34.fejezet + díj

Sziasztok!

Kicsit megkésve, de ahogy ígértük itt a friss. Eléggé elszomorít minket, hogy az utóbbi két fejezethez alig reagáltatok, de mi nem vagyunk/leszünk olyanok akik komihatárt szabnak. De külön köszönjük azoknak akik írtak nekünk: Orsy-nak, Nikolnak, Reninek és Nócinak! Reménykedünk benne, hogy ezúttal többen írtok, de ha nem akkor se fogjuk abbahagyni a történetet főleg, hogy már a vége felé közeledik. :D

Nem is húzzuk az időt!

Jó olvasást! :D

Puszi: Netty & Wiky

Kristen

„Egy családot ismeretlen sorserők terelnek össze. De a barátokat csakis a vonzás és választás szabadsága.”

Szinte szárnyaltam a boldogságtól, mikor a szüleim arcán felfedeztem az örömet. Látszott rajtuk, hogy szívből örülnek a kicsinek és az én kelekótya öcsém is. A barátainkon kívül végre valakik úgy reagáltak ahogy ilyenkor szokás. Már egy napja, hogy anyáék itt vannak és el sem mozdultam mellőlük egy percre sem. Mindent megbeszéltünk ami az elmúlt egy hónap alatt történt velünk. Egy hónap. Milyen kevésnek hangzik, de mégis mintha egy örökké valóság telt volna el. Ez idő alatt annyi minden megtörténhet az emberrel. Példának okáért itt vagyok én meg Robert. Az elején egy fantasztikus hetet töltöttünk el együtt majd jött a botrány a képekkel és végül kiderült, hogy állapotos vagyok. Még a mai napig nem tudom elhinni, hogy ez velem történik. Már csak azt szeretném ha Clare is meg békélne velem és elfogadná az unokáját. Előre félek az estétől. Robert persze folyamatosan nyugtat, hogy ne idegesítsem fel magam, de nem sűrűn jár sikerrel. Szerencsére itt van Cameron, aki mindig megtud nevettetni, főleg mikor Nikkit akarja becserkészni. Most is itt ülünk a nappaliba a csajokkal és a szüleimmel na meg persze Robbal. A lányok már megint próbababának néznek. Csak azért eljöttek, hogy kicicomázzanak. Cameron meg persze nem bírta kihagyni az újabb csajozós szövegét, mikor belépett az ajtón és kiszúrta Nikkit. Igaz, hogy már voltak itt a csajok, de drága öcsém sose volt itthon. Mindig talált valami elfoglaltságot és elkerülték egymást barátnőimmel. Így nem csalódtam, mikor bepróbálkozott.

Miután odament üdvözölni mindenkit leült pont Nikki mellé és elővette a csajozós nézését miközben mosolygott mellé.

• Szia cica! Van gazdád? Ha nincs szívesen befogadlak. - mondta mosolyogva és próbálta átkarolni, de drága barátnőm nem hagyta és gyorsan felállt mire mi elkezdtünk nevetni.
• Sajnálattal közlöm, hogy nem vagyok és nem is leszek senkinek a tulajdona. Talán próbálkozz mással Cam. - mondta édesen majd ördögien elmosolyodott és a kezében tartott üdítővel leöntötte megdöbbent öcsém fejét. Erre már végképp nem bírtuk türtőztetni magunkat és hangosan felnevetünk még anyáék is. - És most elvonulnánk, hogy kiöltöztessük Krist. - mondta, mellém sétált és kihúzott Rob öléből, aki erre csúnya szemeket meresztett.
• Ne aggódj hamarosan visszakapod. - reagált Ashley és felrángattak az emeletre egyenesen a gardróbom felé.

Már féltem, hogy milyen ruhát akarnak majd rám aggatni, de szerencsémre egy egyszerű szett mellett döntöttek. Előtte persze nekiestek a hajamnak és a sminkemnek. Ezúttal enyhén behullámosították a hajam és egy szolidabb sminket készítettek, ami pont ment a ruhámhoz. Visszafogottabb kék félvállas ruhát adtak rám, ami térdig ért. Hozzá felvettem egy koromfekete magassarkút, egy ezüst fülbevalót és magamhoz vettem egy szintén fekete kis táskát. Meg kell hagyni, az összhatás fantasztikus lett.

