nem nyugtáztam magamban, hogy megúsztuk a vacsorát, amikor drága szüleim előhozakodtak egy érdekes témával. Nem csalódtam…

-         Meddig maradsz Robert? – kérdezte apa.

-         Hétvégéig. Hétfőn kell visszamennem. – válaszolt szerelmem.

-         Olyan hamar? – kérdezte anya is. Mire megy ki a játék?

-         Sajnos vissza kell mennie dolgozni. – válaszoltam most én.

-         Mikor tudtok legközelebb találkozni? – tette fel a következő kérdését anya.

-         Hétfőn, ha az orvos engedi én is megyek vele. – feleltem.

-         Igazán? És meddig maradtok?

Miért érzem azt, hogy nem jó irányba halad a dolog? Van egy tippem, hogy hova akarnak kilyukadni, de bízok benne, hogy nem hoznak ilyen kínos helyzetbe minket. Mint később kiderült tévedtem.

-         Egy-két hétig szeretnék maradni. Persze csak ha nem zavarok…

-         Ne butáskodj! – szólt közbe Rob. – Örülök, ha minél tovább tudsz maradni. – mondta, én pedig egy csókot nyomtam ajkaira.

-         Nem akarom elrontani a pillanatot, de mi lesz utána? – szólalt meg ismét anya.

-         Hogy érted? – értetlenkedtem.

-         Gondolom, ti se úgy terveztétek, hogy ide-oda cikázni fogtok örökké. – jajj ne…ettől féltem.

-         Persze, hogy nem. De ennyire előre még nem terveztünk. – szólalt meg Rob.

-         Van még időtök ezen gondolkozni! – mondta apa, amiért egy hálás pillantást küldtem felé.

-         Annyira azért nincs sok. – ellenkezett anya. – Valakinek előbb-utóbb költöznie kell.

Robra néztem, akin láttam, hogy picit elgondolkozott. Valahogy nem került még szóba köztünk ez, és örültem volna, ha ezen a héten nem is kell ilyenekkel foglalkoznunk. Persze egyszer úgysem ússzuk meg, de nem most kéne ezt megtárgyalnunk. Tudom, hogy ha arról lenne szó, Rob ott hagyná a munkáját, de én ezt nem akarom. Nem akarom erre kényszeríteni. Viszont ha én mennék Londonba, ott majdnem mindent a nulláról kéne kezdenem. Ehhez még nekem idő kell. Tudnom kell, hogy ha feladom az itteni életem, akkor azt nem teszem hiába. Még nem vagyunk hosszú ideje együtt, semmi nem garantálja, hogy örökre együtt maradunk. Akármennyire is nem akarok számolni ezzel a lehetősséggel, muszáj. Teljes szívemből szeretem Robot, de pár hónap után még nem lehet megmondani, hogy mi lesz évek múltán. Még nincs itt az ideje annak, hogy bármelyikünk is feladja az eddig életét, de abban biztos vagyok, hogy ha eljön az ideje én is egy szó nélkül képes leszek megtenni érte.

-         Kislányom! Hahó! – szólongatott anya.

-         Tessék?

-         Minden rendben? Nem válaszoltál a kérdésemre. – mondta. Ennyire elgondolkoztam volna?

-         Bocsánat, nem figyeltem. – ismertem be. – Mit is kérdeztél?

-         Azt kérdeztem, hogy a munkával mi van? Tudják odabent, hogy mi történt?

-         Igen, tudják. A többit meg majd később intézem. – zártam rövidre a témát.

Apa meg Rob még egy ideig beszélgettek, anya is néha bekapcsolódott, de én inkább a gondolataimba mélyedtem. Tudtam, hogy erről egyszer még beszélnünk kell Robbal, csak nem hittem volna, hogy ilyen hamar.

9 óra lehetett, mire anyáék elmentek. Előtte segítettek elpakolni, hiába is ellenkeztem. Most én vagyok a beteg a családban. Amikor ismét kettesben maradtunk, már mind a ketten fáradtak voltunk, így a hálószoba felé vettük az irányt. A fürdő felé igyekeztem, mikor két kar megakadályozott ebben. Mosolyogva fordultam meg a karjaiban, hogy megkapjam a csókomat, amire már a vacsora alatt is vártam. Ahogy ajkaink találkoztak, az álmosságom rögtön elmúlt, és hevesen viszonoztam a csókját.

