18. fejezet (első rész)

Sziasztok!

Köszönjük, hogy ismét megkaptuk a 6 kommentet, így ahogy ígértük hoztuk is a következő fejezetet. Ahogy olvashatjátok ez még csak az első része, de holnap fel is kerül a második rész :D. Az előző fejezethez kapott pipákat is nagyon szépen köszönjük, viszont aki a nem tetszik pipát jelölte, kérjük írják le, hogy mi nem tetszett neki, mert ezek a vélemények is sokat segítenek nekünk. 

A fejezethez jó olvasást kívánunk!

Reméljük ide is kapunk komikat :D

Puszi: Netty & Wiky

Kristen

,,A veszekedések, a félreértések, a mindennapi élet torzsalkodásai mögött sokszor őszinte ragaszkodás rejlik."

Az ajtóban lefagyva szemléltem a történteket, de nem igazán tudnám leírni, hogy mit is éreztem. Pár pillanat alatt zajlottak le az események, én pedig csak döbbenten álltam és vártam. Rob egy határozott mozdulattal eltolta, vagyis inkább ellökte magától Ninát. Ahogy láttam az ő arcán is döbbenet volt, de ennek ellenére eluralkodott rajtam a düh és hangosan becsaptam az ajtót. Mindketten felém kapták a fejüket. Rob egy percre ledermedt és teljesen elsápadt. Láthatta rajtam, hogy fortyogok a dühtől, így rögtön magyarázkodni kezdett.

-         Kristen…Kris ez nem az aminek látszik… - kezdte.

-         Mert akkor mi? Véletlenül se egymás száját térképeztétek fel mi? – kérdeztem idegesen.

-         Nem…vagyis de…vagyis… – Rob csak hebegett, habogott.

Ninára kaptam a tekintem, és amit láttam az mindent megváltoztatott. Nem mosolygott, kifejezéstelen arccal nézett, de amit a szemébe láttam az minden elárult. Az elégedettség, ami a tekintetéből áradt mintha fejbe vágott volna, észhez térített. Újra Robra kaptam a tekintetem, de az ő arca csak aggodalmat, félelmet és dühöt sugárzott. Minden megértettem…hát persze! Nem tudja még kivel kezdett ki! Egy terv fogalmazódott meg bennem. Tudhattam volna, hogy ez a vipera mesterkedik valamibe, de nem hittem volna, hogy ilyen hamar próbálkozik.

-         Hagy magyarázzam meg! – Folytatta Rob. Szegény annyira félt, hogy tényleg meggyűlöltem, hogy majdnem feladta ma tervem, de végül csak úgy döntöttem, hogy véghezviszem.

-         Nekem te ne magyarázkodj! – emeltem fel a hangom – Gondolkozni kéne előbb! Legalább nem előttem csinálnátok!      

                           

-         Kris kérlek! Hinned kell nekem! – jött közelebb Rob, mert meg akart ölelni, de én elkaptam a kezem és hátrébb léptem.     

                        

-         Ugyan Kristen, nem kell itt hisztizni! – szólt közbe Nina, mire nekem vissza kellett fognom magam, hogy ne tépjem meg.   

                         

-         Nina fogd b.. – szólt rá ingerülten Rob.

-         Hagyd Rob! Hagy mondja csak. – fordultam felé, mire az a jól ismert mosoly megjelent az arcán. 

                                                                  

-         Nem értem miért vagy így kiakadva. Teljesen egyértelmű, hogy 2 év nem múlik el nyomtalanul. Egyikünk se tehet arról, hogy nem vagyunk még közömbösek egymás iránt. – mondta én meg hirtelen köpni – nyelni nem tudtam.   

                                                            

-         Ajánlom, hogy most fejezd be! – szólt rá már hangosabban Rob, de én leintettem.    

                                                                                              

-         Igazán? És ezt mégis honnan veszed? – kérdeztem ismét Ninától cinikus hangon.      

