Táncra kelt szenvedély: 13. fejezet

Sziasztok!

Megérkezett a friss fejezet. Remélem tetszeni fog habár most kicsit rövid lett, de következőt igyekszem hosszabbra írni. Most ezentúl próbálok többször frissíteni és előre láthatólag 20 fejezetes lesz a történet szóval még hét fejezet lesz hátra.

Jó olvasást!

Puszi: Wiky

u.i.: remélem megajándékoztok a véleményeitekkel. :D

/Tom szemszög/

„Csak régi barátok tudnak összeveszni, nyersen egymásra támadni, majd kibékülni, mivel barátságuk kiállta az idő próbáját.”

Kettő. Két hónap. Ennyi idő telt el azóta a bizonyos incidens óta mikor is elvesztettem az egyik legjobb barátomat. Nagyon mérges voltam akkor rá, de azóta ez már átalakult csalódottsággá. Csalódtam benne. Hogy vádolhatott meg azzal, hogy kikezdtem a barátnőjével, mikor nagyon is tudta, hogy én másért vagyok oda. Ráadásul soha egyetlen egy pillanat erejéig sem jutott eszembe, hogy a barátom barátnőjével kezdjek ki. Számomra a barátság mindennél fontosabb. Ezt ő is tudhatta volna hiszen gyerek korunk óta elválaszthatatlanok voltunk.

Egyetlenegy jó dolog volt, hogy végre összejöhettem Bellával. Már a tábor eleje óta közeledtem felé, de mindketten tudtuk, hogy nem lenne hosszú életű a dolog, mert messze lakunk egymástól. Aztán mikor a szüleim megengedték, hogy Los Angelesbe költözzek már semmi nem állt közénk. Még mindig emlékszek arra a délutánra.

„Egy esős nap volt. Épp Kristenhez mentem, mikor összefutottam Bellával, aki eléggé megdöbbent. Úgy tudta mindenki, hogy visszamentem New Yorkba szóval nem csodálkoztam döbbenetén.

• Te mit keresel itt? – kérdezte.
• Épp Krishez jöttem. Van valami változás? – érdeklődtem.
• Semmi. – hajtotta le szomorúan a fejét.
• Héj, nyugi. Rendbe fog jönni, túl lesz rajta. – nyúltam az álla alá és óvatosan felemeltem a fejét és a szemébe néztem. Szinte elvesztem könnytől csillogó szemeiben, melyek bánatosan néztek vissza rám. Annyira szerettem volna jobb kedvre deríteni. Próbáltam elképzelni, hogy milyen lehet megízlelni ajkait és hirtelen ötlettől vezérelve lehajoltam és gyengéd csókot leheltem rá. Meglepte ezen cselekedetem, de a döbbenetén túljutva szenvedélyesen viszonozta csókomat. Majd amikor rájött mit csinálunk, gyorsan ellökött magától.
• Ezt nem csinálhatjuk. – nyögte.
• Mégis miért az Isteni? – kérdeztem kifakadva.
• Hamarosan el fogsz menni és nem akarok a hiányodtól szenvedni. – világosított fel.
• Ennyi az egész? – néztem rá megkönnyebbülten. Azt hittem, hogy nem akar velem lenni.
• Hát nem elég ez? – kérdezett vissza elkeseredetten.
• És ha azt mondanám, hogy maradok és ide költözök? – érdeklődtem vigyorogva döbbent arcát látva.
• Micsoda? – döbbent meg.
• Beszéltem a szüleimmel, hogy ide akarok költözni és beszámoltam nekik a Robbal történt incidensről. Beleegyeztek és intéztek nekem egy kisebb lakást. Holnap érkezik a többi cuccom. – világosítottam fel.
• De miért döntöttél így? – kíváncsiskodott és egy kis boldogságot véltem felfedezni a szemeiben.
• Mert nem bírtam volna tovább akár egy városban is élni Robbal, meg... szóval... miattad is. – néztem rá kicsit félve. – Sokat gondolkodtam erről és legfőképp miattad döntöttem így. Húsz évesen végre szeretném azt tenni amit helyesnek vélek és helyesen döntöttem. Beléd szerettem Bella és nem bírtam volna elviselni ha nem lehetek veled. – vallottam be végre az érzéseimet. Már majdnem szétrobbantam a ki nem mondott szavaktól és egyfajta megkönnyebbülés töltött el, mikor kimondtam. – Jó lenne ha mondanál valamit, mert... – nem hagyta, hogy befejezzem, mert egy csókkal hallgattatott el. Rövid ideig tartott majd mikor elváltak ajkaink egy boldog mosollyal nézett rám.
• Én is szeretlek. – vallotta be mire azonnal a karjaimba zártam és ott Kristenék házának a bejáratánál jöttünk össze. Akkor már tudtam, hogy soha nem fogom megbánni azt, hogy Los Angelesbe költöztem.”