-         Hova-hova? – kérdezte, mikor elváltak ajkaink.

-         Fürödni készültem. – mondtam, majd kihívóan beharaptam az alsó ajkamat.

-         Ó, a kezedre vigyázni kell. Majd én segítek!

-         Feláldozod magad a jó ügyért mi? – incselkedtem vele.

-         Én már csak ilyen lovagias vagyok. – suttogta a fülembe.

Ahogy megéreztem a leheletét a nyakamnál, azt is elfelejtettem, hogy mi volt ma este. Rob ezt kihasználta és a következő pillanatban azt vettem észre, hogy eltűnt a talaj a lábaim alól, és már a karjaiban vagyok. Hangosan felnevettem és ismét egy csókot nyomtam kívánatos szájára, miközben ő elindult velem a fürdő felé. Tökéletes megkoronázása volt a napnak a közös fürdő. Legalább ennyi idő erejéig mindketten elfelejtettünk mindent, és csakis egymással foglalkoztunk.

Már ismét a szobában voltunk, mikor Rob készségesen segített bekenni a horzsolásaimat, az orvos által kapott kenőccsel. Ismét eszembe jutott a lenti beszélgetés. Furcsállom, hogy Rob eddig még nem hozta szóba, de lehet csak arra vár, hogy én tegyem ezt. Ismételten nagyon elmerenghettem, mert csak Rob szavai rángattak vissza a valóságba.

-         Min gondolkozol ennyire kicsim? – kérdezte, majd adott egy csókot a nyakamra.

-         Csak anyáékon…

-         Pontosabban? – kíváncsiskodott.

Vettem egy nagy levegőt, majd teljes testemmel felé fordultam. Éppen a kezén maradt krémet törölte le, de közben érdeklődve várta a válaszom.

-         Amit a jövővel kapcsolatban kérdezgettek.

Magamon is meglepődtem, hogy szóba mertem hozni, de jobb, ha minden megbeszélünk. Először várta, hogy még folytatom, de láttam rajta, hogy végül megértette.

-         Oh…szóval a költözésen.

-         Igen. Meglepett, hogy anyáék szóba hozták. – mondtam el őszintén.

-         Engem nem. – felelte, amivel igazán meglepetett. – Várható volt, hogy valaki ezt is megkérdezi. Én is gondolkoztam már erről. – ismerte be.

-         És mire jutottál? – néztem a szemébe.

-         Arra, hogy ezt a döntést, majd nekünk közösen kell meghozni. – hangsúlyozta ki a közösen szót, és ezzel teljesen egyet értettem. – De szeretném, hogy tudd, nekem a munkám közel sem olyan fontos, mint te! – mondta határozottan, végig tartva a szemkontaktust.

Annyira jól esett ez a mondata, hogy nem bírtam megállni, hogy meg ne öleljem. Szorosan bújtam karjai közé, ő pedig még közelebb húzott magához.

-         El sem hiszed, milyen jó ezt hallani! – suttogtam, de így is meghallotta. Kicsit elhúzódtam tőle, hogy ismét a szemébe nézhessek. -  Nagyon szeretlek! Nekem is te vagy a legfontosabb! – feleltem. ------ Viszont… úgy érzem, még korai bármelyikünknek is otthagynia az eddig életét. – mondtam el azt, amit őszintén gondolok.

-         Persze. Érezni fogjuk, ha itt lesz az ideje. Sose voltam az a spontán típus, de most úgy érzem kár aggódni a jövőn. Majd kialakul!

-         Igazad van! Mindennek megvan a maga ideje.

Rob kényelmesen elhelyezkedett az ágyon, majd várakozóan széttárta a karjait. Én rögtön kaptam az alkalmon, és feküdtem oda a mellkasához. Karjaival még közelebb húzott magához és csendben élveztük a pillanatot.

-         Mi nem vagyunk olyan merészek, mint Tomék igaz? – kérdezte mosolyogva megtörve a csendet.

