Táncra kelt szenvedély: 11. fejezet

Sziasztok!

El sem tudom mondani mennyire sajnálom, hogy eddig nem jelentkeztem, de voltak gondjaim és eléggé kiment a fejemből a saját blogom. Remélem valamilyen szinten megértitek. Sajnálom és végre kész lettem a következő fejezettel. Ha van aki még várja az remélem nem haragszik nagyon. :)

Jó olvasást!

Puszi nektek: Wiky

u.i.: A megmaradt olvasóim remélem megajándékoznak egy-egy hozzászólással, hogy lássam tetszik-e vagy sem. :D

/Tom szemszög/

„Az elszenvedett sérelem szögesdrótot vont a szívem köré... a szívem jéggé fagyott, és sosem tudok változtatni azon a hidegségen, amelyet akkor érzek, ha erre a személyre gondolok.”

Azok, akik sokszor csalódnak az emberekben, megkeményítik a szívüket, és elhatározzák, soha többé semmit nem várnak a többiektől, hogy ne kelljen újra csalódniuk. Nos, életem legnagyobb csalódása után azt hittem, hogy annál rosszabb nem történhet velem. Tévedtem. Fáj ha az ember a szerelmében csalódik, de a legfájdalmasabb mégis egy barát elvesztése. Egy baráté, akivel gyerekkorotok óta elválaszthatatlanok voltatok, akivel mindent együtt csináltatok és már szinte a testvérednek tekintetted. Ha ezt a személyt elveszíted az maradandó nyomot hagy benned. Soha nem gondoltam volna, hogy ekkorát fogok csalódni Robban. Fel nem foghatom, hogy volt képes elhinni azokat a dolgokat amiket Alice állított. Elhiszem, hogy a legutóbbi kapcsolata nem végződött jól, de nem kellett volna azonnal mindent elhinnie. Ráadásul nem bízott bennem, a legjobb barátjában. Hogy vádolhatott meg azzal, hogy elcsábítottam a barátnőjét? Engem is mélyen érintett a dolog hiszen 15 évnyi barátságunk veszett el, de még sem tudom átérezni azt, amit Kristen érez. Már egy hónapja, hogy visszajöttünk Rómából, de Kris egyszerűen képtelen túltenni magát a dolgokon. Ahogy a lányok is hazaértek egyből hozzánk jöttek és próbáltak beszélni vele, de nem jutottak semmire.

Hazaérkezésünk utáni reggelen felhívtam Jacket és kifaggattam, hogy mi történt miután eljöttünk. Kiderült, hogy a lányok alaposan leordították Robot és mindenki meglepetésére Kellan behúzott neki egyet, ezek után pedig Bella röviden elmondta Robnak, hogy miért töltöttem annyi időt Krissel majd egy „ezt jól elbaltáztad seggfej” kijelentéssel ott hagyta. Jack elmondásai alapján ezek után senki nem szólt hozzá még azután se, hogy haza mentek Rómából. Én pedig már nem lettem volna képes egy helyen lakni Robbal így a szüleimmel lebeszéltem és átköltöztem Los Angelesbe.

A Robbal való incidensnek egyetlenegy pozitívuma volt: összejöttem Bellával aki, mivel tudott Kris tervéről és hogy miért töltünk együtt annyi időt, nem lett féltékeny és még köszönetet is mondott, hogy nem hagytam cserben az egyik legjobb barátnőjét. Így mivel összejöttünk egy lakásba költöztünk, de csak persze a szülei engedélyével és beiratkoztam az ő iskolájukba az utolsó évemre. Persze ezek után is minden nap mentünk Krishez hátha változás áll be és végre kijön a szobájából, de semmi. Állandóan az ablak melletti fotelban ült és alig evett valamit. Rémisztően sokat fogyott és azóta hogy haza értünk nem szólt senkihez még a bátyához és a szüleihez sem. Orvost is hívtak hozzá, de semmi eredménye nem volt.

És ennek már egy hónapja. Már az iskola is elkezdődött, de még ezzel sem tudtuk kikönyörögni a szobájából. Minden áldott nap ott kezdtünk nála suli előtt és utána egyből visszamentünk hozzá, mivel a szülei rengeteget utaztak és a bátyának kellett tartania a frontot a vállalatnál. Úgymond én lettem Kris tiszteletbeli bátya, ráadásul egy mindkettőnk számára fontos személyben csalódtunk, ami összeköt minket.

