Táncra kelt szenvedély: 16.fejezet

Sziasztok!

Kicsit késve, de Sikerekben Gazdag Boldog Újévet Kívánok minden kedves olvasómnak ezzel a fejezettel!

Sajnálom, hogy csak most hoztam, de nem nagyon volt időm leülni a gép elé és írni, de azért végre megszületett habár kicsit rövidebb lett, mint a többi. :D Ígérem a következő hosszabb lesz ennél. Ezután a fejezet után már csak négy lesz és véget ér a történet.:)

Remélem tetszeni fog! :)

Jó olvasást! 

Puszi: Wiky

u.i.: Légyszi komizzatok!!

/Robert szemszög/

"A bizalmat ki kell érdemelni, ez nem megy varázsütésre!"

Tíz hónap. Ennyi idő telt el azóta, hogy utoljára találkoztunk. Pocsék volt számomra ez az időszak. Számtalanszor beszéltünk telefonon és e-maileztünk, de az még sem volt ugyanolyan. Nem érinthettem, nem csókolhattam. Valahol mélyen éreztem, hogy jogosan tette ezt velem, de szörnyen hiányzott. Amióta haza jöttünk bele vetettem magam a tanulásba és még szórakozni is csak nagy nehezen lehetett elrángatni. Még mindig emlékszem arra az estére, amikor megkért, hogy ne találkozzunk egészen a vizsgák végéig.

„Az utolsó mondata után döbbenten álltam és alig jutottam szóhoz.

• Ezt nem gondolhatod komolyan. – mondtam hitetlenkedve.
• De nagyon is komolyan beszélek. – felelt. – Figyelj, szeretlek még mindig, de nagyon megbántottál azzal, hogy nem bíztál bennem. Így jóvá tudod tenni a dolgot.
• Egy év nagyon hosszú idő. – estem teljesen kétségbe. – Szeretlek. Ez nem elég?? – kérdeztem.
• Ebben az esetben nekem már nem. A bizalom érdem. Nem tudom csak úgy megadni neked, mindazok után amit történt. – hajtotta le a fejét.
• Rendben. – egyeztem bele egy nagy sóhaj kíséretében. Bármit megtennék érte. – Meg fogom mutatni, hogy bízhatsz bennem és én is bízni fogok benned. Szeretlek! – suttogtam és a két kezem közé fogtam az arcát.
• Én is szeretlek! – válaszolta és ajkaink egy lágy, ígéretekkel teli csókban egyesültek.”

Rá két napra pedig a srácokkal visszarepültünk New Yorkba. A srácok kicsit meglepődtek a dolgokon és legnagyobb meglepetésemre Kristennel értettek egyet.

Tom nem jött ugyan vissza velünk, de azért meglátogatott minket karácsonykor és velünk is szilveszterezett. Magamban reménykedtem hátha megjelenik vele Kristen, de sajnos csalódnom kellett. Drága nővérem tartotta bennem a lelket és miattam még az esküvőjüket is elhalasztották pár hónappal csak hogy Kristennel együtt jelenhessek meg rajta. Kedves volt tőle.

A suliba is próbáltam a legjobbat kihozni magamból. Sajnos akadtak olyanok is akik hiába tudták, hogy barátnőm van bepróbálkoztak, de sose hoztak kísértésbe. Szerencsére Alice-el se találkoztam azóta, de az a hír járja, hogy ott hagyta az iskolát. Ezen már meg sem lepődtem.

Gondolataimból a telefon csörgése rángatott ki. A kijelzőn Kristen neve villogott. Gondolkodás nélkül fel is vettem.

• Szia szépségem! – köszöntöttem.
• Szia! – hallottam meg mosolygós hangját, de éreztem, hogy valami nincs rendben, mert megremegett a hangja. Mindig kihallottam a hangjából ha mosolygott, de most már volt a helyzet.
• Minden rendben? – kérdeztem feszülten. – Olyan furcsa a hangod. – mikor legközelebb megszólalt még jobban megijedtem ugyanis elkezdett sírni és még jobban remegett a hangja.
• Nem, semmi sincs rendben. Kérlek gyere el hozzám. – kérlelt. Kezdtem kétségbeesni.
• Mi történt Kristen?? Megijesztesz.
• Csak kérlek ha tudsz gyere el. Szükségem van rád. És nem érdekel, hogy nem telt le az egy év. Már bizonyítottál. – mondta, de még mindig ijedt és zaklatott volt a hangja.
• A következő géppel indulok. De mégis mi történt? – faggattam, de nem adott választ.
• Én... én... nem tudom telefonon elmondani. Gyere, kérlek. – suttogta úgy hogy alig hallottam.
• Megyek csomagolok. Mielőtt felszállok hívlak, hogy mikor érek oda. Szeretlek! – mondtam neki a legőszintébben.
• Én is téged. – mondta elhaló hangon, majd kinyomtam a telefont és rohantam a szobámba csomagolni. Közben próbáltam hívni Tomot, de nem vette fel se pedig a lányok. Egyre jobban kezdtem kétségbeesni. Miután összecsomagoltam felhívtam a nővéremet és Kellanékat, hogy szóljak elutazok. Épp, hogy megemlítettem nekik már közölték is, hogy velem tartanak, a nővérem is megijedt és a lelkemre kötötte, hogy vigyázzak magamra.