-         Nem. – mondtam és viszonoztam a mosolyát. – De ez így tökéletes!

Egy csókért nyújtóztam felé, amit rögtön meg is adott, majd visszahajtottam a fejem a mellkasára. Egymás karjaiban ért minket utol az álom.

Az egész hét a lehető legjobb hangulatban telt. Másnap Ashleyék összehívták a bandát, és megtették a nagy bejelentést. Kellanék talán még nálunk is döbbentebb arcot vágtak, de mindannyian, hozzánk hasonlóan, gratuláltak Toméknak. Kellan persze azon sopánkodott, hogy most már kivel fog ő csajozni, mondván, hogy minden haverját behálózták. Ezen persze mindenki nevetett, maga az említett is, de nem hiszem, hogy ő olyan sokáig egyedül maradna.

Én és Rob a hátralévő időben próbáltunk minél több időt egymással tölteni. A legtöbb időt otthon töltöttük, de egyik nap felmentünk a városba is sétálni kicsit. Hétvégén vissza kellett mennem az orvosomhoz is, ellenőrzésre. Rob felajánlotta, hogy elkísér, de mondtam, hogy utána még be kell mennem a munkahelyemre is, így inkább várjon meg otthon. Az orvos nem repesett az örömtől, hogy utazni készülök, de mivel erősködtem, hogy már nincs semmi bajom, nagy nehezen belement. Persze ismét megígértette velem, hogy pihenni fogok. Miután ott végeztem, a manegerem és a stúdió felé vettem az irányt. Amikor beértem elég sokan megállítottak és érdeklődtek az állapotom felől, így csak sokára sikerült elértem Michaelhez. Mikor az irodájához értem, bekopogtam, majd egy ,,szabad”  után bementem.

-         Szia! – köszöntem Michaelnek.

-         Kristen! Végre itt vagy! Már nagyon sok munka feltorlódott! – kezdte rögtön. Na igen, hogy velem mi van az másodrangú dolog, bezzeg a munka…

-         Köszönöm kérdésed, már sokkal jobban vagyok! – mondtam gúnyosan.

-         Jó-jó bocs. Örülök, hogy semmi bajod sincs, de tényleg le vagyunk maradva.

-         Nem dolgozni jöttem! – mondtam határozottan. – Azért szólok, hogy Angliába kell mennem.

-         Angliába? Minek?

-         Magánügy. – zártam rövidre.

-         Magánügy? Ugye ezt te se gondolod komolyan?! Nem fogok tovább halogatni a fotózásokat.

-         Szerinted én törött kézzel, majd itt dolgozok? – kérdeztem már egyre idegesebben.

-         Ha utazgatni tudsz, akkor dolgozni is!

-         A kettő nem ugyan az! Nem terveztem erről vitázni, csupán azért jöttem, hogy szóljak. – mondtam és dühösen indultam el az ajtó felé.

-         Kris! Komolyan mondom, ha hétfőn nem jössz be és nem tartom tovább a hátam miattad!

-         Ez most fenyegetés lenne? – néztem rá döbbenten. Sose csinált még ilyet.

-         Nem! Csupán a tények. Nekem nem hiányzik, hogy szerződésszegést akasszanak a nyakunkba! Belegondoltál, hogy mi lesz ha meglátnak Angliába? Fogadjunk, hogy nem. Hidd el nekem, ugyan az lesz az első gondolatuk, mint nekem. Ha utazgatni tudsz, akkor dolgozni is!

Megakadtam a mozdulat közbe és szinte lefagyva álltam az ajtóba. Kellet pár perc még rájöttem, hogy sajnos igaza van. Lassan fordultam felé, hogy megkérdezzem azt, amitől jelenleg nagyon félek.

-         Meddig vagyok betáblázva?

-         3 hétig ne tervezz semmit! – közölte szárazon Michael.

3 hét?! Az rengeteg! Megígértem Robnak, hogy elmegyek vele Angliába a szüleihez, hogy ne egyedül kelljen Ninát elmesélnie. Istenem, meg fog sértődni…és még jogosan is! Szó nélkül hagytam el a managerem irodáját és legbelül éreztem, hogy eddig tartott a nyugalom.