Ez a nap is ugyanúgy indult, mint a többi. Reggel Kris, majd suli és a lányokkal ismét Kris suli után. Azzal az elhatározással léptünk be hozzájuk, hogy végre kirángatjuk Kristent ebből az állapotból. Meglepő módon senkit nem találtunk otthon a bejárónőn kívül. Egyből Kris szobájába indultunk. Amint benyitottunk Bella a függönyökhöz ment és egy határozott mozdulattal széthúzta őket. A hirtelen beáramló fény bevilágította az egész szobát. Kris hulla sápadtan feküdt a takaró alatt és meg se rezzent. Nyitott, üveges szemekkel bámult ki az ablakon és a szemei vöröslöttek és megdagadtak a sok sírástól.

• Kristen Stewart! Elég ebből!! Teljesen tönkre teszed magad. Azonnal felkelni. – parancsolt rá Nikki és lehúzta róla a takarót.
• Kris, kérlek! Tudjuk, hogy mennyire fáj, de nem hagyhatod el magad. – ültem le az ágya szélére.
• Jaj, drágám. – ment oda Ashley is és megsimogatta az arcát. Erre felénk kapta a fejét és hirtelen, mintha megvilágosodott volna, hogy ez így tényleg nem mehet tovább.
• Igazatok van, sajnálom. – suttogta rekedten és ha nem lett volna ekkora csend a szobában nem valószínű, hogy meghalljuk. Alig akartuk elhinni, hogy ilyen hamar meggyőztük.
• Gyere! Segítünk rendbe szedni magad. – húzta fel az ágyról Bella, azonban amint a lába összecsuklott alatt. Szerencsére még időben el tudtam kapni még mielőtt találkozott volna a padlóval.
• Kristen! – kiáltottak a lányok és körül állták.
• Azonnal be kell vinni a kórházba. – szóltam nekik. – Ez így nem mehet tovább. Segítségre van szüksége és mi itt most kevesek vagyunk. – mondtam majd felkaptam az ölembe és elindultam kifelé. – Kicsim! – fordultam Bella felé. – Telefonáljatok a kórházba, hogy egy negyed órán belül ott vagyunk és szedjetek neki össze néhány dolgot, mert nem hiszem, hogy hamar kiengedik. – bólintottak, majd a szobalány segítségével beraktam a kocsiba és elindultam.

Iszonyatosan aggódtam az ájulása miatt. Volt egy olyan érzésem, hogy nem egy szimpla ájulásról van szó. Próbáltam óvatosan vezetni, de minél hamarabb oda akartam érni. A kórház előtt a lányok telefonjának köszönhetően már két ápoló várt minket a bejárat előtt. Ahogy megálltam azonnal a kocsihoz rohantak és már fektették is a hordágyra. Én már szinte futottam utánuk és pont a vizsgáló előtt értem utol őket.

• Sajnálom uram, de ide nem jöhet be. Amint megtudunk valamit azonnal szólunk. – állított meg egy ápolónő, majd becsukódott az ajtó. Abban a pillanatban robogtak be a lányok a váróterembe. Bella azonnal a karjaim közé fészkelte magát én pedig csak szorosan öleltem és a hajába temettem az arcom. Próbáltam mindkettőnket lenyugtatni.
• Mondtak valamit? – kérdezte Nikki, amint leültünk.
• Nem, semmit. Azonnal betolták a vizsgálóba. – válaszoltam.
• Megyek felhívom Cameront és Kris szüleit. – állt fel Ashley és félre vonult.

Csendben ültünk egymás mellett várva, hogy valaki végre mond valamit. Abban a percben fogadtam meg, hogy ha még ebben az életben találkozom Robbal esküszöm, hogy behúzok neki egyet amiért a viselkedésével ilyen állapotba taszított Kristent főleg úgy, hogy semmi rosszat nem tett.

