38.fejezet

Sziasztok! 

Nagyon örülünk az előző fejezethez írt kommenteknek és pipáknak. Reméljük ehhez is sokan írtok majd főleg mivel ezenkívül már csak 2 fejezet lesz. :D A vége miatt lehet utálni fogtok minket, de sietünk a frissel. 

Reméljük tetszeni fog!

Jó olvasást!

Puszi: Netty & Wiky

Robert

„A legfontosabb, amit egy apa tehet a gyermekeiért, hogy szereti az anyjukat.”

Hirtelen azt sem tudtam mihez kéne kezdenem. Teljesen leblokkoltam, pedig magamban már számtalanszor elképzeltem ezt a pillanatot, de most tiszta sötétség volt a fejemben. Akkor tértem észhez, amikor Kristen óvatosan, de a helyzethez képest gyorsan elkezdett felöltözni. Én is mint egy félőrült kapkodtam gyorsan magamra a ruháimat. Nem is nagyon néztem mit veszek fel, jelen pillanatban ez érdekelt legkevésbé. Mikor végeztem, gyorsan odasiettem kedvesemhez, hogy segítsek neki, közben pedig folyamatosan kérdezgettem, hogy jól van-e.

• Jól vagyok Rob! Nyugalom! – próbált összehozni egy mosolyt. Talán még el is hittem volna azt amit mondott, ha ezután gondolom a fájdalomtól, egy fintor át nem futott volna az arcán.

Miután ő is felöltözött, gyorsan magamhoz vettem a kistáskát, amit még korábban összekészítettünk és elméletben minden benne volt, amire szükségünk lehet. Úgy döntöttünk, hogy nem hívunk mentőt, egyszerűbb, ha én viszem a kórházba. Kristennél ugyan még nem jelentkeztek olyan sűrűn a fájások, de már így is láttam az arcán, hogy nem lesz egyszerű számára ez az este. Mikor ráadtam a kabátját, és besegítettem a kocsiba, gyorsan indultunk is a legközelebbi kórház felé. Legszívesebben tövig nyomtam volna a gázt, de észnél voltam és tudtam, hogy az a cél, hogy épségben odaérjünk. Út közben végig próbáltam Kristent nyugtatgatni, de ahogy visszagondolok nem csak őt, hanem magamat is. Idegesen szorítottam a kormányt, míg ő a megtanult légzésgyakorlatot csinálta. Úgy éreztem, hogy egy örökkévalóság volt, mire megérkeztünk, de amint leparkoltam, már pattantam is ki a kocsiból, hogy kisegítsem szerelmemet is. A recepción az egyik nővér rögtön segítségünkre sietett és Krist beleültették egy tolókocsiba, hogy elvihessék az orvoshoz. Én is rögtön mentem volna vele, de az egyik nővér megakadályozott ebben, mondván, hogy ki kell töltenem néhány papírt. Próbáltam finoman közölni vele, hogy most hagyjon ezzel és majd később kitöltöm, de hajthatatlan volt. Erősen visszakellett fognom magam, hogy ne rajta vezessem le az idegességemet, de beláttam, hogy minél hamarabb túl leszek ezen a hülyeségen, annál hamarabb mehetek Kris után, így egy sóhaj kíséretében követtem a nővért.

Komolyan mondom, mintha direkt lassabban csinálta volna. Ha egy picit megerőltette volna magát, fele idő alatt kész lettünk volna ezekkel az átkozott papírokkal. Nálam akkor szakadt el a cérna, amikor a gépbe is olyan lassan vitte be az adatokat, hogy komolyan azon gondolkoztam, hogy megszületik a lányom, mire ő végez.

• Nem sietne egy kicsit kérem? – próbáltam sürgetni viszonylag emberi hangnemben.
• Nyugodjon meg uram, még bőven van ideje! – mosolygott rám.

Tudja kire mosolyogjon…még hogy bőven van időm…- fújtattam. Nem nagyon zavartatta magát, ugyan olyan csiga tempóba haladt tovább. Egy dolog miatt viszont még hálás is lehetek neki. Ahogy ott várakoztam rá, hirtelen eszembe jutott, hogy a család még semmit nem tud az egészből. Valahogy teljesen kiment a fejemből, hogy nekik is szólni kéne. Ahogy ez a gondolat eszembe jutott, rögtön, kissé remegő kezekkel, előhalásztam a telefonomat, hogy felhívjam anyát. Majd ő szól a többieknek, most biztos nem idegzetem mindenkit felhívni. Anya pár csörgés után fel is vette.