Robert

Miután Kristen elment Michaelhez, elmentem a szállodába a fiúkhoz beszélgetni. A hotel éttermében vártak és mikor megérkeztünk már rendeltünk is. Számomra még mindig hihetetlen, hogy Tom megkérte Ashley kezét. Szeretem Krist, de még nem érzem azt, hogy a kapcsolatunk eljutott már erre a szintre. Persze szóba került most is, hogy mi van velünk.

-         Jól meg vagyunk, mint ahogy láttátok. - válaszoltam. - De térjünk csak rá Tom barátunkra, mert még hárman nem is tudtunk rendesen beszélgetni. Szóval hogy-hogy így döntöttél? - néztem rá.

-         Hát... Nagyon szeretem őt és tudom, hogy ha elengedem, akkor hozzáfoghatót nem találok még egyszer. És nem is akarom elengedni. Elégedjetek meg ennyivel. - zárta is le a témát, majd hirtelen döbbenten nézett a bejárat felé.

-         Mi az? Szellemet láttál? - poénkodott Kellan.

-         Nem, csak Jacksonék közelednek éppen. - mondta mosolyogva és felállt a székből.

-         Tom! - hallottuk meg Caroline hangját, aki Jackkel pont akkor ért oda és a bátyja nyakába vetette magát.

-         Húgi! - mondta ő is és alaposan megölelgette.

-         Jack hogy kerültök ide? - kérdeztem, mikor üdvözöltük egymást.

-         Én mondtam, hogy eljövünk megnézni, hogy van Kris. - válaszolta a kérdezett, mintha mi sem lenne természetesebb.

-         És honnan tudtátok, hogy itt vagyunk? - faggatózott Tom is.

-         Vickyvel beszéltünk telefonon, hogy meg tudjunk lepni titeket. - válaszolták mosolyogva. - Elment megkeresni a lányokat és mindjárt csatlakoznak. De ti meséljetek csak? Mi történt, míg nem voltunk veletek? - kérdezte Caroline.

Mi röviden előadtuk a történteket Nináról, Kris balesetéről is meséltünk és megnyugodtak, hogy nincs komolyabb baja. Kérdezgettük mi is őket a nászútjukról, de azt mondták, hogy várjuk meg még mindenki itt lesz. Majd egyszer csak megjelentek a lányok is, és ők is üdvözölték egymást. Csodálkozom, hogy Tom és Ashley nem a jó hírrel kezdtek, de szerintem Tom fél tőle. Caroline mindig bátran kimondta, amit gondol, a bátyját se kímélte sose. Neki is azonnal feltűnt, hogy Tom és Ashley furán viselkednek.

-         Na meséljetek ti is! - fordult feléjük. - Mit titkoltok?

-         Semmit! - vágta rá talán túl gyorsan is Tom, mire Carolinetól kapott egy gyilkos pillantást. - Hát... szóval... - dadogta Tom tőle szokatlanul.

-         Ne dadogj itt nekem Tom Sturridge. Inkább beszélj! - parancsolt rá bátyjára, mire mi felnevettünk.

-         Akkor majd én. - szólalt meg Ash. - A bátyád megkérte a kezem és én igen mondtam. - mondta ki végül, mire Jackék először döbbenten néztek, majd hirtelen kitört belőlük a nevetés.

-         Ez... most... csak valami vicc? - kérdezték két nevet roham között. - Ti nem vicceltek. - állapította meg Caroline. - Az én nőcsábász bátyám vőlegény? Meg akar állapodni? – kapott a szája elé hitetlenül.

-         Igen! - mondta magabiztosan most már az említett.

-         Ez... gratulálunk. - mondták együtt.

Kellett egy kis idő még felébredtek a kezdeti döbbenetből, de megértem őket. Mi is hasonló képen reagáltak. Caroline nem győzött bocsánatot kérni az előbbi viselkedésért, de ahogy láttam se Tom, se Ash nem sértődött meg. Ők is tudják szerintem, hogy mennyire hihetetlen ez az egész.

-         Kris merre van? - kérdezte tőlem Nikki.

-         Michaelhez ment, de... - mielőtt befejezhettem volna, megcsörrent a telefonom. A kijelzőn szerelmem neve villogott. - Szia! - köszöntem bele.