Ahogy elvégeztük az utolsó simításokat rápillantottam az órára. Úgy tűnik a csajok most nagyon belehúztak. Bő háromnegyed óra múlva kész is lettem. Mikor leértünk az emeletről a többiek már türelmetlenül vártak.

• Na végre! Azt hittük, hogy soha nem végeztek. - szólalt fel Cameron, aki immár szárazon állt előttünk.
• Nyugi, öcsi! Már indulhatunk is. - mondtam neki és szerelmembe karolva el is indultunk az étterembe.
• Gyönyörű vagy. - suttogta Rob a fülembe,mikor már a kocsiban ültünk.
• Köszönöm. - adtam egy puszit a szájára. - Mi van ha anyukád jelenetet rendez? - kérdeztem pár másodperc múlva.
• Hidd el nem fog. Főleg nem egy étteremben. - nyugtatgatott több kevesebb sikerrel.

Bő fél óra múlva oda is értünk és már csak anyáékat vártuk, akik külön kocsival jöttek. Ahogy ők is megérkeztek, bementünk, hogy elfoglaljuk az asztalunkat. Rob szülei és nővérei már ott voltak és Clare mikor meglátott a tekintete csak színtiszta haragot tükrözött.

• Jules, John! De jó titeket újra látni. - állt fel Richard, hogy köszöntse szüleimet. - Clare te nem is üdvözlöd őket? - fordult felesége felé.
• De! - mondta majd felállva megölelte őket és öcsémet is. Rob! Kris! - felénk csak biccentett egyet és helyet foglaltunk, de előtte Rob nővérei is üdvözöltek mindenkit.
• Hogy utaztatok? - kérdezte Vicky apáékat.
• Köszönjük nagyon jól. Fárasztó volt ugyan, de Kristenék bejelentése elűzte ezt az érzést. - mosolygott anya és Clare ekkor megértette, hogy elmondtuk nekik.
• Ti ennek képesek vagytok örülni? - fakadt ki Clare. Ettől féltem.
• Hogy mondtad? - kérdezte apa.
• Jól hallottátok.
• Hogy kérdezhetsz ilyet? Az unokánkról van szó. - értetlenkedett anya.
• Kris nem anyának való...még túl fiatalok ehhez. A képei is bizonyítják. - vágta rá.
• Drágám most már elég lesz. - szólalt meg csendesen Richard.
• Így van anya elég lesz. - helyeseltek a lányok is.
• Nem lesz elég. A lányotok képei is igazolják, hogy nem más, mint egy.... - de nem tudta befejezni, mert Rob az asztalra csapott.
• Ajánlom, hogy ne fejezd be anya vagy többet nem hallasz felőlem. - fenyegette meg Rob. Ilyennek még soha nem láttam.

Anyukája szinte teljesen lefagyott. Szerintem sose hitte volna, hogy valaha is ezt fogja hallani Robtól, de én se hittem volna, hogy valaha is így látom majd. De tudtam,hogy ebben a pillanatban egyszerűen nem tudja magában tartani az érzéseit. Mindig is nehezen tudta kontrollálni a dühét és csodálkozom, hogy eddig bírta. Nagyon elege van már ebből látom a tekintetéből.

• Na de...
• Nincs de! Kibeszélte tele a fejed ilyenekkel? Magadtól nem mondanál ilyet.
• Nem beszélte tele a fejem senki csak egy fiatalember rávilágított a dolgokra. - mondta fennhéjázva.
• John. - suttogtam magam elé. Rob pedig azonnal felém fordult.
• Szerinted ő volt?
• Egészen biztos. Rob menjünk haza kérlek. - néztem rá kérlelően.
• Nehogy elmenjetek Rob! - mondta nekünk Lizzy. - Anya befogja fejezni. - nézett jelentőségteljesen Clarerre.
• Még is mi a fene folyik itt? - szólalt meg apa mert nem nagyon értették a dolgokat. - Clare ha arra gondolsz, hogy megjelentek azok a képek akkor tévedésben élsz, mert Krist csúnyán átverték. Önszántából nem lett volna hajlandó ilyet elvállalni.
• Így van. - helyeselt anya is. - Ne mond azt nekem, hogy nem örülsz az unokádnak. Tévesen ítéled meg a lányom és meg azt hiszem téged ítéltelek meg tévesen. - mondta anya csalódottan.

