Sziasztok!
Íme itt is a következő fejezet :D! Igaz holnapra ígértük, de mivel kész lettünk vele, úgy gondoltuk feltesszük ma nektek. Reméljük tetszeni fog! :)
Nagyon köszönjük az előző fejezethez írt komikat és persze a pipákat is. Erről a fejezetről csak annyit, hogy ne utáljatok minket nagyon a vége miatt... xd
Jó olvasást kívánunk!
Puszi: Wiky & Netty
Robert
„A szerelem lényege a két ember közötti romantikus
vonzalomban rejlik. (...) Csakhogy a szerelem - az sokkal több is ennél. A
lényeg a gondoskodásban van, abban, hogy mellette legyünk a másiknak, ha
szükség van ránk.”
El sem tudtam képzelni, hogy
mennyire összenőttünk az együtt töltött idő alatt. Most nélküle szinte nem
találom a helyem, csak bolyongok a lakásban. Ha beülök a tv elé, vagy ha
rászánom magam, hogy dolgozok kicsit, mindig újra és újra hozzá kalandoznak
vissza a gondolataim. Mit csinálhat? Jól van? Sikerül mindent elintéznie? Mivel
érdemeltem ki, hogy ekkora áldozatot hoz értem?
Az elutazását követő első
napom így telt, viszont más nap már úgy döntöttem kezdek magammal valamit.
Megfogadva szerelmem tanácsát, úgy döntöttem, hogy meglátogatom anyáékat
délelőtt. Amúgy is van miről beszélnünk…
Délelőtt picit rendbe tettem
már a lakást. Még el kellett pakolnom a vendégszobában is, mivel felajánlottam
Kristennek, hogy ne fáradjon vele, majd én megcsinálom. Ezt egy gyors reggeli
követte, majd elindultam a családomhoz. Mikor odaértem, anya nyitott ajtót, de
ledöbbent, mikor meglátta, hogy én vagyok a látogató.
-
Rob! Baj van? –
kérdezte értetlenül. Sütött az arcáról az értetlenség. Gondolom nem számított
rá, hogy a viselkedése után, még hajlandó vagyok meglátogatni őket. Kris
tanácsára nem hozom fel egy darabig a viselkedését, hagyom, hogy ő keressen meg
minket vele, így úgy csináltam, mintha semmi nem történt volna.
-
Szia anya! A
világon minden a legnagyobb rendben van. Vagy már meg se látogathatlak titeket
csak úgy?
-
De, persze! Úgy
örülök, hogy itt vagy! Gyere csak beljebb! – állt félre gyorsan az ajtóból. A
szeméből még mindig sütött az értetlenség, nem érti gondolom, hogy miért vagyok
kedves vele, de emellett még a bűnbánatot is felfedeztem a tekintetében. –
Ebédre is maradsz?
-
Ki nem hagynám! –
mosolyogtam rá, viszonozta a mosolyomat, de nem volt őszinte.
Mint aki attól tart, hogy
bármelyik percben robbanhatok, mint a vulkán, és rázúdítom a haragom. Akár mit
is tett, ő mindig is az anyám marad, így sose lennék képes gyűlölni. Bízom
benne, hogy végre megbékélt a helyzettel és rájött, hogy hibát követett el. Ha
bocsánatot kér tőlünk, de elsősorban Kristentől és látom, hogy tényleg komolyan
gondolja, képes leszek elfelejteni ezt az egészet. Ő is tévedhet, de ha
beismeri az már fél siker.
-
Hát a többiek hol
vannak? – kérdeztem, miután gyorsan körbe néztem.
-
Apád elment a
boltba, elküldtem néhány hozzávalóért az ebédhez, Vicky is elment vele. Lizzy
meg még alszik.
-
Alszik? Ilyenkor?
– kérdeztem rá, majd követtem őt a konyhába.
-
Tegnap este a
barátnőivel elmentek valahova, csoda hogy este hazatalált. – mondta
rosszallóan, miközben kissé mérgesen rázta a fejét. – Igazán kinőhetné már
ezeket a vad bulizásokat! – én csak nevettem a felháborodásán. – Kérsz egy
forró teát? Olyan hűvös van kint.
-
Egy tea jól esne
– ültem fel a konyhapult melletti székre.
-
Apád vett egy új
fajta teát. – kezdte ecsetelni. Még mindig sütött róla, hogy nem tud mit
kezdeni, azzal hogy nem haragszok rá. Ismerem mint a tenyerem, biztos azon
agyal, hogy azok után ahogy viselkedett, jogosan haragudnom kéne rá. Csak arról
felejtkezik el, hogy ő akkor is az anyám. – Nekem az igazat megvallva a régi
jobban ízlett, bár lehet már csak hozzá szoktunk, hisz már akkor is azt ittuk,
amikor te még itthon laktál. De ő ragaszkodott hozzá, hogy kell egy kis újítás.
Nem tudom neked, hogy fog ízleni, de most nincs más fajta itthon. – ecsetelte,
ezzel is oldva a kissé fura hangulatot.
Ahogy hallgattam, olyan volt,
mintha tényleg el se telt volna ez a pár év, mintha még itthon laktam volna.
Anya a konyhában szorgoskodott minden délelőtt, apa meg a ház körül
tevékenykedett. Lizzy szintén nehezen tudott kimászni a szobájából, bár akkor
még én is hasonlóan voltam. Vicky meg szaladgált a városban. Ahogy elözönlöttek
az emlékek, rájöttem, hogy Kristennel teljes mértékben igaza volt. Nekem és
anyáéknak is szükségük van rá, hogy többször látogassam meg őket. Miután külön
költöztem, én dolgoztam, ahogy ők is, így olyan volt, mintha nem is egy
városban laknánk. Ha visszagondolok a gyerekkoromra, jobb már nem is lehetett
volna. Apáék mindig is arra tanítottak minket, hogy merjem kipróbálni a
dolgokat, merjem élni az életem, persze azért bizonyos korlátokon belül.