• Cameron már úton van. Mr és Mrs Stewart pedig a legközelebbi járattal indulnak haza. – jött vissza Ashley és mindannyiunk kezébe nyomott egy kávét.
• Köszi. – vettem át a poharat. Mellettem Bella a vállamra hajtotta a fejét és egy nagyot sóhajtott.
• Annyira aggódom. – jelentette ki.
• Tudom szívem. Mi is aggódunk, de Kris erős nő és túl fogja tenni magát a dolgokon. – nyugtattam habár kicsit kételkedtem a saját szavaimban.
• Esküszöm kinyuvasztom Robot amint találkozok vele. – sziszegte összeszorított fogakkal Nikki.
• Csatlakozunk. - helyeseltek a lányok. Épp ebben a pillanatban jelent meg a folyosón Cameron is.
• Hol van a húgom? Mi történt? Ashley csak annyit mondott, hogy behoztátok a kórházba.
• Most van a vizsgálóban. – közöltem.
• De mégis mi történt?? – tette fel újra a kérdést.
• Elegünk lett abból, hogy teljesen magába fordult és ki akartuk ebből rángatni. És sikerült is volna csakhogy épp mikor végre kikelt az ágyból egyszerűen összeesett és úgy döntöttem elég volt és behozom a kórházba. – meséltem el a történteket.
• És azóta se mondtak semmit az orvosok?
• Semmit, pedig már egy órája bevitték. – suttogta Bella hozzám bújva.
• Azt hiszem hozok egy üveg vizet. Muszáj sétálnom egyet. – állt fel Ashley és elindult a folyosó végén lévő automatához.

Így telt el még egy óra. Szótlanul ültünk a folyosón és próbáltunk lenyugodni. Egyre jobban kezdtünk aggódni hiszen egy szimpla ájulás és legyengült szervezet miatt nem szokott két óráig tartani a vizsgálat. Ráadásul a ki-be járkáló ápolónők sem mondtak eddig semmit. Várakozás közben telefonált Mrs Stewart is, hogy késik a járatuk és nem tudják, hogy mikor tudnak megérkezni, de sietnek.

Időközben egyre többet gondoltam a srácokra és akkor ugrott be, hogy nekik még nem is szóltunk pedig minden nap beszéltünk eddig és érdeklődtek Kris felől.

• Mindjárt jövök! Felhívom Kellant és Jacket. - mondtam a többieknek és felálltam. Kerestem egy kicsit csendesebb helyet és tárcsáztam Jack számát. Pár csörgés után azonnal fel is vette a telefont.
• Szia Tom! Mi a helyzet? – érdeklődött.
• Semmi jó hírrel nem szolgálhatok. – sóhajtottam egyet és beszámoltam neki a mai napról.
• Te jó ég! Az orvosok mit mondtak?
• Semmit. Már két órája várunk, de semmit nem mondtak még. – válaszoltam. – Veletek mi a helyzet?
• Velünk minden rendben van. – mondta, de éreztem a hangjában, hogy valamit még mondani akar.
• Ki vele Jack, mit szeretnél mondani?
• Te mindig átlátsz rajtam! - nevetett fel erőltetetten. – Az a helyzet, hogy Rob beszélni akart veled. – mondta. Ez egy kicsit sokkolt.
• Mit mondtatok neki?
• Azt, amire kértél, hogy te nem akarsz hallani róla és hogy ne adjuk meg neki a számod.
• Akkor megnyugodtam. Nem lennék képes beszélni vele.
• Megértjük, ezért nem is adtuk oda az új számod. Figyelj csak! Mi lenne ha Kellannal átugranánk az őszi szünetre? – kérdezte.
• Nagyszerű lenne. Amúgy is nyár óta nem találkoztunk. Várunk titeket. Meg hátha tudtok ti is egy kis életet lehelni Krisbe, de most visszamegyek a többiekhez. Hátha jön már egy orvos. Jók legyetek! Sziasztok!
• Oké! Szia! -köszöntek el és lerakták a telefont, én pedig visszasétáltam a többiekhez.

Pont akkor értem oda amikor megjelent az orvos. Mindannyian szinte egy emberként pattantunk fel és rohamoztuk meg.