Ezután kínos csend ereszkedett az asztalunkra és csendben fogyasztottuk a vacsoránkat. Annyira fájt, hogy anyáéknak is hallaniuk kellett ezeket a dolgokat. Reméltem, hogy minden jól alakul, de most már azt kívánom, hogy minél hamarabb legyen vége az estének. A csendet néha a lányok és az öcsém hangja zavarta meg akik próbálták feldobni a hangulatot. Sikertelenül. Néha még apa beszélgetett Richarddal az üzletről. A vacsora elfogyasztása után rosszullétre hivatkozva kimentem a mosdóba. Láttam szerelmem aggódó tekintetét, de egy apró csókkal megnyugtattam. A lányok azért Rob kérésére velem jöttek. Azonban a mosdó ajtajában nem várt személlyel futottunk össze.

• Nina. - nyögtem ki.
• Jaj csak nem az álszent Kristen? - kérdezte gúnyosan.
• Mit akarsz? - álltak elém a lányok.
• Ó, én semmit. Csak mosdóba igyekszem. - felelte ártatlanul.
• Te és a holdkóros barátod mivel tömtétek tele Clare fejét? - sziszegtem neki dühösen.
• Nyugi Kris, ne izgasd fel magad. Árt a babának. - mondta nekem Lizzy.
• Hogy mi? Terhes vagy? - kérdezte döbbenten Nina.
• Igen.
• Felcsináltattad magad te szajha? - mondta, de Vicky belefojtotta a szót egy csattanós pofonnal.
• Hogy mertél megütni? Ezt még nagyon megbánjátok, főleg te Stewart. Elérem, hogy úgy szenvedj, mint eddig még soha. - morogta fenyegetően és mintha mi se történt volna elvonult. Tényleg nem tett jót az idegeskedés, mert hirtelen megszédültem és ha a lányok nem fognak meg akkor összeesek.
• Jól vagy? - kérdezték.
• Azt hiszem.
• Gyere menjünk vissza az asztalhoz.

Majd visszaindultunk az asztalunkhoz. Rob ahogy meglátta sápadt arcomat azonnal tudta, hogy történt valami. A lányok persze rögtön beszámoltak neki a történtekről és mindenki aggódva nézett rám sőt mintha Clare szemében felcsillant volna egy kis megbánás is.

• Azt hiszem most haza megyünk. - mondta Rob. - De ti maradjatok még nyugodtan. - szólt anyáéknak.
• Biztos? - kérdezték.
• Igen.

Ezután elbúcsúztunk mindenkitől és haza indultunk. A kocsiban egy szó sem esett köztünk. Egész úton London éjszakai fényeit néztem amik most is magával ragadta. Rob vezetési stílusával hamar hazaértünk és legnagyobb meglepetésemre Rob a karjaiban vitt be a házba, majd a szobánkba. Hihetetlenül jól esett a gondoskodása. Fogalmam sincs mivel érdemeltem ki a szerelmét és soha nem akarok elszakadni tőle. A szobánkba érve levetkőztünk és vettünk egy forró zuhanyt. Annyira jólesett amint a forró víz végig száguldott a porcikáimon és teljesen ellazultam. Rob persze még fürödni se hagyott egyedül és alaposan átdörzsölte minden porcikám és megmasszírozott. Fürdés után gyorsan befeküdtünk az ágyba és elkezdtünk beszélgetni.

• Sajnálom anyám viselkedését. - nézett rám bűnbánóan.
• Nem haragszom sem rád, sem rá. - feleltem neki. - Tudod arra gondoltam, hogy anyákkal visszamegyek Párizsba, hogy mindent lerendezzek.
• Mi mindent?
• Átkéretem magam egy Londoni modellügynökséghez és ide költözök véglegesen hozzá. - osztottam meg vele terveimet, mire hatalmas boldogságot láttam a szemeiben. - Ja és tartok egy sajtótájékoztatót. Muszáj végre nyilvánosság elé állnom és bejelentem, hogy három hónap múlva visszavonulok bizonytalan ideig.
• Jól átgondoltad? - kérdezte miután egy szenvedélyes csókban részesített.
• Igen. - mondtam neki és szorosan hozzábújtam.