• Szia kisfiam! – szólt bele kissé álmosan – Valami baj van? Hogy-hogy ilyen későn hívsz? – kérdezte rögtön aggódva.
• Kórházban vagyunk anya! Nemsoká megszületik a lányom. – tértem rögtön a lényegre. Még most sem fogtam fel teljesen, hogy nemsoká a karjaimban tarthatom a lányom…hihetetlen.
• Megindult a szülés? – kérdezte rögtön anya. – Úristen! Már is indulunk! – mondta hozzám hasonló állapotban, majd hallottam, hogy gyorsan apát költögeti maga mellett. – Vigyünk be valamit? Van valamire szükségetek? Felhívjuk a többieket?
• Nem kell semmi anya, de hálás lennék, ha szólnál a többieknek. Nem tudok most a telefonálgatásra koncentrálni!
• Persze, ez természetes. Szólok mindenkinek és azonnal indulunk!

Alig hogy letettük, végszóra végre a nővér is elkészült a papírmunkával és végre útnak engedett. Már épp száguldottam volna Kris után, mikor megtorpantam és visszafordultam hozzá.

• Meg tudná mondani, hogy hova kell mennem? – kérdeztem gyorsan, mire mosolyogva megrázta a fejét. Jót mulat rajtam…de jó nekem.
• Menjen a második emeletre és ott forduljon balra. A folyosó végén a második ajtó. – igazított útba még mindig mosolyogva.

Gyorsan elrebegtem neki egy köszönömöt, majd siettem is fel. Először a lifthez mentem, de hiába nyomkodtam a gombot, az sehogy se akart gyorsabban lejönni, így inkább a lépcsőt választva siettem fel. Hanyagolva a kopogást nyitottam be remélhetőleg Krishez. Ő ott feküdt az ágyon, rajta kívül pedig az orvos és egy nővér volt a szobában.

• Na befutott az apuka is. – mosolygott az orvos is. Hogy itt mindenkinek ilyen jó kedve van…
• Hogy vagy? Minden rendben? – kérdeztem rögtön szerelmemtől, ahogy az ágyához léptem.

Megfogtam a kezét, majd egy csókot nyomtam rá.

• Jól vagyunk! – nyugtatott és végig simított a pocakján.
• Minden a legnagyobb rendben van! – szólalt meg az orvos. – Most nincs már dolgunk, mint várni. Ha bármire szükségük van, nyomják meg a nővér hívót, de Kate – mutatott a bent lévő nővérre – időről időre be fog nézni Önökhöz.
• Köszönjük! – néztem rá hálásan, majd ő és a nővér is magunkra hagyott minket.

Kristen próbálta feljebb tornázni magát, de nem ment neki, így gyorsan a segítségére siettem, hogy egy picit feljebb ülhessen. Egyre jobban erősödtek a fájásai, de ő egy rossz szót sem szólt.

• Szólni kéne a családunknak. – mondta, mikor leültem mellé.
• Már felhívtam anyát, ő meg majd szól a többieknek. Anya egyből izgatott lett. Már mindenki nagyon várja ezt a kis szépséget! – nyomtam egy csókot a hasára, majd felemelkedve Kristen szájára is adtam egy csókot.

Nem nagyon figyeltem az időre, de ahogy ígérte az orvos a nővér – az idő előrehaladtával egyre sűrűbben – nézett rá szerelmemre, aki egyre nagyobb fájdalmakkal küszködött. Minél jobban segíteni akartam neki, de annál többet, hogy letöröltem az időről időre megjelenő izzadságcseppeket az arcáról, mellette voltam és nyugtatgattam, nem tudtam többet tenni.

Idő közben anyáék is megérkeztek, de csak anya és Jules jött be. Rögtön Kristent faggatták az állapotáról, majd közölték, hogy a többiek is itt vannak, de nem akarnak betódulni, így kint várnak a folyosón. Miután megnyugodtak, hogy minden rendben van, ők is kimentem a többiekhez, így ismét kettesben maradtam szerelmemmel.