Gondolataimból a hálószoba ajtó nyitása szakított ki és belépett rajta szerelmem.

• Szia szívem! – jött oda és hozzám bújt. – Min gondolkodtál olyan elmélyülten? – kérdezte.
• Csak azon, hogy jöttünk össze. – adtam puszit a homlokára. – Na hogy álltok a szervezéssel? – utaltam Kris meglepi bulijára.
• Remekül. A helyszín már be van rendezve és fel is dekorálták. Már csak a kajákért kell elmenni, de azt Cameron elintézi munkára hivatkozva. – világosított fel.
• Hogy tudtatok észrevétlenül mindent elintézni? – kérdeztem.
• Ügyesen. – mosolygott. – Ez a lányokkal való közös titkom egyike. – nézett rám huncut mosollyal.
• Tee!! – kezdtem el csikizni mire sikítva próbált menekülni. – Nem menekülsz. – birkóztam le nevetve. Pár perces harc után lihegve feküdtünk egymás karjaiban. – Akkor már csak a kaja hiányzik? – tértem vissza az eredeti témához.
• Igen. Az italos pult is be van már rendezve.
• És Krist, hogy csábítjátok oda? – tettem fel a legfontosabb kérdést.
• Mivel egy éttermet béreltünk ki nem lesz nehéz elhitetni vele, hogy szűk baráti körben vacsorázunk majd este. – világosított fel.
• Értem. De akkor nekünk majd hamarabb ott kell lennünk ugye? – kérdeztem.
• Igen. Apropó! A srácokért, mikor mész a reptérre? – uhh a francba. Totál elfelejtettem.
• A fenébe, már rég úton kéne lennem. – pattantam fel az ágyból és rohantam átöltözni, miközben Bella nevetésétől volt hangos a hálószoba. – Ne nevess, mert, ezért még számolunk. – fenyegettem meg mire kacéran nézett rám.
• Már alig várom. – kacsintott rám. – Üdvözlöm a srácokat és este úgyis találkozunk velük.
• Rendben megmondom. – mentem oda hozzá és adtam neki egy búcsú csókot. – Este találkozunk. Szeretlek. – mondtam majd megajándékoztam egy szenvedélyes csókkal. Nyelvünk vad táncba kezdett és alig bírtunk elszakadni egymástól.
• Azt hiszem menned kellene ha nem akarsz elkésni, mert a végén én nem engedlek el. – mondta vágytól rekedt hangon, mire felnevettem.
• Szeretlek! Szia! – köszöntem el.
• Én is téged! Szia! – köszönt el ő is majd végre sikerült elindulnom. A kocsimba bepattanva már száguldottam is a reptér felé. Alig vártam hogy újra találkozzak a srácokkal. Több, mint két hónapja nem találkoztam velük és rengeteg megbeszélni valónk van épp ezért maradok velük a buli kezdéséig. Azzal a tempóval amivel mentem bő 15 perc alatt odaértem a repülőtérig. Épp hogy beértem az előtérbe, mikor felfedeztem őket, ahogy nézelődnek utánam kutatva. Mikor azonban indultam volna oda hirtelen megtorpantam ugyanis kettő helyett hárman álltak ott. Kellan, Jack és Rob. Rob. Ez mi a fenét keres itt? Dühösen vágtattam feléjük. Gondolom észrevehették, mert Kellan indult meg először felém. Mikor odaért nyugtatóan felemelte a kezét.
• Ez mi a francot keres itt? – kérdeztem sziszegve. Ali bírtam visszatartani a dühömet.
• Nyugi Tom. Ne csinálj itt jelenetet. – fogta meg a karom, mikor indultam volna Jack és Pattinson felé. – Mindent megmagyarázunk, de nem itt. Induljunk inkább. – javasolta, majd haragtól fűtött hangon szólaltam meg.
• Kövessetek. – azzal fogtam és előre csörtettem. Szinte láttam magam előtt, ahogy Kellan és Jack ráncolt szemöldökkel összenéznek. A kocsiig majd a lakásig lévő utat csendben tettük meg. Valahogy nem ilyen viszontlátásra számítottam. A lakáshoz érve leparkoltam, majd a csomagokat kipakolva felmentünk, hogy megejtsünk egy roppant kellemetlen beszélgetést. Addig tudtam magam türtőztetni amíg bezáródott mögöttem az ajtó.