A karjai közt elfelejtettem minden gondot és csak a közös jövőnkre gondoltam amit a kisbabánkkal fogunk eltölteni. Ahogy erre gondoltam észrevétlenül csapott le rám az álom és szerelmem biztonságot nyújtó karjaiban álomtalan álomba merültem mit sem sejtve mit hoz még a jövő számunkra.

Robert

Szerelmem hamar álomba merült a karjaim között, az én szememre viszont egyáltalán nem jött álom. Folyamatosan a ma történteken kattogott a fejem. Egyrészt most már megértettem, hogy mi azaz inkább ki hatására volt anya ennyire…más, de egyszerűen nem tudom felfogni, hogy hihetett annak a gazembernek. Hihetetlen, hogy ez a görény, mindenkire így tud hatni, bárkinek eladja magát. A legrosszabb az egészben, hogy ezt az őrültet, pont Ninával sodorta össze a sors. Egy problémát megoldunk és máris másik 3 jön helyette…mikor lesz már ennek vége?! Ha őszinte akarok lenni, nem is bánom, hogy most Kris Párizsba megy. Félreértés ne essék iszonyatosan fog hiányozni, és minden percben érte aggódok majd, de ugyan akkor komolyan féltem Nináéktól. Komolyan félek tőle, hogy minden egyes fenyegetését komolyan gondolja, és képes tényleg ártani Kristenéknek. Ezt mindenképpen meg kell akadályoznom, így még oda lesz, legalább a szüleivel biztonságba van, mi meg próbálunk kitalálni valamit kettőjük ellen. Még fogalmam sincs mi lesz az, de valamit muszáj lesz. Egy idő után azonban én is elálmosodtam és mély álomba merültem szorosan ölelve szerelmemet.

Másnap reggel egyedül ébredtem, morgolódva próbáltam magam rábírni a felkelésre, de nagyon nehezen ment. Mikor végre sikeresen kitaláltam a hálószobából, rögtön meghallottam a konyhából jövő nevetést. Az arcomra mosoly terült, majd követtem a hang forrását. Kristen és Jules hangos nevetése töltötte be az egész helyiséget, miközben a reggeli elkészítésén ügyeskedtek.

• Jó reggelt! – köszönt Kris ezer wattos mosollyal, mikor észrevett.
• Jaj ugye nem mi keltettünk fel? – kérdezte Jules, megbánással a szemében.
• Ugyan dehogy! Hogy aludtatok? – kérdeztem, miközben odasétáltam szerelmemhez, hogy megkapjam a reggeli csókomat. Utána se engedtem el, ő pedig készségesen bújt közel hozzám.
• Remekül drágám! – felelte Kris az édesanyjához hasonlóan.
• John hol van? – érdeklődtem.
• Felajánlotta, hogy elmegy egy pékségbe reggeliért.
• Felkelthettél volna, szívesen elmentem volna én. John nem ismeri a környéket.
• Ugyan hagyd csak! Ő ajánlkozott annyira. – mondta Jules. – Nem árt neki egy kis séta.
• Megbeszéltük anyával, hogy ha fél óra múlva nem jön haza, majd akkor indulunk a keresésére, addig hagyjuk kibontakozni. – nevetett anyával együtt Kris.

Én is csatlakoztam hozzájuk, de közben le nem vettem a szemem Kris arcáról. Nagyon jót tesz és nagyon jót is fog tenni neki ez az idő, amit az anyjával tölthet. Teljesen olyan, mint akit kicseréltek. Felszabadult, boldog és sokkal kiegyensúlyozottabb, mint azelőtt. Ennek én végtelenül örülök. Mire végeztek a reggelivel John is befutott a frissen gőzölgő péksüteménnyel. A kis konyhám egy perc alatt megtelt, de ezt senki se bánta. Olyan volt, mint a karácsony, mikor összegyűlik a család és együtt nevetünk egymás hülyeségein.