Nem telt bele sok időben, hamarosan a nővér már az orvossal tért vissza és megállapították, hogy itt az idő. Engem gyorsan elküldtek beöltözni, míg szerelmemet áttolták a szülőszobába. Miután végeztem én is azonnal mentem utána. Nálunk nem volt kérdés, hogy bent leszek-e a szülésnél. Hiába nem mertem még magamnak se nagyon bevallani, hogy féltem ettől a pillanattól, semmi pénzért nem voltam hajlandó kihagyni egy ilyen megismételhetetlen pillanatot. Amint szerelmem mellé mentem, rögtön megfogtam a kezét, amit ő egy hálás mosollyal köszönt meg. Ezután már felgyorsultak az események. Szerelmem megmaradt erejét összeszedve követte az orvos utasításait, hogy életet adjon a lányunknak, én pedig végig fogtam a kezét illetve próbáltam vele betartatni az ilyenkor – állítólag hasznos – légzést betartani. Néhány erősebb nyomás után, meg is hallottunk a legszebb hangot a világon. A kislányunk sírását.

• Gratulálok, egészséges kislány! – hallottuk meg az orvos hangját.

Kristen kimerültem dőlt vissza a párnákra, arcán fáradt mosollyal, de a szemei a boldogság könnyeitől csillogtak. Én is csak nagy nehezen tudtam visszatartani a könnyeimet…leírhatatlan pillanat volt. Nem merenghettem el sokáig, mert az orvos rögtön felajánlotta, hogy elvághatom a köldökzsinór. Rögtön kapva kaptam a lehetőség után, és ugyan kissé remegő kézzel, de megtettem. Azt hiszem ezek az élmények pótolhatatlanok egy férfi életében, és biztos vagyok benne, hogy még élek emlékezni fogok erre. Kislányunk mióta világra jött sírt és csak akkor nyugodott meg, mikor a nővér Kris karjaiba adta. Egy életre lefényképeztem magamnak ezt a pillanatot. Kristen rögtön, automatikusan ringatni kezdte a mi kis gyönyörűségünket. Egyszerűen tökéletes volt. Olyan apró és kis törékeny, hogy szinte elveszett a nagy törölközőben, amivel bebugyolálták. Kis szemei ugyan könnyesek voltak a sírástól, mégis érdeklődbe tekintgetett rám és Kristenre. Szerelmem már utat engedett a könnyeinek, így szemlélte a mi kis csodánkat.

• Hát nem gyönyörű? – fordult felém suttogva, mintha nem akarná megtörni ezt a pillanatot.
• A legszebb! – simítottam végig Scarlett kis arcán, aki nagy szürkés szemeivel rögtön engem nézett.
  
  
  
  
  

Nem sokáig élvezhettük ezt az élményt, mert a nővér elvitte a kislányunkat az ilyenkor szükséges vizsgálatokra. Nagy nehezen szakadtunk el tőle, de tudtuk, hogy hamarosan ismét velünk lesz.

• Nagyon ügyes voltál! – fordultam szerelmemhez, majd egy édes csókot váltottunk.

Ezt követően pedig őt is visszatolták a szobába, hogy pihenhessen egy kicsit. Szegény nagyon kimerült.

Mielőtt odamentem volna a családunkhoz és a barátainkhoz, muszáj volt megállnom egy picit és lenyugodnom. Annyira hihetetlen ez az egész…apa lettem. Teljesen megváltozott az életem és én ezt egy cseppet sem bánom. Most már egy kis életért is felelünk Kristenért, de biztos vagyok benne, hogy ketten képesek leszünk gondoskodni a piciről. Még egy mély levegővétel és egy gyors öltözés után, mentem a többiekhez. Anya és Jules rögtön lerohant, de a többieket sem kellett félteni. Anyáék könnybe lábadt szemmel hallgatták, ahogy megnyugtattam őket, hogy minden rendbe ment és hogy a pici is teljesen egészséges. Persze azonnal látni szerették volna, amiért egyáltalán nem hibáztatom őket. Miután az orvos és odajött hozzánk és közölte, hogy Scarlettet már bevitték a többi kisbabához, egyszerre indultunk el, hogy végre a családomnak is eldicsekedhessek vele.