• Doktor úr! Mi a baja Krisnek? – kérdeztem.
• Van itt a hölgynek rokona esetleg? – hagyta figyelmen kívül a kérdésemet.
• A bátyja vagyok. – lépett közelebb Cameron. – De előttük is mondhatja, mert szinte egy családnak számítunk.
• Rendben, de előtte megtudhatom, hogy mitől került a kisasszony ilyen állapotba?
• Több, mint egy hónapja szakított a barátjával és ez nagyon megviselte. – feleltem az orvos kérdésére.
• Nos, attól tartok, hogy jobban megviselte, mint hitték. A szervezete iszonyatosan legyengült. Ez valószínűleg a rendszertelen étkezés és a kimerültség miatt lehet, de ez a legkisebb gond. – ráncolta a szemöldökét.
• Ezzel mire utal? – kérdezte türelmetlenül Ashley.
• Nos, a kisasszonyon végre kellett hajtanunk egy műtétet, ugyanis mint a vizsgálatokkor kiderült, hogy belső vérzése keletkezett, amit sürgősen el kellett látnunk, hogy életben maradhasson.
• Micsoda?? Mégis mitől?? – érdeklődtem aggódva.
• A kisasszony állapotos volt. - bökte ki az orvos és mindannyian teljesen megdöbbentünk, de mielőtt megszólalhattunk volna az orvos folytatta. – Valószínűleg a legyengült szervezet okozhatta a vetélést meg persze egy nagyobb esés, mivel zúzódásokat vettünk észre a hasán és a derekán. A műtét során elállítottuk a vérzést így heteken belül jobban lesz és visszanyeri az erejét ha követi az utasításaimat.
• Mi kezeskedünk érte, hogy mindent betartson. – szólalt meg Cameron.
• Jézusom Kris terhes volt?? – kérdezte döbbenten Bella.
• Ezek szerint nem tudtak róla és feltételezem, hogy Miss Stewart sem.
• Nem. – mondta Nikik. – Mikor mehetünk be hozzá? – kérdezte.
• Már felébredt az altatásból, még kicsit kába, de ha nem izgatják fel és csöndesek lesznek akkor odakísérem önöket a szobájához. Ha nem gond egy külön egyszemélyes kórterembe raktuk be.
• Nem egyáltalán nem baj. Épp kérni akartam. – jegyezte meg Cam.
• Itt is volnánk. - állt meg a 311-es szoba előtt. - Lehetőleg hagyják pihenni. Ha javul az állapota, akkor egy hét múlva kiengedjük, de otthon is pihenni kell majd utána. - mondta azzal otthagyott minket. Óvatosan benyitottunk a szobába. Kris az ágyon feküdt és bámult ki az ablakon. Rettentően sápadt volt és sovány. Szinte elveszett a takaró alatt. Az ajtó csukódására felénk kapta a fejét.
• Istenem Kristen! – szaladt oda a bátyja és óvatosan megölelte. – Úgy aggódtunk. Hogy érzed magad?
• Ramatyul. – suttogta rekedten. – Az orvos beszélt veletek? – kérdezte halkan.
• Igen. Mindent elmondott. – ült le mellé Bella. – Sajnálom édesem. – simogatta meg a kezét szerelmem.
• Istenem az ő gyerekét vártam és még csak nem is tudtam róla. – mondta könnybe lábadt szemekkel.
• Minden rendben lesz Kris. Erős vagy. – szólaltam meg én is. – Talpra fogsz állni. – mondtam neki.
• Segítetek benne?-kérdezte és ránk emelte könnytől csillogó tekintetét.
• Mindenben.-bólintottunk. Nem fogjuk magára hagyni, segítünk neki és hamarosan újra a régi fényében fog csillogni a színpadon és a hétköznapokon is.

/Kristen szemszög/

„Ő nem ember (...), és nincs joga irgalomra. Neki adtam a szívemet, ő elvette, összetörte, s engem félholtan dobott el magától. Szívével érez az ember(...), s mivel ő összetörte az enyémet, nem tudok érezni semmit irányába.”

Nem számít, mennyire fáj valami, van, hogy elengedni még fájdalmasabb. Nagymamának ezen mondatát soha nem értettem igazán, egészen addig, amíg nem találkoztam Robbal. Istenem, hogy mennyire beleszerettem. Bíztam benne, elhittem, hogy nem fog csalódást okozni és hogy más mint a többi. Tévedtem. Őt választotta helyettem, elhitte a hazugságait engem pedig eldobott, mint egy koszos rongyot. Iszonyatosan nagy az a fájdalom ami a bensőmben van, szinte szétmarcangol belülről. Éget. Fojtogat. Állandóan az járt a fejemben, hogy ő miért jobb, mint én. Miért akar inkább vele lenni, miért hisz inkább neki, mikor velem megannyi dolgot átélt amit elmondása szerint ő is ugyanúgy akart? Ha ennyire nem hitt a kapcsolatunkban, miért mondta azt, hogy szeret? Ezek a kérdések kavarogtak bennem azóta, hogy Tommal felszálltunk akkor a repülőre.