-         Szia! Hol vagy most? - kérdezte, de a hangja nagyon furcsa volt.

-         A hotel éttermében és van itt egy kis meglepetés, de történt valami? Olyan furcsa a hangod.

-         Majd elmesélem, de akkor pá perc és ott vagyok. - mondta. - Szia!

-         Szia! - köszöntem el én is és kinyomtam a telefont. - Mindjárt itt lesz. - fordultam a többiek felé.

Majd elkezdtük faggatni őket a nászútról, ők pedig lelkesen meséltek. Jó volt látni, hogy ilyen boldogok. Közben persze elkalandoztak a gondolataim. Mi történhetett amiért Kris ilyen idegesnek tűnt? Nagyon fura volt a hangja.

 Ahogy ezen agyaltam, láttam ahogy belép az ajtón és mikor meglátott minket teljesen ledöbbent. Mosollyal az arcán lépett oda hozzánk.

-         Jack, Caroline! - köszöntötte őket. - De jó titeket újra látni. Hogy kerültök ide? - kérdezte miközben leült mellém és egy szenvedélyes csókkal köszöntött, amit készségesen viszonoztam is.

-         Innen megyünk majd haza. Mindenképp meg akartunk titeket, főleg téged nézni, hogy-hogy vagy.

-         De aranyosak vagytok. Már sokkal jobban vagyok! - mosolygott rájuk.

Néztem az arcát, de nem volt őszinte a mosolya. Láttam rajta, hogy valami miatt ideges.

-         Mi a baj? - suttogtam a fülébe, hogy a többiek ne hallják.

-         Gyere, menjünk el sétálni és elmondom. - mondta majd felállt. - Srácok nem baj, ha most elmegyünk egy kicsit? Este összeülhetnénk itt beszélgetni.

-         De hogy is baj! Tudjuk, hogy nem bírtok magatokkal és legalább szobára mentek. - nevetett Kellan.

-         Állj már le! - szólt rá Nikki és játékosan a fejére csapott mire mind elmosolyodtunk.

Csendben követtem kifelé, de már egyre idegesebb lettem én is. Mi lehet a baj? – tanakodtam magamban. Mikor kiértünk a hotelból, elindultunk a közeli kis park felé. Az út nagy részét csendben tettük meg. Láttam rajta, hogy nagyon gondolkozik valamin, de nem bírtam sokáig és megtörtem a csendet.

-         Mi történt? - kérdeztem ismét.

-         Nem tudok veled menni Londonba hétfőn. - mondta lehajtott fejjel. Döbbenetemben alig tudtam megszólalni.

-         Mégis miért nem? - kérdeztem értetlenül.

-         Michael finoman szólva megfenyegetett és közölte, hogy három hétre be vagyok táblázva. - közölte és legszívesebben ennek a Michaelnek kitekertem volna a nyakát. - Annyira sajnálom Rob! - nézett rám könnyes szemekkel. - De ilyen a munkám. Ha nem megyek el a fotózásra vagy a bemutatóra ahova a managerem elígért, akkor akár be is perelhetnek és azzal senki nem jár jól.

-         Én megértem, de... a fenne enné meg ezt a Michaelt. - sziszegtem dühösen és a kezeim ökölbe szorultak.

-         Tudom, hogy haragszol, de neked is ott a munkád és nekem is. Nem is olyan rég beszéltünk erről, hogy egyenlőre egyikünk se akarja feladni a munkáját.

-         Igen, de akkor is szerettem volna, ha ott vagy mikor a szüleimmel beszélek.

-         Nélkülem is képes leszel rá és lehet, hogy így lesz a legjobb.

-         Rendben, de nem is rád haragszom csak erre a hülye fickóra. – mondtam, és hogy ezt bizonyítsam magamhoz húztam a derekánál fogva és egy forró csókban egyesültünk. Elfeledkeztünk a külvilágról, csak mi számítottunk senki más. Végül a levegőhiány vetett véget csókunknak.

-         Gyere, menjünk vissza a többiekhez. - mondtam és kézen fogva visszaindultunk.