Ugyan ekkor még csak üvegen keresztül láthattuk, de én ismét, a többiek először szinte ittuk a látványt.

• Egyszerűen gyönyörű! – fordult felém anya könnyes szemekkel. – Szívből gratulálunk drágám! – ölelt magához.

Anyát követően a többiek is ismételten gratuláltak. Mivel előreláthatólag szerelmem még egy jó darabig pihenni fog, Tomék, Kellanék és Jacksonék hazamentek, persze leszögezték, hogy amikor már Kristen is ébren lesz mindenképp bejönnek, anyáék viszont itt maradtak. A nagy izgalom után most volt alkalmunk egy picit lenyugodni és egy kávé kíséretében ültünk le a váróba, hogy megvárjuk még szerelmem felébred.

Körülbelül másfél óra után, ami szinte elszaladt miközben anyáékkal és Kris szüleivel beszélgettem, Kristen és felébredt. Én azonnal bementem hozzá, de anyáék még hagyták, hogy egy picit kettesben legyünk. Mikor beléptem Kris egy boldog mosollyal, majd egy csókkal ajándékozott meg, mikor odamentem hozzá.

• Köszönöm…- suttogtam, mikor elváltunk egymástól. – Annyira köszönöm! – mondtam, mire kissé értetlenül nézett rám.
• Mit köszönsz?
• Hogy megajándékoztál ezzel a csodával! – hajoltam még egy csókért felé, amit készségesen meg is adott.

Ahogy Kris, én is szerettem volna, ha újra velünk van a lányunk, így egy nővér nemsoká át is hozta nekünk. Ekkor már anyáék is bejöttek. Julesék, ahogy anyáék is óvatosan megölelgették Kristent, majd nem győztek, hozzánk hasonlóan, gyönyörködni a kisbabánkban, aki még kissé megszeppenve szemlélte a sok új arcot.

Miután a többiek kimentek, Kris megetette a kicsit, majd kénytelenek voltunk ismét hagyni, hogy egy nővér elvigye és lefektesse. Én egy széket húztam oda szerelmem ágya mellé, és megfogtam a kezét. Egy csókot nyomtam a homlokára, majd figyeltem ahogy nemsoká el is alszik. Én pedig ott maradtam vele, hogy őrizzem az álmát…

Kristen

Igaza volt annak, aki azt mondta, hogy anyának lenni csodálatos dolog. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar anya leszek, de egy percig sem bántam meg. Ő az én szemem fénye, a kicsi Scarlett. Igaz, hogy a szülőszobába Robot ezerszer elátkoztam amiért ezt tette velem, de mégis ennél szebb dolog még nem történt velem. Mikor először rám nézett az édesapjától örökölt szürkés szemeivel olyan boldogság kerített hatalmába, mint eddig még soha. A mi kis tündérkénk. Ahogy láttam Rob is elérzékenyült, mikor kislányunkra nézett. Annyira tündéri baba és ez nem elfogultság. Nála szebb kislányt még nem láttam. Egy nappal később megint mindenki bejött hozzánk.

Délután újra bejött hozzánk nem csak a családunk, de Kellanék is és ismét el voltak ragadtatva tőle és Jack meg Rob már azon agyaltak, hogy Kevint és Sophiet összehozzák. Carolineal ezen csak nevetni tudtunk, komolyan megártott nekik az apaság. Közben apa és Richard azon vitáztak, hogy melyik családból mit örökölt a pici.

• Akkor is jobban hasonlít egy Stewartra. - ellenkezett apa Richardnak azzal a kijelentésével, hogy ez a gyerek tiszta Pattinson.
• Nem, nem! Nézd meg a szemeit. Robnak van ilyen. - vágott vissza szerelmem édesapja.

És ez így ment addig míg Clare és anya meg nem elégelték és kirángatták őket a szobából azzal az indokkal, hogy hagynak pihenni. Nikki és Kellan is elmentek, hogy kicsit lepihenjenek mivel már mindenki itt volt majdnem mindig kivéve a drága öcsémet Cameront aki azt üzente, hogy majd bejön valamikor. Caroline és Jack már hamarabb elmentek, hogy a kis Kevint haza vigyék. Egyedül Tom és Ash maradt a mi kérésünkre.