Bő egy óra múlva már a reptéren vártam a srácokat, akik épp a szüleiknél voltak, de amint hívtam őket már kérés nélkül indultak. Nem sokkal utánam már ők is megérkeztek és azonnal faggatni kezdtek.

• Mi történt? – kérdezte Kellan, miközben Jack Tomot próbálta felhívni.
• Kris hívott több mint egy órája. Nem érdekli, hogy nem telt le az egy év, mert szüksége van rám. De olyan kétségbeesett volt a hangja és hallottam, hogy sír. – avattam be kétségbeesetten.
• Minden rendben lesz. – tette a kezét a vállamra. Ekkor ért oda Jack.
• Sikerült elérned Tomot? – kérdeztem.
• Igen. – bólintott, de nem tetszett az arckifejezése. – Attól tartok, hogy jó volt a megérzésed. Baj van.
• Micsoda? Válaszolj már az istenért! – kiabáltam a végén, mire páran felénk fordultak.
• Rob! Nyugi! – szólt rám Kellan.
• Oké, bocsi csak ideges vagyok. – néztem Jackre bűnbánóan.
• Semmi gond. – bólintott megértően. – Tom azt mondta, hogy Krist elrabolták. – mondta, mire teljesen lefagytam. – Fél órája találtak rá egy elhagyatott házban a város szélén. Valószínű eldugta a telefonját így nem vettél el tőle és akkor hívhatott fel mikor magára hagyták és sikerült lenyomozni a telefonját.
• Ó, te jó ég! – hajtottam a fejem a kezembe. – De jól van?? – kérdeztem egy idő után.
• Igen, fizikailag rendben van.
• Hála az égnek. – sóhajtottam fel megkönnyebbülten. Ekkor azonban a hangos bemondóban felszólítottak mindenkit, hogy az utasok megkezdhetik a beszállást.

Ezek után nem is beszélgettünk. Mindannyian a gondolatainkba merültünk egészen a leszállásig. Kinek juthatott eszébe elrabolni Krist?? Ez az egy kérdés kavargott a fejemben, de mégis megkönnyebbülés futott végig rajtam, ahogy arra gondoltam, hogy semmi baja nem esett.

Ahogy földet értünk elsőként szálltunk ki a géppből és már rohantunk is átvenni a csomagjainkat.

Amíg Kellannal felpakoltunk, addig Jack odaszólt Tomnak, hogy egy félóra múlva érkezünk.

A reptérről kilépve fogtunk egy taxit és már úton is voltunk. Bő egy fél óra múlva már Kristenék háza előtt szálltunk ki a taxiból. Ekkor már sejtettem, hogy lesznek még számunkra megpróbáltatások.

/Kristen szemszög/

"Ma meggyőztem magam arról, hogy feladni nem szégyen. Ne kockáztass! Ne változtass! Csak semmi dráma, ennek nem most van itt az ideje. De az okaim nem is okok, csak kifogások. Valójában csak bujkálok az igazság elől, az igazság pedig az, hogy félek. Félek, ha egy pillanatra is engedek a boldogságnak, a világ megint összeomlik körülöttem, és nem tudom, hogy azt túlélném-e?"

Sötétség. Dermesztő hideg van. Szinte a csontomig hatol. Érzem. Félek, rettegek. Elfojtott beszélgetést hallok kintről, de nem ismerős egyik hang sem. Próbálok megmozdulni, de le vagyok kötözve. Nem tudok mozogni és nem csak a kötelek, de a félelem is megbénít. Próbálok kiáltani, de a számat is beragasztották. Halvány fénycsík tör utat magának a egyetlen apró ablakon. Egy kis szobába vagyok, ahol dobozokon kívül semmi más nincs bent. A hideg padlón fekszem teljesen átfagyva. Hirtelen kinyílik az ajtó és belép egy nagy darab férfi. Automatikusan elkezdek kapálózni, próbálnék menekülni, de semmit nem érek vele. Egyre csak közeledik és közeledik. Mikor odaér lekapja a számról a ragasztószalagot mire egy sikítás szakad ki a torkomon. Érzem, hogy elkezdi rázni a karom, de nem tudom abbahagyni. Félek. Ekkor egy ismerős hangot hallok meg magam mellől.