• Rob, neked ma menni kell dolgozni? – fordult felém kíváncsian Jules a reggeli vége felé.
• Nem, most egy ideig apa vette át a helyem.
• Csak azért kérdezem, mert…- nézett fél szemmel Krisre, majd vissza rám. - … elmehetnénk ma valamerre. Olyan gyorsan telnek a napok és jó lenne valami közös program még itt vagyunk. – vetette fel. – Persze nem muszáj, ez csak egy ötlet.
• Ezer örömmel, ez nagyszerű ötlet. – nyugtattam meg rögtön. – Mire gondoltatok? – kérdeztem vigyorogva. Kizárt, hogy még nem terveltek ki valamit. Johnra néztem, de ő is kíváncsi tekintettel nézett feleségére. Szóval a lányok szervezkedtek…
• Nem gondoltunk semmi konkrétra. Felmehetnénk a városba, beülhetnénk valahova, megnézhetnénk egy filmet esetleg…nézelődhetnénk néhány boltban. – vette át a szót Kris és úgy nézett rám, hogy ha akartam volna se tudtam volna neki nemet mondani.
• Vásárlás? – mondta szinte megütközve John. Az arca mindent elárult. – Nekünk is menni kell? Majd mi addig Roberttel elmegyünk valahova, ti pedig nézelődhettek nyugodtan. – vetette fel ártatlanul John, mintha nem is a vásárlást akarná elkerülni.
• Ne is reménykedj John! Ti is jöttök! Ez egy családi program lesz! – mondta ellentmondást nem tűrően Jules.
• Jah…családi… - dünnyögi, mire a feleségétől csak egy csúnya pillantást kapott. John inkább újra a reggelinek szentelte a figyelmét.
• Mikor akartok indulni? – néztem szerelmem felé, mire újra hatalmas mosoly terült el az arcán. Tudta, hogy sikert ért el a nézésével.
• Reggeli után elkészülünk, aztán mehetünk is. – mondta lelkesen.

A reggeli hasonlóan jó hangulatban telt. A végére még Cameron is levánszorgott és kijelentette, hogy esze ágában sincs velünk jönni vásárolni és inkább a régi haverjaival fog lógni. Így ahogy megbeszéltük, utána még én magamra vállaltam az elpakolást, a többiek mentek készülődni. Mikor végeztem én is gyorsan rendbe szedtem magam, majd elindultunk a belvárosba. Mivel ők is itt éltek régen, semmi értelme nem lett volna egy városnéző körútnak, így egyenesen vásárolni mentünk. Kristenék kompromisszumként felajánlották, hogy így csak a délelőtt megy rá, mert délben beülhetünk valahova ebédelni, utána meg még akár egy filmet is megnézhetünk vagy valami hasonló.

Julesék lelkesen vágták bele magukat a vásárlásba. Kezdetben még én is összekapartam némi lelkesedést, de mikor már a sokadik boltba mentek be, mi Johnnal közös megegyezéssel, inkább leültünk valahova és ott vártunk a csomagokkal.

• Két bőrönddel jöttünk, erre haza megyünk néggyel. – mondta egy idő után John. – Jules ezeknek a felét sose fogja felvenni.
• Attól tartok a nagyobb része Kristené – nevettem fel, amihez ő is csatlakozott.
• Még rosszabb, neki meg aztán tényleg annyi van! Ha még két szatyrot ide hoznak, visszavitetem velük!
• De legalább élvezik. – mondtam, de már megpillantottuk, hogy jönnek felénk.
• Az biztos, csak ezt az én pénztárcám kárára teszik. – mondta kellően hangosan ahhoz, hogy Jules is meghallja.
• Ne panaszkodj! Ennyi nekem is kijár. – reagált rögtön.
• Végeztetek? – kérdeztem szerelmemtől, akit közelebb húztam egy csókra.
• Igen…mára igen. – felelte mosolyogva.
• Mára? Egy hónapra! – mondta John.

A délután remek hangulatba telt, ahogy terveztünk, beültünk egy hangulatos helyre ebédelni, majd délután megnéztünk egy filmet. Már eltelt a délután is, mikor végre hazamentünk. Este már mindenki visszavonult a szobájába. Lizzy még este felhívott, hogy minden rendben van-e velünk és én is érdeklődtem felőlük. Megnyugtatott, hogy már kezd rendeződni a helyzet és, hogy anya egész nap gondolkozott a dolgokon. Ennek szívből örülök, remélem hamarosan már odáig is eljutunk, hogy bocsánatot is kér. Bár erre még lehet várni kell. Megosztottam, a hírt Kristennel is, aki végre kicsit megkönnyebbült.