• Tündéri baba. - nézett ránk Ash aki épp a kezében tartott Sophiet.
• Így van! - helyeselt Tom is aki csillogó szemmel figyelte lányunkat és ekkor már tudtam, hogy jól döntöttünk.
• Igazság szerint oka volt annak, hogy azt kértük maradjatok. - kezdte szerelmem.
• Igen. - folytattam. - Sokat gondolkodtunk ezen és beszéltünk erről a többiekkel is és azt szeretnénk ha ti lennétek a kis Scarlett keresztszülei. - fejeztem be mire döbbenten néztek rám, de ezt hamar felváltotta az öröm. Ash átadta a picit Robnak és a nyakamba vetette magát. - Persze csak ha elvállaljátok.
• Naná, hogy elvállaljuk. - jött oda Tom is és megölelgetett. - Gyere ide a keresztapához. - vette át a babát szerelmemtől.
• Mikor engednek ki? - kérdezte Ash, de Rob megelőzött.
• Ha minden rendben lesz, akkor holnap délelőtt. - mosolygott rám.
• Nagyszerű, akkor majd csörögjetek rám ugyanis lesz egy meglepetésünk nektek. - közölte barátnőm.
• Oké – mondtam kicsit félve, ugyan akkor nagyon kíváncsivá tett, hogy mivel készült.
• Lassan ideje lesz mennünk. - mondta Tom. - Hagyunk titeket pihenni. Sziasztok! - köszöntek el.
• Sziasztok! - köszöntünk mi is majd ahogy kiléptek az ajtón eldőltem az ágyon és behunytam a szemem.
• Elfáradtál kicsim? - kérdezte Robert miután az immár alvó lányunkat visszatette az ágyba, amit még délelőtt hoztak át ide, és mellém ült.
• Kicsit.
• Akkor aludj édes! Itt maradok veletek.

Nekem se kellett kétszer mondani és már az igazak álmát aludtam. Ezúttal azonban nem volt teljesen álommentes éjszakám. Egy eldugott kis házban voltam és éreztem, hogy iszonyatosan félek és fázom. Egyedül voltam és Robot valamint a kislányomat hívtam. Az egész álom rettegéssel teli volt és akárhogy igyekeztem nem bírtam felébredni. Teljesen cselekvésmentes volt az egész, de egy idő után hallottam, hogy valaki jön be az ajtón. Mielőtt azonban megláttam volna ki az a babasírásra felébredtem.

• Nézd csak bogaram a mami is felébredt. - fordult felém Robert. - Gyere köszönjünk neki. - mondta és oda hozta hozzám, hogy egy apró puszit nyomjak a pici arcára.
• Jó reggelt. - mondtam Robnak és őt egy szenvedélyes csókkal köszöntöttem.
• Neked is. - nevetett fel hevességemet látva. - Van egy jó hírem.
• Mi lenne az? – vettem át közbe tőle a kicsi.
• Még aludtál, mikor volt bent a doki és megvizsgálta a picit és mindent rendben talált. Ha felöltöztél akár indulhatunk is mivel már a zárójelentést is ideadta. - mondta.
• Úristen ez komoly? - kérdeztem mire egy bólintást kaptam válaszul.
• Ashleynek is szóltam, aki hozott be neked ruhát. Akár indulhatunk is ha nem akarsz többet pihenni.
• Viccelsz velem? Majd pihenek otthon. - feleltem és óvatosan átadtam neki Scarletet, majd kiszálltam az ágyból, hogy az Ashley által hozott ruhákat magamra kapjam és végre haza mehessünk. - A picit felöltözteted? - fordultam még vissza a fürdő ajtóból.
• Persze. - mosolygott izgatott arcomon.

Ashley ezúttal hála az égnek nem ragadtatta el magát ami a ruhámat illeti. Egy egyszerű sötétkék csőfarmert, egy krémszínű pántos felsőt, egy ugyanolyan színű magassarkút és egy sötétbarna bőrkabátot szedett össze nekem egy kék táskával.

 

Miután kész lettem már indultunk volna, mikor az orvos jelent meg azzal, hogy inkább a hátsó bejáraton távozzunk, mert az aulát elárasztották a paparazzik. Ez eléggé megdöbbentett mivel titokban tartottuk, hogy megszületett a babánk. Kicsit ideges lettem, de követve az orvost a hátsó bejárathoz mentünk, ahol legnagyobb meglepetésemre Kellan állt kocsival.