Sokszor szerveztek hétvégente olyan programokat, aminek az volt a célja, hogy
együtt legyen a család. Hárman vagyunk testvérek, de mindig figyeltek rá, hogy
egyenlően kapjunk mindent, játékokat, édességet és figyelmet is. Mint minden
gyereknél, nálam is kritikus pont volt a kamaszkor. Szerintem az idő alatt több
lecseszést kaptam, mint egész addigi életemben. Igazi lázadó voltam. Kihagytam
a családi vacsorákat – ami nálunk szinte szentségtörés volt – a haverokkal
hajnalig buliztunk, néha anya elmondása szerint nem is érti, hogy sikerült
hazatalálnom. Persze akkor, mikor így ,,hazatántorogtam” és anyának kellett
elnavigálnia az ágyig, már az nap kíméletlen fejmosást kaptam. De nem csak ezek
olyan emlékezetesek: vegyük például az ünnepeket. Karácsonykor anya mindig egy
hadseregnek való ételmennyiséget főz illetve süt, és az ünnepet mindig az egész
család együtt tölti. Mamáék, anya nővére és a családja is velünk együtt
ünnepelnek. Ilyenkor egy szóval tudnám jellemezni az estét: hangos. Mindenki
azon van, hogy a többieket túlkiabálva ragadja magához a szót, és szórakoztassa
a társaságot. Apáék általában minden évben feleslegesen vitatkoznak a
politikán. Apának és Matt bácsinak teljesen eltérő nézete van, de ezt minden
évben megvitatják. Persze nagyapát se kell félteni, ő a régi időkhöz hasonlítja
mindig a mostanit, persze a végén mindig felháborodik, hogy milyen szörnyű a
jelenlegi helyzet Anyáék a főzést tárgyalják ki hangosan….vagy apáékat. Mi
pedig a ,,gyerekek” szintén próbálunk szóhoz jutni. Egy szó mint száz, kissé
őrültek a karácsonyok, de semmi pénzért nem változtatnék ezen.
Csak remélni merem, hogy
nekünk is ilyen családunk lesz Kristennel. Hihetetlen, hogy nemsokára én is
felelni fogok egy kis életért, hogy nekem is meg kell teremteni neki egy
családi légkört. Szeretném, ha majd ő is ha visszatekint a gyermekkorára,
hasonlóan szép élményei legyenek. Tagadni se tudnám, hogy azért bennem van a
félelem: képes leszek én neki ezt megadni? jó apa leszek? meg tudom majd óvni
minden rossztól? Mikor valamelyik este felvetettem ezt a félelmemet Kristennek
ő mosolyogva ennyit mondott rá: Bennem is többször felmerült már, hogy képes
leszek-e olyan anya lenni, mint amilyen szeretnék,de tudod mit mondok mindig
ilyenkor? Együtt képesek leszünk megoldani! És együtt igen is fantasztikus
szülők leszünk, mert ugyan biztos lesznek nehézségek, de szeretni fogjuk és ez
a legfontosabb!
Ha Kristen hazajön hamarosan
mennünk kell majd az orvoshoz is. Alig várom már, lehet most kiderül, hogy egy
fiúval vagy egy lánnyal ajándékoz-e meg. Érzem, hogy nagyon boldog évek várnak
ránk, de előtte még valamit mindenképp meg akarok tenni…
-
Rob! Figyelsz te
egyáltalán? Komolyan mondom, mintha csak a falnak beszélnék! – térített vissza
anya hangja.
-
Ne haragudj, picit
elmerengtem! Mondtál valamit?
-
Azt látom! –
eresztett meg egy halvány mosolyt. – Csak azt kérdeztem, hogy mivel iszod a
teát.
-
Jó lesz úgy, mint
régen. – mosolyogtam rá én is, majd nem sokkal később már a gőzölgő teával a
kezünkben vonultunk át a nappaliba.
-
Beszéltél már
azóta Johnékkal? Rendben megérkeztek? – kérdezte kissé félve anya, mikor
elhelyezkednünk. Kezdünk érdekes területre tévedni.
-
Még utána rögtön
felhívott Kristen és megnyugtatott hogy minden rendben volt. – mondtam nyugodt
hangon.
-
És ő…jól van? –
kérdezte, de a kezében lévő teát nézte. Bűntudata van, nem kérdés.
-
Igen jól van, bár
azt mondja picit émelygett a repülőút után – ráncoltam a homlokom, egyáltalán
nem örülök ennek, de ha végre visszatér biztos nem engedem még egyszer repülőre
ülni. – de szerencsére hamar elmúlt.
Tudtam, hogy nem erre értette
a kérdését. Sokkal inkább arra volt kíváncsi, hogy lelkileg hogy van, de direkt
nem tértem ki erre a válaszomban. Meg akartam tudni, hogy érez, hogy mit
gondol, sikerült-e végre teljesen elfogadnia a helyzetet, ehhez viszont ,,rá
kell kényszerítenem” arra, hogy ő akarjon beszélni erről az egész cirkuszról.
Láttam rajta, hogy még valamit mondani vagy kérdezni akar, de habozott. Nem
volt alkalmunk azonban jobban belemenni a dolgokba, mert Vicky és apa
megérkezett.
-
Megjöttünk! –
kiabálta be Vikcy az előtérből.
-
A nappaliban
vagyunk! – mondtam.
-
Rob! Hát te? –
kérdezte döbbenten, mikor bejött.
-
Én is örülök
neked! – tetettem a sértődöttet.
-
Aj nem kell
magadra venni! Nem szoktál ilyenkor itt lenni. – huppant le mellém.
-
Pont azért vagyok
most itt, gondoltam meglátogatlak titeket. – feleltem, mire kérdőn felhúzta a
szemöldökét.
-
Jól tetted! –
jött be apa is, majd üdvözölt. – Ebédre is maradsz?
-
Anya már
megelőzött ezzel a kérdéssel – nevettem fel. – De igen, maradok.
-
Remek, meghoztunk
mindent amit kértél. – ment oda anyához és adott neki egy csókot.
-
Na akkor én neki
is kezdek a főzésnek! – pattant fel. – Vicky gyere segíts nekem, te pedig –
fordult apához – rángasd ki végre a lányod a szobából, mert még mindig nem
méltóztatott kijönni! – adta ki a parancsokat anya.
-
Miért nekem kell
segíteni? Rob meg csak pihen? – kérdezte felhúzott orral Vicky. Komolyan akár
csak néhány évvel ezelőtt!
-
Én téged kértelek
meg! – zárta le a kérdést anya. – A bátyád most itt vendég!
-
Mázlista! –
morogta Vicky.
-
Szívesen segítek!
– mosolyogtam ártatlanul.
-
Nem kell kisfiam,
megoldjuk mi! – mondta anya. – Példát vehetnél róla kislányom! Ideje lenne már
neked is felnőni. – én drága testvéremre is vetettem egy ,,ártatlan” mosolyt.
-
Igen Vicky, ideje
lenne már megkomolyodni. – próbáltam minél komolyabb hangon mondani és
elfojtani a mosolyom.