                                                                        

-         Tegnap se tiltakozott… - Tegnap? Mi az, hogy tegnap? Mert mi volt tegnap? Lehet, hogy mégis tévedtem és ők mégis…nem! Kizárt! Biztos hazudik… - Mondjuk a szobájába bejutni nehéz volt. – tette hozzá, mire Rob majdnem neki ment.          

                               

-         Most már elég volt! Ekkora marhaságot kitalálni! Egy szavad se igaz! – Rob szinte már fortyogott a dühtől.    

                                             

-         Tegnap? Mert mi volt tegnap? – adtam hangot az értetlenségemnek és szegeztem a kérdést Robnak.            

                                                 

-         Semmi! Kris nehogy el hidd már neki! – nézett rám könyörgőn.   

            

-         Miért tagadod? Jobb ha megtudja, hogy….- folytatta Nina.   

                    

-         Fejezd már be! – Emelte fel a hangját Rob. Csoda, hogy még nem nyitott ránk senki…   

                                                                        

-         Nem! Tudnia kell, hogy este nálad voltam! – hazudta Nina… legalábbis remélem.

Egy percre azért elbizonytalanodtam. Tudom, hogy Nina sose volt egy szent, de annyiba tényleg igaza van, hogy mégis csak 2 évig együtt voltak…az nem múlik el nyomtalanul. De nem! Bízok Robertben és nem hiszem, hogy képes lenne erre, de nem tagadom, hogy Nina próbára teszi rendesen a bizalmam. Muszáj itt befejeznem a kis színjátékot mielőtt tényleg sikerül a terve és a végén még elhiszem neki.

-         Ti…ti lefeküdtetek? – próbáltam minél csalódottabban mondani – Igen? – kérdeztem rá ismét immár dühösen, mivel Rob csak megkövülten állt és nézett.

Rob néhány pillanat múlva ellenkezni akart, de én lendítettem a kezem. Becsukta a szemét, gondolom ő is egy pofonra számított. Ugyan háttal álltam neki, de pontosan el tudtam képzelni Nina arcát, ahogy elégedett vigyor terül szét az arcán, de sajnos csalódást kell neki okoznom. A pofon helyett ugyanis lágyan Rob arcára simítottam a kezem, mire az említett szemei hirtelen kipattantak és hitetlenkedve nézett rám. Elmosolyodtam és ajkaimat gyengéden az övéhez érintettem. Szorosan húzott magához, mint aki fél, hogy mindjárt ellököm. Még néhány rövid csókot váltottunk majd megfordultam a karjaiban.

-         Szép előadás volt Nina, de nem jött be! – néztem rá most már én gyúnyosan, mire ő zavartan és értetlenül kapkodta köztünk a tekintetét.

-         De…mi?

-         Jól hallottad! Jobb lesz, ha feladod ugyanis nem fogsz minket szétválasztani! – mondtam határozottan, Rob pedig szorosan magához húzott.

-         Jobb lesz ha most mész! – mondta Rob, én pedig álltam Nina dühös tekintetét.

Nina gyorsan összekapkodta a táskáját és a kabátját, majd mint egy hurrikán kiviharzott a kórteremből.  Néma csend telepedett ránk és láttam, hogy Rob is a gondolataiba mélyedt, de végül ő törte meg a csendet.

-         Kris! Ne haragudj! Nem tudtam, hogy mire készül- kezdett magyarázkodni ismét, de félbeszakítottam, mert ideje megmagyaráznom neki, hogy mi is történt.           

                                                     

-         Csss…- tettem az ujjam a szájára – Mikor megláttalak titeket nagyon dühös lettem, de sejtettem, hogy ő eszelte ki a dolgot. Rád nem haragszom! – mondtam és láttam, hogy összerakja magában a képet és megérti, hogy csak tettettem.

-         Te…te végig megjátszottad? – kérdezte, de a szája szegletében mosoly bujkált.             

                                                          

-         Született tehetség vagyok! – feleltem, mire hangosan felnevetett és még közelebb húzott magához.       

                                                      

-         De miért?           