• Kristen. Édesem ébredj!! – hallottam meg a szerelmem aggódó hangját. Ahogy tudatosult bennem, hogy az ágyamban fekszem és Rob van mellettem, lassan kinyitottam a szemem és belenéztem aggódó, fájdalommal teli szürkés szemeibe.
• Robert! – suttogtam, majd szorosan hozzábújtam. Úgy ölelt magához, mint egy fuldokló a mentőövet. Ahogy magához szorított kitört belőlem a zokogás. Türelmesen nyugtatgatott és simogattam a hátam, puszilgatta a fejem búbját mire nagy nehezen lenyugodtam. Egyszerre tört ki belőlem az elmúlt tíz hónap gyötrelme és az elrablás. Amíg nem ölelt magához nem tudtam felfogni, hogy ennyire hiányzott.
• Jól vagy? – kérdezte lágyan mire bólintottam és kicsit eltolt magától, hogy szemügyre vegyen. – Ezer halált haltam amíg ideértem. – suttogta és ismét magához szorított.
• Jól vagyok. – mondtam immár határozottabban. – A többiek? – kérdeztem.
• Lent vannak a nyomozóval és a szüleiddel. Sajnos nem sikerült elkapni a tetteseket. – mondta. – Nem láttad esetleg az arcukat?
• Nem. Símaszkot viseltek. Menjünk le. – kértem és kikeltem az ágyból. Kézen fogva sétáltunk le a többiekhez. Anya amint meglátott odarohant és szinte megfojtott annyira ölelt magához.
• Anya, jól vagyok! – mondtam neki.
• Miss Stewart! Feltehetek pár kérdést? – kérdezte a nyomozó.
• Persze! – válaszoltam, majd Robbal leültünk a kanapéra, majd magához ölelt. Hozzábújva válaszolgattam a kérdésekre. Bő fél óra múlva ment el, majd anya megjelent egy-egy pohár nyugtató teával.
• Anya, szeretném ha megismernétek a barátomat. Anya, Apa Ő itt Robert! – fogtam meg szerelmem kezét. – A szülinapomkor nem volt alkalmam bemutatni, mert nem voltatok itthon.
• Örülök, hogy megismerhetem önöket! – szólalt meg Rob tisztelettudóan.
• Mi is, habár jobb lett volna ha nem ilyen körülmények között találkozunk. – mondta apa, habár kicsit ellenszenves tekintettel méregette kedvesemet, mert még élénken élt az emlékezetébe, hogy milyen állapotba kerültem miatta.
• A felügyelő most hívott, hogy állandóan egy rendőr autó figyeli majd a házat meg egy testőrt küld, aki éjjel-nappal figyelni fog titeket. – jött vissza anya telefonnal a kezében. – Szívem, nekünk lassan menni kell, mert reggel korán lesz egy tárgyalásunk. – mondta nekem anya.
• Rendben, persze menjetek csak nyugodtan. – mondtam megértően és kikísértem őket. Az ajtóban még apa felém fordult.
• Ahogy látom nagyon szeretitek egymást ezzel a Robert gyerekkel. – kezdte.
• Igen. Mindent sikerült tisztáznunk. Kibékültünk. – mondtam mosolyogva.
• Egy jó pontot adok neki, hogy azonnal repülőre szállt és idejött hozzád. – kacsintott rám anya és egy puszi után már el is mentek. Amint bezártam az ajtót mentem is vissza a többiekhez. Rob ölébe helyezkedve kezdtünk ismét beszélgetni.
• Mégis hogy kaphattak el? – kérdezte Kellan.
• A szomszéd utcába mentem el vásárolni és csak arra emlékszem, hogy egy vatta darabot szorítanak az arcomhoz, majd már csak egy sötét helyiségben tértem magamhoz. Hideg volt és fáztam. – borzongtam meg mire Rob karjai még szorosabban öleltek.
• Szerintem inkább beszéljünk másról. – javasolta Nikki, majd a közelgő táncversenyről kezdtünk beszélgetni.

Hallgattam, ahogy a terveinkről beszélgetnek, de annyira kimerült voltam, hogy félóra múlva elbóbiskoltam Rob ölében. Nem tudom meddig feküdhettem így, mikor éreztem, hogy valaki felemel. Riadtan nyitottam ki a szemem, de azonnal megnyugodtam, mikor rájöttem, hogy Rob visz fel a szobámba. Felérve óvatosan lefektetett az ágyra, majd távolodott el, mikor megszólaltam.

• Kérlek ne hagyj itt. – kérleltem álmos hangon.
• Nem hagylak, csak leveszem a ruhám. – mosolyodott el. Pár pillanat múlva éreztem, hogy befekszik mellém és szorosan átölel. Megnyugodva bújtam még közelebb hozzá, mellkasára hajtva a fejem és szívverését hallgatva átléptem az álmok birodalmába.