Hamarabb kell felkelniük, ha
velem akarnak kikezdeni. Két lány testvér mellett már meg tanultam, hogy tudom
az én javamra fordítani a dolgokat. Anya
– nyugtázva, hogy egyet értek vele – elindult a konyhába, Vicky pedig duzzogva
követte.
-
Talpnyaló! –
mondta, mikor elhaladt mellettem és beleboxolt a vállamba.
-
Tudod, hogy
szeretlek! – küldtem felé ismét egy mosolyt. Tudom hogy ezzel tudom legjobban
idegesíteni, ha nem sikerül feldühítenem.
Apa felé fordultam, aki
nevetve rázta a fejét, miközben minket nézett.
-
Javíthatatlanok
vagytok! – mondta, mire én még mindig mosolyogva megrántottam a vállam.
Mikor anyáék már kimentek, apa
arcáról eltűnt a mosoly és komoly tekintettel nézett rám.
-
Beszéltél
anyáddal?
-
Arról nem, amire
te gondolsz. – feleltem egy sóhaj kíséretében. – Várom, hogy ő hozza fel.
-
Megbánta…
-
Tudom – mondtam.
– De bocsánatot kell kérnie és nem tőlem!
-
Ő is tudja, csak
fél. Fél, hogy már nem tudja jóvá tenni.
-
Kristen is
mindennél jobban szeretné, ha rendeződnének köztük a dolgok…ahogy én is.
–tettem hozzá.
-
Ezt örömmel
hallom, bevallom ezek után, minden joga meg lenne azt mondani, hogy nem engedi,
hogy lássuk az unokánkat… - mondta apa szomorúan.
-
Sose tenne,
tennénk ilyet. Épp azért akarjuk ennyire, hogy minél hamarabb kibéküljenek,
mert ezt akarjuk elkerülni. – mondtam őszintén, mire apa csak bólogatott.
-
Azt hiszem
hálásak lehetünk nektek. Mások nem biztos, hogy így viszonyulnának hozzá.
-
Családcentrikus
nevelést kaptunk. – mosolyogtam rá, oldva egy picit a hangulatot. Meglett a
hatása, apa is elmosolyodott.
-
Csak most már
tényleg béküljenek ki. – tette hozzá.
Apával még váltottunk pár
szót, majd felment, anya kívánsága szerint kirángatni nővéremet az ágyból. Én
pedig benéztem a lányokhoz a konyhába.
-
Biztos ne
segítsek valamit? – kérdeztem, most már komolyan ajánlkozva.
-
Nem kell drágám.
– feleli anya.
-
Dehogy nem kell!
– vitatkozott rögtön Vicky. – Teríts meg addig!
-
Victoria!
-
Hagyd csak anya!
Szívesen megcsinálom. – mondtam, majd megkerülve őket kivettem a tányérokat és
neki láttam megteríteni.
Mire kész lettem Lizzy is
végre lejött, hogy kávé és fejfájás csillapító után nézzen. Nagyon másnaposnak
nézhetett ki, mire anyától megint egy kisebb kiselőadást kapott.
-
Nem lehetne
később…szét megy a fejem. – rogyott le az egyik székre.
Anyát nem hatotta meg ez és
tovább mondta a dolgokat. Apa jobbnak látta elhagyni a süllyedő hajót, Vicky
pedig anyával harcba szállva védte Lizzyt. Bezzeg engem anno nem védett
sőt…mélységesen egyet értett anyával. Szép mondhatom!
Hamarosan elkészültek anyáék
az ebéddel is, és mindannyian asztalhoz ültünk. Azaz Lizzy kivételével, mert ő
örült, hogy ülni tud. Anya na meg Vicky isteni ebédet csinált, amit gyorsan el
is tüntettünk. Miután befejeztünk Victoria gyorsan kislisszolt, hogy még
véletlenül se kelljen elpakolni, így viszont apára hárult a feladat. Addig én
felmentem a szobámba, azaz a régi szobámba. Valamire szükségem volt innen.
Mikor beléptem, rögtön tudtam, hogy hol keressem. Nem hittem volna, hogy ilyen
hamar kelleni fog, de ennek is eljött az ideje. Céltudatosan mentem az ágy
mellett lévő szekrényhez, hogy a vitrinből kivegyem ezt az apróságot. Gyorsan,
mintha attól félnék, hogy valaki észre vesz rejtettem el a zsebembe, majd
mintha mi sem történt volna visszamentem a többiekhez.
Hamarosan, mikor mindenki
végzett a dolgával, a nappaliban gyűltünk össze. Nem történt semmi lényeges
dolog, egyszerűen együtt voltunk. Szólt a tévé, közben mindennapi dolgokról
beszélgettünk. Vicky mesélt róla, hogy mit terveznek majd a hétvégén, Lizzy meg
próbált ébren maradni.
Már 3 óra is lehetett, mikor
úgy döntöttem, hogy elindulok hazafelé. Anyáék kedvesen marasztaltak, de már
ideje volt hazamenni. Elköszöntem a lányoktól meg apától, majd anya kikísért.
Épp az előtérben vettem fel a kabátot, mikor hirtelen, teljesen váratlanul
megszólalt, ezzel eljutva odáig, amire egész idáig vártam, vártunk.
-
Sajnálom. –
mondta halkan lehajtott fejjel. – Nagyon sajnálom!
Annyira váratlanul ért most,
hogy lefagytam a mozdulat közben. Nem hittem, hogy ma már eljutunk idáig.
-
Mit? – kérdeztem
rá halkan. Azt akarom, hogy kimondja. Egy fájdalmas sóhaj kíséretében végre rám
nézett.
-
Azt hogy
igazságtalan voltam veled és Kristennel.
-
Ugye tudod, hogy
első sorban tőle kell bocsánatot kérned?! – álltam a tekintetét.
-
Tudom és meg is
akarom tenni…amint vissza tér. Bár nem sok esélyt látok rá, hogy megbocsájt. –
nézett el ismét.
-
Ez nem… -
tiltakoztam volna, de félbe szakított.
-
Én nem
bocsájtanák meg magamnak… – nézett újra rám.
-
Mi viszont nem
akarunk mást csak, hogy végre kibéküljetek. Kristen is erre vágyik. – mondtam
határozottan.
-
Szörnyen
viselkedtem. – temette kezeibe az arcát. – Szörnyen!
-
Mindenki hibázhat
anya. Te is! Az a lényeg, hogy megbántad és rendbe akarod hozni. – mentem oda
hozzá és vontam az ölelésembe.