-         Ez tényleg egy gyors menet lehetett. - kezdte megint Kellan, mikor visszaértünk. - És még meg sem izzadtatok. Mi a titkotok? Avassátok be Kellan bácsit. - játszotta magát.

-         Te semmit nem változtál, míg nászúton voltunk. - jegyezte meg Caroline nevetve.

-         És nem is fog soha megváltozni! - mondta Kristen is, és mindannyian elnevettük magunkat.

A nap folyamán végig a barátainkkal voltunk. Talán kissé sajnáltuk, hogy nem lehetünk kettesben, de nagyon jó volt, hogy ismét együtt volt a banda. Délután úgy döntöttük, hogy lemegyünk, és a többiek kipróbálják a szálloda uszodáját. Én és Kris, a karja miatt, addig egymás társaságát élveztük, és nevetve figyeltük barátaink bolondozását. Kellan folyamatosan Nikkit próbálta megkörnyékezni, aki persze nem hagyta magát. Sokszor a mi nevetésünktől zengett az egész terem. Volt azonban egy kis idő, amikor akaratlanul elkalandoztak a gondolataim. A hazaútra gondoltam. Fogalmam sincs, hogy miként fogom elmondani a szüleimnek az igazat. Ennyi ideig elhallgattam az igazságot, nem lesz olyan könnyű most mindent elmondani. És egy kis részem tart attól is, hogy talán megkérdőjelezik, amit mondok.  A helyzeten meg csak tovább ront, hogy Kristen se lesz ott velem. Tudom, hogy ezt egyedül kell elintéznem, de sokat jelentett volna, ha ott van velem. Nem haragszok rá, talán egy kicsit rosszul esik, de pontosan tudom, hogy nem tehet ellene semmit. Nem az ő hibája az egész, és ha nekem kéne visszamennem hamarabb, akkor se tudnánk mit tenni. Inkább próbáltam minél többet vele foglalkozni és egyszerűen élvezni azt a kis időt, amit még együtt tölthetünk. Nagyon jó volt az egész hétvége, a nap nagy részében együtt voltunk a többiekkel, de az este csak a miénk volt. Amint becsukódott mögöttünk az ajtó, kizárva minden gondot, átadtuk magunkat a szenvedélyünknek.

Szörnyű belegondolni, hogy most, talán egy hónapig, nem látom. Annyira szeretem, hogy leírni sem tudom. Sokszor mikor elaludt én csak néztem, ahogy alszik és azon gondolkodtam, hogy mivel érdemeltem őt ki.

Sajnos hamar eltelt a hétvége és azon kaptam magam, hogy a reptéren búcsúzkodunk.

-         Minden nap beszélünk ugye? - kérdezte szerelmem.

-         Persze! - mosolyogtam rá és szorosan megöleltem majd egy gyors, de annál szenvedélyesebb csókban részesítettem. - Nagyon fogsz hiányozni.

-         Te is nekem. - válaszolta.

Szorosan magamhoz öleltem, és éreztem, hogy ő is szinte kapaszkodik belém. Beszívtam utánozhatatlan illatát, majd adtam egy csókot a nyakára.

-         Na, gyerünk pajtás! - mondta nekem Tom, aki már elbúcsúzott Ashleytől.

-         Jól van, megyek. Szeretlek kicsim. - fordultam még felé.

-         Én is téged nagyon. - mondta ő is és egy gyors csók után elindultam a gép felé.

Az út alatt végig csak rá gondoltam. Olyan rossz volt ott hagyni, de amint lehet, ismét együtt leszünk. Közben végig gondoltam párszor, hogy mit fogok a szüleimnek mondani és arra jutottam, hogy egyenesen oda is megyek, hogy túl legyek rajta. Számomra az út egy örökké valóságnak tűnt. Mikor leszálltunk mondtam Toméknak, hogy anyáékhoz megyek és fogtam egy taxit. Negyed óra múlva már a ház előtt álltam és kissé idegesen csengettem be.

Hallottam, hogy kattan a zár és lassan kinyílt az ajtó. De anya vagy apa helyett egy olyan személy állt az ajtóban, akit a pokolba küldenék legszívesebben.

-         Szia édes! Milyen utad volt? - kérdezte Nina és gúnyosan mosolygott rám.