• Kell egy fuvar? - kérdezte vigyorogva.
• Honnan tudtad? - kérdeztem vissza, mikor már a kocsiban ültünk és száguldottunk hazafelé.
• Már a hírekben is benne van sőt az újságokban is. - válasza teljesen megdöbbentett
• De mégis honnan?
• Kettőt tippelhetsz.
• Nina?
• Talált. - mondta Kellan.
• Honnan tudjátok? - faggatózott Rob is.
• Látták a kórházkörnyékén. Nem akartuk eddig mondani, hogy ne idegeskedjetek. - válaszolta és ezután már nem esett több szó közöttünk és én inkább a lányomban gyönyörködtem.

Bő 15 perc múlva már a házunk bejárójára gurult a kocsi. Végre haza értünk. Kellan segített nekünk kiszállni míg Rob a csomagtartóból szedte elő a táskámat. Alig vártam, hogy végre beérjünk és elkezdhessük a közös életünket. Ahogy azonban beléptünk nem várt dolog fogadott.

• Meglepetés!! - kiáltotta mindenki. A nappali tele volt lufikkal és Üdv itthon Sophie! Feliratokkal és középen ott álltak a barátaink és a családunk.
• Úristen! Ezt mind ti csináltátok? - kérdeztem könnyes szemekkel és mindenkit megölelgettem már amennyire Sophietól tudtam.
• Nos, igazából Rob ötlete volt. - szerénykedett Ashley.
• Köszönöm! - fordultam szerelmem felé és egy szerelmes csókban részesítettem.
• De van valami amiről Rob sem tud! - titokzatoskodott Tom. - Gyertek! - mondta és egyenesen a gyerekszoba felé vezetett minket. Tényleg a szobát még meg sem csináltuk rendesen. - jutott eszembe, de ahogy beléptünk minden aggodalmam tova szállt.


Egy gyönyörű szobában találtuk magunkat. A falak rózsaszínűek és fehérek voltak még a kiságy is és minden meg található volt benne amire egy kisbabának szükség lehet.



• Ez csodálatos! - mondtam könnybe lábadt szemekkel Ashleyéknek.
• A keresztlányunkért bármit! - mondta Tom.


Ezután bevonultam a szobába és megetettem a picit, aki időközben elszundított. Beletettem a kiságyába és elindultam le az emeletről a többiekhez. Már a megterített asztalnál ültek. Ebéd közben rengeteget nevettünk és hallgattuk anya és Clare áradozását miközben a mi gyerekkorunkról meséltek a többieknek. De persze ilyenkor Cam is terítékre került aki még viccesebb volt kicsinek, mint én és Rob együtt véve. Annyira tökéletes volt minden, hogy alig akartam elhinni. Délután négy fele a többiek úgy döntöttek, hogy magunkra hagynak minket. Mi pedig a lányunkkal együtt kiélveztünk minden egyes percet.
A napok villámgyorsasággal teltek habár ebből mi mit sem fogtunk fel. Teljesen lefoglalt minket a kis tündérkénk. Szerencsénkre nagyon nyugodt baba és éjszakánként is hagy minket aludni szóval nincs okunk panaszra. Rob is minden szabadidejét velünk töltötte, de sajnos most nem tudott elkísérni minket az orvoshoz, mert be kellett mennie a céghez. A kis Sophie szerencsére teljesen egészséges. Már úton voltunk haza, mikor rossz előérzet kerített hatalmába, de próbáltam nem törődni vele. Hamarosan már a házunk előtt álltam. Kiszedtem a kicsit és elindultam befelé mielőtt megáztunk volna. Mikor azonban beléptem a nappaliba teljesen lefagytam. Nina gúnyos tekintettel meredt rám és a kezemben tartott babára miközben egy fegyvert tartott a kezében ami bármelyik pillanatban elsüthet. Ekkor csak reménykedni tudtam, hogy a kislányomat nem akarja bántani. Mielőtt megmozdulhattam volna jéghideg hangon megszólalt.


• Szia Kristen. Eljött a bosszú ideje! - mondta miközben hangosan felnevetett és ismét ránk fogta a fegyvert.