-
Annyira sajnálom.
Mindent amit mondtam, sajnos túl tisztán emlékszem rájuk. Egytől egyig vissza
akarom szívni őket, de ez lehetetlen. – bújt hozzám közelebb. Ahogy őt öleltem
megéreztem, hogy sír.
Teljesen ledöbbentem, nem
gyakran látom így sírni. Mindig ügyelt rá, hogy ne előttünk, a gyerekei előtt
boruljon ki. Először nem is tudtam, mit kezdeni a helyzettel, viszont mikor
végre felocsúdtam, nyugtatni próbáltam.
-
Semmi baj anya! –
csitítgattam. – Meglátod nem sokára csak nevetni fogunk az egészen.
-
Annyira rossz
érzés… - húzódott el könnyes szemekkel. – Ahogy ma itt voltál…nem is
értettem…úgy viselkedtél…mintha…mintha semmi nem történt volna – szipogta. –
Borzasztó érzés volt mert végig azt éreztem… hogy ettől fosztottam meg
magam…hogy elveszítettelek. Most olyan volt, mint régen…és az az érzés…hogy
lehet tönkre tettem magam körül mindent…elviselhetetlen. – sírta el ismét
magát. – Én látni szeretnélek titeket…látni az unokámat…ott lenni veletek,
amikor csak lehet…segíteni és veletek örülni! Nem is tudom mi lett velem… -
szinte csak úgy ömlöttek belőle a szavak. – talán nem voltam kész arra, hogy
még elfogadjam hogy felnőttél, hogy végleg el kell, hogy engedjelek. Eddig is
külön éltél…de hogy családod lesz…az már végleg azt jelenti, hogy felnőttél.
Én döbbenten hallgattam. Ahogy
láttam mennyire furdalja a lelkiismeret, szinte megszakadt a szívem. Igaza volt
Kristennek! – döbbentem rá. Anya attól félt, hogy elveszít! Hogy már nem lesz
az életem, életünk része!
-
Anya te mindig az
anyám leszel, ahogy én a fiad. Ezen nem fog változtatni az, hogy saját családom
lesz. Ugyan olyan fontos leszel nekem, nekünk. – húztam ismét az ölelésemben. –
Mi is azt szeretnénk, ha az életünk része lennél. És ez Kristen nevében is
mondom. Hidd el ő se haragszik rád.
-
Kizárt dolog… -
rázta a fejét, még mindig hozzám búja.
-
Rosszul esett
neki persze, de nem haragszik! – mondta határozottan. – Ő is arra vágyik, hogy
újra olyan legyen a viszonyotok mint azelőtt. Ő csak annyit szeretne, hogy
elfogadd!
-
Amint visszajön
felkeresem! Meg kell neki mondanom, hogy nagyon sajnálom és hogy tényleg
mindennél jobban örülök neki, hogy ő lesz a párod. – mondta halkan.
-
Ennek viszont én
örülök nagyon! – mondtam majd egy puszit nyomtam a hajára. – Hidd el meg fog
bocsájtani…ahogy én is megbocsájtottam.
Ahogy ezt mondtam elhúzódott
tőlem és döbbenten nézett rám.
-
Megbocsájtottál?
– suttogta, mire csak egy bólintással feleltem. – Köszönöm…én tényleg nagyon sajnálom
és … - kezdte újból de félbe
szakítottam.
-
Szeretlek és
ezután is foglak! Kristennel is rendezed a dolgokat és újra minden a régi lesz.
Hidd el! – küldtem felé biztatásképpen egy mosolyt. – Amúgy is valakinek majd
el kell kényeztetni az unokáját. – mondtam mosolyogva, remélve, hogy kicsit
felderül.
-
Másra se vágyom.
– csillant fel végre a boldogság a szemében. – Én is nagyon szeretlek! –
puszilt arcon.
-
Látom végre
kibékültetek! – jelent meg az ajtóban apa. Anya oda sétált mellé és az
ölelésébe bújt.
-
Már csak Kristen
bocsánatát kell megkapnom. – mondta neki anya.
-
Az is meglesz! –
adott egy csókot apa a homlokára. – Szeretlek te bolond asszony!
-
Szörnyen
viselkedtem! – sóhajtott fel anya.
-
Hát mi tagadás,
megizzasztottál minket! – simogatta meg apa a hátát nevetve.
Az arcomról azt hiszem mindent
le lehetett olvasni. Egyszerűen nem bírtam, de nem is akartam elrejteni a
boldogságom. Úgy éreztem magam, mint aki egy mázsás súlytól szabadult meg,
végre könnyebb lett a lelkem. Már nem kell aggódni anya miatt, végre minden
rendbe jön! Végre csak a boldogságunkra koncentrálhatunk.
Kristen
Két nap. Ennyi ideje jöttem el
Londonból, hogy végleg leszámoljak a Párizsi életemmel és visszamenjek oda
ahova mindig is tartoztam. Ez idő alatt nem sok mindent sikerült elintéznem,
mert a repülőút kicsit megviselte a gyomrom és anya meg apa nem engedtek addig
sehova, míg jól nem éreztem magam. Robbal mindennap beszéltünk és már alig
várom, hogy végre ismét vele lehessek.
Mire anyáék végre kiengedtek a
házból már le is beszéltem egy találkozót a manageremmel egy közeli étterembe.
Persze apa csak úgy engedett el, hogy Cameron is velem jön nem mintha nagy
segítségemre lenne. Komolyan jobban védelmeznek most mint mikor kis baba
voltam. Nem vagyok beteg csak állapotos és nem értik meg, hogy nem szükséges
engem mindig pátyolgatni. Ma végre sikerült azért egyedül is meglógnom a régi
házamba, hogy a szükséges holmikat elpakoljam, amit vinni akarok magammal
Londonba. Jelenleg a ruhásszekrényemben válogatok, mert annyi ruhám van, hogy
soha nem tudom őket elvinni magammal szóval kiválogattam amire szükségem van.
Pont végeztem, mikor Cam megjelent, hogy elvigyen a találkozó helyszínére. Hála
az égnek nem kellett messzire menni így hamar odaértünk és drága managerem már
ott várt rám.
-
Kristen! De jó
újra látni. Jót tett neked ez az egy hónap szabadság. - állt fel, hogy
üdvözöljön és megölelt. - Cam! - biccentett öcsém felé és kezet fogtak.
-
Szia George!
Tudod rengeteg megbeszélni valónk van, ezért akartam most találkozni veled. -
kezdtem bele miközben leadtuk a rendelést a pincérnek.