Soha nem csalódtam még ekkorát. Már az is megfordult a fejemben, hogy végig csak játszadozott velem, de olyan őszintének tűnt. Fogalmam sincs, hogy mi történt miután haza értünk. Teljesen összefolytak a napok, miközben egyre mélyebbre süllyedtem a depressziómban. Arról az egy hónapról szinte nincsenek is emlékeim csak a fájdalom érzése maradt meg. Egyáltalán nem enyhült és kétlem, hogy valaha fog is, de talpra kell állnom magam és a barátaim miatt, akik végig kitartottak mellettem. Nem fogom tudni eléggé meghálálni neki.

Kórházba kerülésem óta már majdnem egy hét eltelt és az orvos azt mondta, hogy két nap múlva haza enged. Még mindig nem akartam elhinni hogy terhes voltam Robtól. Amíg el nem vetéltem nem tudtam róla, de mégis megviselt a dolog. Rengeteget sírtam miatta, a meg nem született kisbabám miatt. A szüleim persze megdöbbentek a dolgon, de sejtették, hogy ez milyen nehéz lehet most nekem így inkább nem kezdtek el prédikálni. Istenem ha tudtam volna vigyázok magamra és miatta kitartok. Igaz, hogy még csak 17 éves vagyok de két hét múlva már 18 és nem érdekelt volna ki mit gondol. A baba legalább bizonyította volna, hogy Rob még ha rövid ideig is, de tényleg az életem része volt. Akkor tudtam meg mikor már nem volt és mégis megszerettem az immár nem létező kisbabámat.

A gondolatmenetemet a lányok érkezése zavarta meg. Mindennap suli után bejöttek vagy hárman vagy jött velük Tom is. Most épp hárman jöttek ugyanis a fejükbe vették, hogy kicsinosítanak, hogy végre visszataláljak önmagamhoz és ne csak árnyéka legyek magamnak.

• Szia Kris! – léptek be az ajtón két nagyobb táskát cipelve.
• Jézusom, ti mire készültök? – kérdeztem döbbenten a táskákra pillantva.
• Manikűr, pedikűr, arc pakolás, szemöldök szedés, hajápolás. – sorolta fel Nikki, hogy miket terveznek velem.
• Hogy érzed magad? -kérdezte Bella.
• Nos, azt hiszem már sokkal jobban. Mármint testileg. Lelkileg még erősödnöm kell, de alakulok. – válaszoltam mosolyogva, ami már rég fordult elő velem.
• Ennek örülünk. – mondta Ashley.

Ezek után kezdetét vette a kínzásom. Soha nem szerettem ha csak velem bajlódnak ennyit, de ha ez nekik örömet okoz akkor inkább tűröm.

Először elkísértek a fürdőbe hajat mosni, majd amíg Bella beszárította és kivasalta, addig Nikki és Ashley a pedikűrömet készítették el. Ezután már csak a szemöldökömet szedték ki és egy egyszerű, de szép manikűrt csináltak ami pont hozzám passzol. Majd hirtelen előkerült egy piros selyem hálóing hozzá illő köntössel.

• Lányok ez egy kórház. – méltatlankodtam, mikor közölték, hogy ezt kell felvennem.
• Jaj, ugyan már Kris. Ki se mozdulsz innen, ráadásul már csak két napot kell itt töltened és valld be, hogy ez jobban néz ki, mint a kórházi hálóing és köntös. – világított rá a tényekre Nikki.
• Oké, igazatok van. – mondtam beleegyezően és magamra kaptam.
• Most már kezd visszatérni az igazi Kris. – mondták mosolyogva.

Ezek után már csak leültek mellém és rengeteget beszélgettünk. Volt mit bepótolni az biztos.