• Hátha mire visszajövök, ő is elrendezi magában a dolgokat. Lesz ideje gondolkozni.
• Én is bízom benne.
• Szerintem amíg távol leszek látogasd meg többet. – kért, mikor már az ágyban feküdtünk. – Lehet nem is csak velem van a baja, hanem attól ijedt meg, hogy elveszít téged. Rájött, hogy most már tényleg felnőttél. Ha érezteted vele, hogy attól nem veszít el, lehet hamarabb megenyhül.
• Attól mert nekem is saját családom lesz, nem azt jelenti, hogy őket már teljesen elfelejtem.
• Ezt én értem, de lehet ő nem így érzi. De ha többet leszel vele, megnyugszik.
• Igazad lehet. – mondtam, majd egy csókot nyomtam a feje búbjára.

Az elkövetkező napok szinte elrepültek. Kristen szülei meglátogatták anyáékat is, mi meg Nikkiéket. Volt egy nap, mikor hagytam hogy kicsit hármasban legyenek, így még Kristen a szüleivel elment sétálni, én meglátogattam anyáékat. Direkt nem hoztam szóba a vitánkat, megvárom, míg ő keres majd meg ezzel. Beszélgettem picit apáékkal is. Anyán már lehet látni, hogy megbánta, de még nem mondott ezzel kapcsolatban semmit, még emészti a dolgokat. Szerintem ő se érti, hogy miért viselkedett így, lehet hogy nagy bűntudata van. Remélem hamar túlteszi magát a dolgokon.

Annyira szaladtak a napok, hogy végül eljött az az idő, amit a legkevésbé vártam. Kristenék indultak Párizsba. Nikkiék is visszamennek, Ashley kivételével. Még előző este mindent bepakoltunk Kristennek, de már akkor féltem a másnaptól. Az elmúlt hetekben minden percet szinte együtt töltöttünk, nem is tudom, hogy fognak telni a napok nélküle. Igaz most nem sok időről van szó, legfeljebb egy hétről, de az is rengetek, ennyi együtt töltött nap után. Megegyeztünk, hogy csak azokat a dolgokat hozza el, amire nagyon szüksége van. Minden mást, majd a szülei ott eladnak, akár csak a házat meg bútorokat. Ha bármire szükség van, azt itt is meg tudjuk venni.

Az indulás előtti délelőtt úgy éreztem, hogy csak úgy elszaladt. Délutáni géppel indultak vissza, de nagyon nem akartam elengedni. A repülőtéren a búcsúzkodás nagyon nehéz volt. Mindenkitől elköszöntem, de őt elengedni hosszabb időbe telt.

• Ígérd meg, hogy nagyon vigyázol magatokra! – kértem ma már többször.
• Megígérem! – mosolygott rám. – Nyugodj meg szívem, jól leszünk! Te is nagyon vigyázz magadra, aztán minden nap beszélünk.

Még egyszer szorosan megöleltem, mert már hívták az utasokat a beszálláshoz, majd egy utolsó csókot váltva elindult a szüleivel, hogy beszálljanak. Még mielőtt eltűntek volna a szemem elől még rám mosolygott, majd követte a többieket. Normális, hogy már most hiányzik? Hosszú lesz ez a hét…


A héten egy újabb díjjal is gazdagodtunk :D amit nagyon szépen köszönünk Beky-nek! :)

Dolgod, ha megkaptad:

1; Küldd el négy blognak;

2; Hagyj náluk értesítést, hogy tudják, hogy megkapták;

3; Válaszolj a feltett kérdésekre;

4; Akiknek küldöd a díjat, írj pár szót, hogy miért tetszik a designe;

5; Tedd, ki a díj képét;

UI: Nem a sztori, hanem a kinézett a lényeg, így olyanoknak is küldheted, akiket nem olvasol.

Akiknek küldjük:

- http://szavaknelkuliszerelem.blogspot.hu/ 

-  http://thecullens-rosalice.blogspot.hu/

-  http://volterraielet.blogspot.hu/

- http://rs-storys4ewer.blogspot.hu/