-
Miről van szó? -
hajolt előrébb érdeklődve a székben.
-
Nos, mint tudod,
hogy van egy komoly párkapcsolatom amiről már meséltem. - vártam még bólint
majd folytattam. - Szóval eléggé komolyra fordultak a dolgok és úgy döntöttem,
hogy Londonba költözöm. - fejezetem be mire döbbenten nézett rám.
-
Most viccelsz?
-
Nem. Épp ezért
szeretnélek megkérni, hogy állíts össze nekem egy ajánló levelet képekkel
együtt és küld el a Londoni modellügynökséghez. - tértem rá jövetelem valódi
okára.
-
Jól meggondoltad
Kris? Ez komoly döntés.
-
Egészen biztos
vagyok benne főleg most, hogy kiderült, hogy... hogy állapotos vagyok. -
tudattam vele a hírt, mire olyan arcot vágott, hogy azt hittem lefordul a
székről.
-
Terhes vagy? Ez
most valami vicc? Hol vannak a kamerák? Ez biztos a kész átverés. - motyogta
hitetlenkedve.
-
Nem vicc. Minket
is váratlanul ért, de mérhetetlenül örülünk neki és össze akarunk költözni.
-
Szóval akkor ez
is közrejátszik a dolgokban - állapította meg.
-
Így van. És amíg
itt vagyok szeretnék egy sajtótájékoztatót tartani.
-
Rendben, megtudom
oldani. Mikorra lenne jó?
-
Még a héten mert
legkésőbb vasárnap vissza akarok menni Londonba. - mondtam neki.
-
Oké, akkor
elintézem. Jobb lesz ha neki látok. Majd hívlak az időponttal kapcsolatban -
állt fel az asztaltól és búcsúzóul megölelt. - Addig is vigyázz magadra.
-
Majd én vigyázok
rá. - válaszolt helyettem Cameron mosolyogva majd kezet ráztak és George el is
ment. - Akkor hova megyünk még? - kérdezte felém fordulva.
-
Kérlek tegyél ki
Nikkinél - kértem mire aprót bólintott és indultunk is a kocsihoz.
Gyorsan beszálltunk, mert már
azért elég hideg volt és elindultunk barátnőmhöz. Szegénykémmel nem tudom mi
lesz, mert Ashley is azon gondolkozik, hogy Londonba költözik Tomhoz. Akkor Nikki
szinte teljesen egyedül lenne. Már pedig biztos vagyok benne, hogy Ash már nem
jön vissza. Sajnos ez a legnagyobb hátránya annak, hogy Londonba megyek.
Elszakadok az itteni barátaimtól, de akárhányszor felteszem magamban a kérdést,
hogy megéri-e mindig gondolkodás nélkül igennel tudok rá felelni. Bő fél óra
kocsikázás után meg is érkeztünk. Meg hagytam öcsémnek, hogy este nyolcra
jöjjön értem.
Kiszálltam az autóból és
megcéloztam a bejárati ajtót. Pár csengetés után már ki is nyílt és barátnőm
mosolygós arcával találtam szembe magam.
-
Kris! Már azt
hittem meg sem akarsz látogatni. - üdvözölt egy nagy öleléssel miközben beljebb
húzott nehogy megfázzak.
-
Jöttem volna
hamarabb is de a repülőút kissé megviselt és anyáék két napig fel sem engedtek
kelni az ágyból. - mondtam mire felnevetett.
-
Ezek a szülők. -
mosolygott rám. - És mit csináltál ma? - kérdezte és ettől kezdve belemerültünk
a beszélgetésbe.
Beszámoltam a ma
programjaimról és felajánlotta, hogy majd elkísér a sajtótájékoztatóra is.
Minden szóba került köztünk és megegyeztünk, hogy holnap még eljön velem a régi
házamhoz a maradék cuccot elhozni és felkeresünk egy ingatlanost, aki eladja a
házat. Feleslegesen ne álljon üresen. Mikor már meguntam, hogy folyton én
kerülök szóba és ő nem beszél magáról, hogy mi történt vele amióta nem
beszéltünk egy jó kis kérdéssel leptem meg.
-
Na és mi van
veled meg Kellannal? - kérdeztem tőle és láttam, hogy ez a kérdés kicsit
megdöbbentette.
-
Ezt hogy érted? -
próbálta játszani az ártatlant.
-
Tudod te azt!
Szinte forr köztetek a levegő ahányszor egy légtérben tartózkodtok.
-
Képzelődsz -
legyintett egyet, majd próbálta elterelni a szót. - Kérsz egy teát? - kérdezte.
-
Igen, de ne
tereld el a szót.
-
Nem terelem,
de... az az igazság, hogy... hogy... - kezdett el dadogni zavarában. Ez igazán
furcsa mivel eddig nem igen láttam zavarban. - Szóval én sem tudom mi van
velünk. - fejezte be végül.
-
Ezt hogy érted?
-
Nos, az elején
még csak viccelődtünk meg minden, de utána minden egyes bulival egyre közelebb
kerültünk egymáshoz, de olyan mintha ő erre egyáltalán nem is emlékezne.
-
Mert mi történt
köztetek?
-
Semmi olyan amire
gondolsz, csak egyszer megcsókolt, de ez más volt, mint a többi pasimmal. Jobb,
sokkal jobb volt. - magyarázta mosolyogva. - De fogalmam sincs, hogy viszonyul
hozzám.
-
Mi lenne ha
legközelebb próbálnál kicsit most te flörtölni - javasoltam. - Ez mindig jól
ment neked.
-
De ő olyan más,
mint a többi. Sose tudom eldönteni, hogy mikor gondolja komolyan és mikor
szórakozik.
-
Csak nem
szerelmes leszel drága barátnőm? - kacsintottam rám miközben fülig ért a szám
annyira mosolyogtam.
-
Mi... dehogy...na
ne...kizárt! - kezdett megint dadogni.
Ezek után már nem firtattam a
dolgokat és inkább most én tereltem el a szót másra. Még órákat tudtunk volna
beszélgetni ha nem jelenik meg pontban nyolckor Cam ahogy megbeszéltük.