                                                                                

-         Így végleg leszáll rólunk! Legalábbis ajánlom neki. Jobb ha tudja, hogy nálunk az ilyen kis tervei nem válnak be. – magyaráztam neki.      

-         Én is boszorkám! – felelte egy féloldalas mosollyal és homlokát az enyémnek döntötte - Annyira szeretlek! – tette hozzá, majd ajkait ismét a magamén éreztem.

                                                                                                     

-         De remélem, tudod, hogy a tegnapit még tisztáznod kell! Azért ott majdnem sikerült elbizonytalanítani! – közöltem vele a csók után, amiről rögtőn eltűnt a mosoly az arcáról.

Rob egy sóhaj kíséretébe az ágyhoz húzott és töviről hegyire elmesélte a tegnap esti ki akciót. Én meg azt sem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek a hallottaktól.

Robert

Miután Kristen magához tért hihetetlen boldogság lett úrrá rajtam. Minden pillanatban igyekeztem a kedvére tenni és elhatároztam, hogy amíg teljesen rendbe nem jön, addig vele maradok. Szívem szerint utána is itt maradnék, de ezt sajnos több okból se tehetem meg. Apa amíg itt vagyok átvállalta a munkáimat. Már két napja vagyok itt és ma végre kiderül, hogy Kristennek meddig kell még bent maradnia vagy már haza jöhet-e. Ezen a napon sajnos még nem nagyon lehettünk együtt, mivel végre sor került a vizsgálatokra. Szegénykém eléggé meg volt rémülve, hogy nem találnak-e valami bajt, de sikerült megnyugtatnom. Ahogy Kristent elvitték Nina jelent meg a kórházba. Próbáltam elkerülni, de szerencsétlenségemre a kivizsgálás sokáig eltartott, így végül úgy döntöttem, hogy a szobában megvárom. Meglepetésemre a kórterem nem volt üres. Nina ott volt.

-         Te mit keresel itt? – kérdeztem cseppet sem kedvesen.

-         Téged kerestelek! – válaszolt – Figyelj Rob! Tudom, hogy hülye voltam, de tényleg megbántam mindent és szeretnék bocsánatot kérni. Próbáljunk meg barátok lenni…

-         Komolyan azt hiszed, hogy ezt be is veszem? – Kérdeztem. Arcán bűnbánatot láttam, de nem hatott meg.

-         Remélem, idővel megbocsájtasz. – mondta, majd láttam, hogy mögém nézett és egy ördögi mosoly jelent meg az arcán.

Még reagálni se volt időm, ugyanis se szó se beszéd megcsókolt. Gyorsan észbe kaptam és ellöktem magamtól. Végtelenül dühös lettem. Épp szólásra nyitottam a számat, mikor valaki erőből becsapta az ajtót. Rémültem kaptam arra a fejem. Kris állt az ajtóban és szikrázó szemekkel nézett minket.

-         Kristen…Kris ez nem az aminek látszik… - kezdtem bele a magyarázkodásba.

-         Mert akkor mi? Véletlenül se egymás száját térképeztétek fel mi? – kérdezte dühösen.

-         Nem…vagyis de…vagyis… – hebegtem össze-vissza.

Borzasztó mérges lettem Ninára. Ha miatta elveszítem Kritent akkor elfelejtem, hogy nő és nem állok jót magamért. Még egyszer nem hagyom, hogy tönkre tegye az életem. Krisre néztem és láttam, hogy iszonyú dühös és odasétált mellénk. Rettegés fogott el, hogy el is veszíthetem. Ez a félelmem csak egyre nagyobb és nagyobb lett, ahogy Nina egyre több hazugságot talált ki. Egyedül az tartott vissza a kiabálástól, hogy mégis csak egy kórházban vagyunk, de csak nagy nehézségek árán tudtam lenyugtatni magam. Az csak egyre jobban kiakasztott, hogy Kris még csak szóhoz sem hagy jutni. Nem hihet Ninának! Minden szava hazugság! Amikor pedig Nina előállt azzal, hogy mi lefeküdtünk hirtelen szerintem még levegőt venni is elfelejtettem. Kris dühösen fordult felém és tényleg azt hittem, hogy lekever egy pofont. Amikor viszont csak megsimította az arcom és megcsókolt, végképp nem értettem semmit.