• Tényleg nem volt feltűnő, hogy egy hónapja nem vagyok suliba? – kérdeztem.
• Mivel nem akartuk senkinek elmondani, hogy mennyire rosszul vagy ezért a szüleid elhitették az igazgatóval, hogy bizonytalan ideig az unokatestvérednél leszel akinek szükséged van a segítségedre. De mivel már jobban vagy a szüleid újra felhívták a sulit, hogy két hét múlva visszatérsz. – világosított fel Ashley.
• Értem. Tehát, akkor van két hetem összeszedni magam. – állapítottam meg.
• Igen és mi segítünk.
• Beszéltünk az orvosoddal és mondta, hogy 6 hétig semmi megerőltetőt nem csinálhatsz szóval csak az elméleti órákon vehetsz majd részt, de utána segítünk felzárkózni. – nyugtatott Nikki.
• Mi történt miután Tommal elrepültünk? – kérdeztem rá arra ami leginkább foglalkoztatott amióta újra észnél vagyok.
• Nos, a mi csapatunk nyerte meg a csoportos kategóriát. – közölte mosolyogva Bella. – Majd ha kiengednek megmutatjuk a trófeát. – lelkendezett.
• Ez nagyszerű. - mondtam erőltetett lelkesedéssel. – És Rob? – ejtettem ki nehezen a nevét.
• Hát...ö... miután elrohantatok Tommal. Jól leteremtettük Robot és beavattuk a dolgokba, Kellan pedig behúzott neki egyet, majd otthagytuk azzal a hülye liba Alice-el. Azóta nem hallottunk róla. – mondat Nikki.
• Értem. – hajtottam le a fejem, hogy elrejtsem könnybe lábadt szemem.
• Szerintem hanyagoljuk a témát. – vetette fel az ötletet Ash, majd újra semleges témákról kezdtünk beszélni.

Pár óra múlva Tom is beesett és kedveskedett nekünk egy kis sütivel, valamint egészségtelen gyors kajával, amit titokban csempészett be a kórházba habár a doki nem említett, hogy nem ehetek ilyesmiket. Hosszú idő után végre felszabadultan nevettem a többiekkel, de néha vissza kellett fognom magam a hasam alatt lévő seb miatt, de ez már semmi volt ahhoz képest, amilyen lelki fájdalmaim voltak az elmúlt két hónapban és habár nem múlt el mégis érzem, hogy a barátaim hatására a fájdalom lassacskán enyhülni kezd.

A hátra lévő két napban szinte csak éjszakára maradtam egyedül. Délelőtt a szüleim voltak bent nálam, akik eléggé furcsán viselkedtek mivel behoztak egy katalógust, hogy válasszak ki pár darab bútort, amilyeneket szeretnék majd a saját lakásomba. Furcsa volt. Délutánonként pedig a lányok és Tom, valamint Cameron jöttek be és tartottak szóval, hogy még csak véletlenül se tudjak elmerülni a gondolataimban. Sőt még a pót anyukám is bejött Bella anyukája, Mrs Thorn.

És végre két nap után eljött a szabadulásom napja. Pont keddre esett szóval Cameron jött értem, mivel anyáék visszamentek Párizsba üzleti ügyeket intézni, a többiek pedig az iskola padját koptatták. Reggel korán még a doki elvitt vizsgálatokra és kiszedte a varratokat, majd ellátott néhány tanáccsal és utasítással, amiket be kell tartanom. Cameron pont 11-re ért oda értem.

• Szia húgi! A lányok szedtek össze neked ruhát. – adta a kezembe a táskát egy puszi után, majd elvonultam a fürdőbe átöltözni végre egy normális ruhába.

Egy világos kék szaggatott farmert csomagoltak nekem egy bézs színű trikóval, kabáttal és csizmával mivel már ősz volt és elég hideg is. Persze kaptam egy nyakláncot is ami elmaradhatatlan volt ha Ashley pakolt be nekem. És kaptam még mellé egy kis táskát is.

• Szép vagy húgi! – mondta Cameron aki mire már átöltöztem felkapta a táskámat és már el is indultunk, kifelé a kórházból.

Az utat csöndben tettük meg a kocsiig, majd hazáig is. Gondolataimba merültem és már csak akkor kaptam fel a fejem, mikor begurultunk a garázsba. Amíg Cam kivette a csomagtartóból a táskám, addig a bejárati ajtóhoz sétáltam, majd ahogy kinyitottam majdnem hátra is ugrottam a meglepetéstől.

- Üdv újra itthon! – kiáltották a barátnőim és Tom, valamint ott volt még a Pót anyukám, Mrs Thorn Bella anyukája is. Hihetetlenül meglepődtem és jól esett, hogy ennyire vártak haza. Akkor még nem is sejtettem, hogy az elkövetkezendő egy hónapban milyen meglepetések fognak még érni.