Nikkivel még egyeztetünk, hogy reggel jön értem és átmegyünk a házamhoz. Miután
elköszöntünk indultunk is haza. Az úton éreztem igazán, hogy kimerítő volt a
mai nap és alig vártam, hogy végre ágyba bújjak. Hamar hazaértünk és egy gyors
vacsora után elköszöntem a szüleimtől és felvonultam a szobámba. A fürdőkádamat
teli engedtem forró vízzel és megmártóztam benne. Hihetetlenül jól esett, ahogy
a meleg víz átjárta minden porcikámat és teljesen ellazított. 15 percig biztos
áztathattam magam, mikor már kezdtem érezni, hogy elhűlt a víz így jobbnak
láttam kiszállni mielőtt megfagyok. A hálóba érve magamra kaptam a hálóingem és
bebújtam az ágyba miközben tárcsáztam Rob számát aki már egy csörgés után fel
is vette.
-
Kris! - szólt
bele a telefonba.
-
Szia! – hatalmas
vigyor terült szét az arcomon.
-
Jaj, de jó
hallani a hangod. Hiányzol nagyon! - mondta azt amit én is érzek.
-
Te is nekem, de
reményeim szerint vasárnap már veled leszek.
-
Már alig várom.
Mit sikerült ma elintézned? - kérdezte mire beszámoltam neki mindenről és ő is
ugyan ezt tette. Jó 10 perce beszélhettünk, mikor már éreztem, hogy mindjárt
lecsukódik a szemem.
-
Most leteszem
szívem, mert mindjárt ülve elalszok. - mondtam neki.
-
Rendben, akkor
holnap majd beszélünk. Vigyázz magatokra. Szeretlek kicsim! Aludj jól. Szia!
-
Én is szeretlek.
Jó éjt! Szia! - köszöntem el én is és kinyomtam a telefont és pár perc múlva
már az igazak álmát aludtam.
Másnap reggel az eső hangjai
ébresztettek mély álmomból. Fogalmam sincs, hogy miért, de hatalmas jókedvvel
ébredtem. Kimásztam az ágyból, magamra kaptam a köntösömet és elvégeztem a
reggeli teendőimet majd úgy ahogy voltam pizsamába másztam le az emeletről,
hogy megreggelizzek. Lent már ínycsiklandó illatok vártak és a gyomrom azonnal
követelte is a reggelit. Anyáék már lent voltak és épp akkor terítettek meg,
mikor odaértem.
-
Jó reggelt
kicsikém! - köszöntött anya és egy puszit nyomott az arcomra. - Hogy aludtál?
-
Remekül. -
mosolyogtam rá. - Segítsek? - kérdeztem.
-
Nem kell. Már
végeztünk. Apád meg elvállalta, hogy
megterít. - nézett rá jelentőségteljesen.
-
Micsoda? – nézett
fel az újságból, amit éppen olvasott, de anya tekintetét látva inkább tette a
dolgát. - Látszik, hogy nő uralom van. Kellett neked elmenni Cam! - motyogta az
orra alatt.
-
Tényleg az öcsém
merre van? - érdeklődtem.
-
Elment a
haverjaival egy napos túrára egy francia kisvárosba. Valami házi dolgozatot
kell írni róla.
-
Értem.
-
És neked mik a
terveid? - kérdezte apa miután már leültünk és neki láttunk a finom reggelinek.
-
Nikkivel még
elmegyünk a házamhoz, mert egy két dolgot nem hoztam még el utána meg fogalmam
sincs. George hívását várom a sajtótájékoztató miatt.
-
Kell segítség a
pakolásnál? – kérdezte apa.
-
Köszi, de
elbírunk vele, csak pár apróságot akarok elhozni.
Ezután nem esett több szó
köztünk és a reggeli elfogyasztása után mindenki ment a saját dolgára. Apa az
irodába, anya pedig a Párizsi lakberendező vállalat elnöke szóval egy újabb
megbízatást hajt végre. Én pedig fogtam magam felöltöztem és csörögtem Nikkinek,
hogy jöhet is. Szerencsére nem keltettem fel, mert akkor már tényleg lefejezett
volna. Míg rá vártam felhívtam Ashleyt, aki boldogan ecsetelte, hogy Tommal
milyen boldogok és hogy úgy döntött marad Londonba, odaköltözik. Kicsit
meglepődtem, hogy ilyen hamar döntött, de elvégre már jegyesek. Ahogy erre
gondoltam kicsit elszomorodtam. Robbal is már jó pár hónapja együtt vagyunk és
közös babánk is lesz, de eddig még nem utalt soha a házasságra. Akármilyen
hihetetlen nem nagyon vágytam arra, hogy férjhez menjek, de most, hogy
rátaláltam Robra, életem szerelmére akinek a gyermekét hordom a szívem alatt,
ez az érzés megváltozott. Gondolataim közül Nikki autójának a dudája rángatott
ki. Gyorsan magamra kaptam a kabátom, felvettem a táskám és már a kocsi felé
siettem, hogy ne nagyon ázzak el.
-
Szia Kris! -
köszöntött barátnőm egy puszival.
-
Szia! -
viszonoztam mosolyogva. Mitől van ilyen jókedvem? Csodálkozom saját magamon.
-
Na akkor a
házadhoz megyünk? - kérdezte.
-
Ha már arra
megyünk, akkor útba ejthetnénk előtte az ingatlanirodát. - vetettem fel.
-
Felőlem rendben.
- szólt mosolyogva és elindultunk.
Útközben folyamatosan
beszéltünk mindenről, amit tegnap nem sikerült megbeszélnünk, majd szóba hoztam
a reggeli telefon beszélgetésemet Ashleyvel. Nikkit nem döbbentette meg a hír,
hogy barátnőnk Londonba költözik, mert kiderült, hogy ő már hamarabb tudta,
mint én. Tegnap este beszélt Ashel és már akkor kiderült, hogy nem jön vissza.
Félve kérdeztem meg, hogy mit szól hozzá, mert szinte egyedül marad ha én is
megyek,majd halál nyugodtan közölte, hogy odaköltözik velünk, sőt ő már el is
adta a házát. Teljesen ledöbbentem, és ezt ő is észre vehette, mert rögtön
magyarázni kezdett.
-
Ha ti is
elmentek, nem sok dolog van ami ide köt. Amúgy is tudod milyen vagyok, nem
szoktam túlkomplikálni a dolgokat. Ha úgy érzem, változtatni kell, akkor
változtatok. És most úgy döntöttem, kell egy kis környezetváltozás. Nincs
veszteni valóm, dolgozni ott is tudok, boltok ott is vannak úgy hogy nagy baj
nem lehet. – nevetett fel.
Mindig is irigyeltem érte,
hogy ilyen. Sokkal könnyebb az élete, mint nekem, aki képes minden
túlbonyolítani. Ő gondol egyet és elutazik valahova, vagy kipróbál valami újat.