-         Szép előadás volt Nina, de nem jött be! – nézett Ninára, akinek az arca ugyan olyan értetlenséget tükrözött, mint az enyém.

-         De…mi?

-         Jól hallottad! Jobb lesz, ha feladod, ugyanis nem fogsz minket szétválasztani! – Mondta határozottan, mire szorosan magamhoz húztam. Megjátszotta? Tényleg csak megjátszotta?

-         Jobb lesz ha most mész! – mondtam határozottan.

Nina dühösen csörtetett ki a szobából én meg szerelmemre néztem. Még mindig nem tudtam eldönteni, hogy most haragszik vagy mi volt ez az egész.

-         Kris! Ne haragudj! Nem tudtam, hogy mire készül- kezdtem magyarázkodni ismét.      

                                                              

-         Csss…- tette az ujját a számra – Mikor megláttalak titeket nagyon dühös lettem, de sejtettem, hogy ő eszelte ki a dolgot. Rád nem haragszom! – nyugtatott meg

   

-         Te…te végig megjátszottad? – kérdeztem, de nem tudtam elrejteni a mosolyomat.

-         Született tehetség vagyok! – felelte, mire hangosan felnevetettem és még közelebb húztam magamhoz.

-         De miért?       

                                                                                    

-         Így végleg leszáll rólunk! Legalábbis ajánlom neki. Jobb ha tudja, hogy nálunk az ilyen kis tervei nem válnak be. – Magyarázta én pedig végtelenül büszke voltam rá, hogy képes volt józanul gondolkozni. Emellett hihetetlenül jó érzés volt, hogy ennyire megbízott bennem és nem hitt Ninának.

-         Én is boszorkám! – mondtam miközben homlokomat az övének döntöttem - Annyira szeretlek! –ismét megcsókoltam, de úgy mintha soha nem akarná elengedni és ez igaz is volt.

                                                                                                                                                   

-         De remélem, tudod, hogy a tegnapit még tisztáznod kell! Azért ott majdnem sikerült elbizonytalanítani! – szólalt meg a csók után, nekem pedig lehervadt a mosoly az arcomról.

Tudtam, hogy úgyse úszom meg és jobbnak is láttam, ha elmesélek mindent. Emellett nem is szeretnék titkolózni előle és bízok benne, hogy nekem fog hinni. Leültünk az ágyra és mindent elmondtam neki töviről hegyire. Attól kezdve, hogy én vittem el a szállodába egészen addig, hogy kizavartam a szobából. Szó nélkül hallgatott végig, de láttam a szemébe, hogy hisz nekem és ez végtelenül sokat jelentett. Láttam, hogy dühös lett a hallottak miatt, így inkább más felé tereltem a témát.

-         Mit mondott az orvos? – érdeklődtem.     

                                                  

-         Semmi komoly bajom nincs szóval akár holnap délután el is mehetek. Szerencsére a kezemen kívül semmi más bajom nincs. És te meddig maradsz Párizsba?            

                                                           

-         Egy hetet egészen biztos. Apa átvállalta a munkáimat.      

               

-         Komolyan? Akkor minden percet veled töltöm majd. Nem szabadulsz tőlem.

                                                                                            

-         Ki mondta, hogy akarok? - néztem rá huncut tekintettel, majd egy terv körvonalazódott a fejemben – Most el kell mennem, de holnap délután jövök érted.

-         Hiányozni fogsz. – nézett rám szomorúan.  

                                      

-         Kicsim! Csak egy estéről van szó. – mosolyogtam rá – Édes nézz rám! Szeretlek! – mondtam, miközben mélyen a szemébe néztem.

-         Én is téged. – válaszolta, majd adott egy búcsúcsókot.

Szerencsémre Ashley és Nikki pont akkor értek oda, mikor távozni készültem, így nyugodtan beavathattam őket a tervembe....