Mindig mer és nyer!
Persze én most is
elkalandoztam gondolatban, de nem sokára meg is érkeztünk. Szerencsére nagyon
segítőkészek voltak és így hamar elintéztük a papír munkát. Megegyeztünk, hogy
majd telefonon értesítenek a fejleményekről. Ahogy viszont visszaültünk a
kocsiba megszólalt a telefonom.
-
Igen? - szóltam
bele.
-
Szia Kristen,
George vagyok.
-
Ó, szia George.
Mik a fejlemények?
-
Nos, még tegnap
délután megcsináltam az ajánló leveled és ma reggel postáztam. Meg hagytam a
levélben, hogy majd telefonon vegyék fel velem a kapcsolatot és majd én
tájékoztatlak téged.
-
Nagyszerű. Még
valami? - kérdeztem mosolyogva, mert végre minden simán ment.
-
A
sajtótájékoztatót meg már ma délutánra meg tudtam szervezni. - mondta ki azt
amire még kíváncsi voltam.
-
Tökéletes. Hány
órára?
-
Délután háromkor
az ügynökség konferenciatermében.
-
Oké, addigra ott
leszek és majd Nikki elkísér. - néztem az említettre, aki csak bólintott egyet.
-
Rendben, én meg
itt várlak majd. Most viszont megyek, mert még sok a dolgom.
-
Oké. Szia!
-
Szia! - köszönt
el és kinyomtam a telefont. Nikki kérdőn nézett rám. - Délután háromkor lesz a
sajtótájékoztató.
-
Értem, akkor
tényleg sietnünk kell, mert már 11 óra van. - mondta és rátaposott a gázra.
Ezután a lakásomra mentünk és
gyorsan összeszedtünk mindent amire még szükségem volt, de ez eltartott még két
óráig. Ahogy ezzel végeztünk indultunk is hozzánk. Még senki nem volt otthon,
ezért ketten megebédeltünk majd elkezdtünk készülődni vagy is inkább csak én.
Komolyan mondom miért csak engem néznek próbababának? Nikki már eldöntötte,
hogy ki fog cicomázni és ez ellen sajnos nem tudtam tenni. Mivel elég hűvös
volt ezért rám adott egy fekete harisnyát fekete szoknyával amihez egy
krémszínű magassarkú és egy ugyanolyan színű blézer is tartozott amit elöl egy
fekete masni díszített. Ehhez még fogtam egy fekete táskát és szövetkabátot és
útra készen álltam. Szerencsére a hajamat egyszerűen kisimította és egy nagyon
egyszerű sminket készített hozzá. Egy sajtótájékoztatóra pont tökéletes lesz.
Mire elkészültem negyed három
volt így sietni kellett. Mondjuk nem aggódtam, mert Nikki vezetési stílusa
mellett nehezen tudtunk volna elkésni. Pontba háromkor léptünk be a terembe,
ami már tele volt az idióta, pletykára éhes firkászokkal. Be léptünkre mindenki
egy emberként fordult felénk és elkezdték kattintgatni a gépeket amíg a
biztonsági őr rájuk nem szólt. Nikkivel felmentünk az emelvényre és leültünk
George mellé, de Nikki úgy helyezkedett, hogy még véletlenül se látszódjon a
képeken.
-
Üdvözlök
mindenkit! - állt fel George. - Mint azt tudják ezt a tájékoztatót az ügyfelem
kérésére hívtam össze és bizonyára mindannyian kíváncsiak néhány dologra. Pár
kérdést feltehetnek, de ügyfelemnek is fontos közlendői lennének. Akkor akár
kezdhetjük is mondjuk az önök kérdéseivel. Ja és ha kérhetném csak kulturáltan.
- fejezte be és ismét leült. Ezek után már nincs visszaút. - sóhajtottam
magamban és a kérdésekre figyeltem.
-
Miss Stewart mit
szól az elmúlt hetekben megjelent akt fotóihoz?
-
Nos, meg kell
hagyni eléggé megdöbbentett, mivel nekem semmi közöm nem volt hozzá, hogy azok
megjelentek. - feleltem az első kérdésre.
-
Szóval tagadja,
hogy azok valaha is elkészültek? Habár kétségtelenül maga látható a képeken. -
tette fel a következő kérdést egy szemtelenül vigyorgó riporter.
-
Nem tagadom, de
erről nem kívánok részletesen mesélni. Térjünk rá inkább a következő kérdésre.
-
Mint tudjuk ön
párkapcsolatban él. A párja illetve a családja mit szólt ezekhez a képekhez? -
jött a következő kérdés.
-
A magánéletemről
nem szeretnék beszélni, de bárki is felelős ezek megjelenésért, örömmel tudatom
vele, hogy a magánéletemben továbbra is minden rendben van. – feleltem
határozottan, majd jöttek és jöttek az újabb kérdések és próbáltam normálisan,
kulturáltan válaszolni, de nem mindig jött össze. Egy idő után, mikor elegem
volt a kérdésekből megböktem drága manageremet, aki vette a célzást,
megszüntette a kérdések tömkelegét és átadta nekem a szót.
-
Mint tudják én
hívattam össze ezt a sajtótájékoztatót, mert lenne kettő bejelentésem, ami nem
tűr halasztást. Az első, hogy ma hivatalosan is ellett küldve az ajánló levelem
a Londoni modellügynökséghez. Londonba
költözöm és ott folytatom a munkát. - kezdtem bele és ezután mindenki
megdöbbenten nézett rám. Hát még ha tudnának a másik bejelenteni valómról amit
mindjárt megtudnak. - A másik pedig, hogy három vagy négy hónapon belül
bizonytalan ideig visszavonulok. - ahogy ezt kimondtam néma csönd ereszkedett a
teremre majd egy bátor riporter feltett egy kérdést.
-
Meg tudhatnánk az
okát? - kérdezte bátortalanul. Nocsak, még ilyen félénk firkászt se láttam még.
-
Erre azt
válaszolnám, hogy nem, de tudom, hogy hamarosan kiszivárogna. Az ok nagyon
egyszerű. Gyermeket várok. - ezután még nagyobb lett a csend majd mindenki
egymás szavába vágva akart kérdezni valamit, de George a megmentésemre sietett.
-
Nos, ennyi lenne
mára. Nincs több mondanivalónk és több kérdésre sem kívánunk válaszolni.
Köszönjük, hogy idefáradtak. Viszontlátásra! - majd karon fogott és kivonultunk
a teremből, de minden felől még vakuk villogtak.
-
Hát ez nem volt
semmi. - mondta Nikki. - Holnap ez a szalagcím virít majd az újságokon: Kristen
Stewart gyermeket vár! A híres modell karrierje befuccsol!
-
Jaj, ne is mond.
Előre félek. Remélem Robot és a szüleit nem fogják zaklatni.
-
Ha szeretnéd egy
telefonomba kerül, hogy távolságtartást kérjek. Így a paparazzik büntetlenül
nem járhatnak a nyakatokra.
-
Hálás lennék. -
néztem rá, mire bólintott. – Ugye tudod, hogy egy kincs vagy!
-
Tudom! – nevetett
fel. – Ezért csinálom én ezt a munkát. – mondta, majd miután megöleltem,
elköszönt és ment is a dolgára.
Mi is távoztunk mielőtt a
firkászok a nyomunkba eredhettek volna. Mire hazaértem már hullafáradt voltam.
Anyáék már otthon voltak így részletesen beszámoltam nekik mindenről habár
valószínű, hogy holnap már a tévében is benne lesz. Ezután Robot is felhívtam,
aki minden részletről tudni akart én meg persze neki is elmondtam mindent.
A napok rohamosan teltek és
már alig vártam, hogy végre ismét szerelmem karjaiba legyek. Közben segítettem
Nikkinek is elintézni mindent, hogy vasárnap velem tudjon visszajönni Londonba.
A napok többségét pakolással töltöttük és persze vásárlással habár már így is
rengeteg bőrönddel fogunk haza menni. Nagy megdöbbenésemre, mikor Kellan
megtudta, hogy Nikki is jön majd velem, de nincs hol laknia, felajánlotta, hogy
szálloda helyett lakjon addig nála. Itt már szerelem van a levegőbe.
Barátnőmnek, mikor ezt megemlítettem csak kinevetett. Még hogy ő meg a
szerelem. Leszámítva a rohanással teli napokat minden jól alakult, de napi
szinten hallgathattam mindenkitől, hogy vigyázzak magamra és a babára és ne
erőltessem meg magam. Lassan, de biztosan elérkezett végre a vasárnap. Pontosan
délben indul a gépünk és a szüleim kísérnek ki minket na és persze az én
nőcsábász öcsikém. Reggel már korán felkeltem, leellenőriztem, hogy minden meg
van e és megreggeliztem. Reggeli után pedig még gyorsan előhalásztam valami
ruhát. Csak nem pizsamában kellene mennem. Végül mivel nagyon hideg volt egy
hosszú fekete nadrágot vettem fel egy fehér kötött hosszított felsővel és egy
barna csizmával és táskával. Na meg persze az elmaradhatatlan fehér szövetkabátom.
Ahogy kész lettem már
indultunk is Nikkiért majd ki a reptérre. Kicsit késésben voltunk, de
szerencsére időben megérkeztünk és már csak a szüleimtől kellett elbúcsúzni.
-
Anya, apa.
Hiányozni fogtok. - mentem oda hozzájuk és megöleltem őket.
-
Te is nekünk. És
hívj ha hazaértetek - mondták majd
elengedtek és az öcsémhez léptem míg Nikki is elköszönt anyáéktól.
-
Jó legyél öcsi.
Rosszat ne halljak rólad. - mondtam neki és összeborzoltam a haját, mert
tudtam, hogy erre allergiás.
-
Még hogy én rossz
leszek? Áldott jó gyerek vagyok. - mondta teli szájjal vigyorogva és megölelt.
- Aztán vigyázz az unokaöcsémre/húgomra.
-
Magadra is. -
egészítették ki anyáék majd egy utolsó ölelés után megindultunk, hogy
beszálljunk a gépbe.
Elfoglaltuk a helyünket és már
a gép meg is kezdte a felszállást. Útközben rengeteget nevettünk és
beszélgettünk. Minden szóba került sőt még Nina és John is. Most ugyan nem
mutattak életjelet magukról, de folyamatosan rettegek, hogy valamin törik a
fejüket amivel nekünk árthatnának. Tartottam Nina fenyegetőzésétől és ekkor még
nem is sejtettem, hogy okkal. Gondolat menetemből azonban a gép rángatózása
hozott vissza. Itt valami nem oké…
sziasztok!
VálaszTörlésnagyon jó lett a fejezet! kíváncsi vagyok, h mit is tervez majd Nina ill. John. a gép miatt nem aggódok, biztos egy sima légörvény!
várom a kövit! :)
Sziasztok!
VálaszTörlésNa ez a feji most nagyon tetszett!! :D
Tetszett hogy mindkét szemszögből írtatok és szép hosszadalmasan! :) Örülök hogy Claire végre bocsánatot kért Robtól és hogy Kristől is akar.. Ideje volt már... Na és aranyosak voltak Robbal, amikor összeölelkezve álltak ott.
És mégjobb, hogy Krisnek sikerült mindent elintézni. Vicces volt ahogy Kris anyja "munkára parancsolta" a férjét,az meg duzzogott! :D Jót mosolyogtam. :)
Hát hogy Ash is Londonba költözik, az várható volt... De hogy Nkki meg Kellanhoz??? Óóó. Eddig is jól kijöttek egymással, 1-2 nap és már kézenfogva rohangálnak... :)
Na és hogy elolvastam azt a kis bejegyzéseteket a legelején... Olvasás közben egész végig azon gondolkodtam, hogy mi a fene történhet majd a végén, amiért útálnánk titeket! De akárhogy törtem magam, semmi. És lestem hol van már a feji vége, hogy megtudjam végre. xD Na de nem kell félre érteni!! Imádom az ilyen hosszú fejiket, és ez most téll nagyon jó lett! Na és mért is rázkódik a gép?? És Nina mit tervez? Áááá de kíváncsi vagyok!! Nem bánnám, ha hetente kétszer lenne friss... :P
Várom a kövit!!
Orsy
hali
VálaszTörlésjajj nagyon jo lett alig várom a további fjleményeket
üdv
Reni
Sziasztok!
VálaszTörlésÖrülök, hogy végül Cleire beismerte hog tévedett és bocsánatot kért. Nináék már megont mit terveznek? Nem tudnak a fenekükön ülni és beletörődni? Egyikük sem akar komoly kapcsolatot a páros tagjaival, csak szenvedni akarják látni őket.
Mondd hogy csak légörvénybe kerültek a géppel és semmi komoly?
Alig várom a folytatást.
Nóci
Sziasztok!
VálaszTörlésRemek lett mit mint mindig :) Gratulálok!
Nikol