• Mégis mi a fene folyik itt? Ez mit keres itt? – böktem Robra. – Nem megmondtam, hogy nem akarok vele többet találkozni meg beszélni?
• Tom csak annyit kérek, hogy hallgass meg. – szólalt meg először Rob mióta ideértek.
• Szerintem nincs miről beszélnünk. Világosan a tudtomra adtad, hogy mi a véleményed rólam. – estem neki ismét.
• Tom! Robert csak annyit kér, hogy hallgasd meg. – mondta Jack. – Barátok voltatok sok éven keresztül az isten szerelmére. Ennyi még csak kijár neki, hogy megfelelő magyarázatot adjon.
• Rendben. Kapsz 10 percet. – egyeztem bele majd az órámra néztem. – Idő indul. – mondtam nem törődöm hangon, majd észrevettem, hogy Kellan és Jackson átmennek a másik szobába.
• Először is azzal kezdeném, hogy nagyon sajnálom. Megértem, hogy dühös vagy és utálsz, de szerintem a helyemben te is így reagáltál volna. Elvakított a düh, amit Alice gerjesztett bennem. Bogarat ültetett a fülembe és a legutóbbi kapcsolatomból kiindulva elhittem minden szavát. Azóta már rájöttem, hogy először veletek kellett volna beszélnem és hogy kicsit elvetettem a sulykot. – mondta rám nézve.
• Ennyi? – kérdeztem vissza unottan.
• Te vagy az egyik legjobb barátom és tudom, hogy nem tennél ilyet de nagyon meggyőzően adta elő a dolgokat. Ráadásul ott voltak a képek...
• Képek? Milyen képek? – szakítottam félbe.
• A verseny napján az ágyamon találtam egy borítékot képekkel, amin ölelgeted Krist és az öledben ül. – magyarázta, mire eszembe jutott azaz este.
• A fenébe. Ha jobban szemügyre vetted volna a képeket rájöhettél volna, hogy ott Kris épp elájult. Szörnyen rosszul lett és összeesett. Valószínű pont kapóra jött annak a ribancnak. – sziszegtem szinte csak magamnak.
• Rosszul lett? Mi történt? – kérdezett rá azonnal aggódó hangon, majd mikor nem válaszoltam folytatta a magyarázkodást. – Előtte való este döntöttem el, hogy beszélek veletek, de mikor megláttam a képeket elvakított a düh. Ellepte a köd az agyamat. Ezerszer megbántam azóta és szeretném jóvá tenni.
• Akkor nagyon sokat kell gürcölnöd. Kristent nagyon megviselte a dolog. Ha tudnád mennyire. – mondtam kicsit nyugodtabban, de a kórházról meg a babáról inkább nem mondtam semmit. Az Kris dolga lesz ha úgy látja jónak.
• Megbocsájtasz? – kérdezte reménykedve.
• Ahhoz idő kell, de el fogadom a bocsánat kérésedet és idővel biztos teljesen meg fogok bocsájtani. – mondtam, majd elfogadtam a kézfogását. – A helyedben én se reagáltam volna másképp szerintem. – mondtam végül.
• Na szent a béke? – dugta ki a fejét az ajtón Kellan.
• Még nem teljesen, de majd kialakul. – magyarázta Rob immár mosolyogva.
• Gondolom Krissel is beszélni akarsz majd. – fordultam ismét felé.
• Igen. Ma estére terveztem. – bólintott.
• Ő nehezebb eset lesz. Szörnyen megbántottad.
• Tudom, de mindent megteszek, hogy megbocsájtson. – válaszolt eltökélten.

Ezek után leültünk a nappaliba és bepótoltuk azt a kiesett két hónapot. Beszélgettünk az iskoláról, elmesélték, hogy mennyire meglepődött mindenki, hogy eljöttem. Utána szóba került a Bellával való kapcsolatom, ugyanis mindent tudni szerettek volna. Persze Kellan nem hagyta ki, hogy ne hozza szóba a csajokat. Feltűnően érdeklődött, hogy Ashleynek van e valakije. Szóval a nőcsábász haveromat megérintette egy lány? Úgy látszik lassan neki is benő a feje lágya. – Nevettem magamban.

Így telt el a fél délután. Már épp készülődtünk volna, mikor kinyílt a bejárati ajtó és Bella, valamint Cameron lépett be rajta. Azonban amint észrevették mellettünk Robot mindketten döbbenten álltak meg az ajtóban.

• Te? – találta meg a hangját Cameron. Képekről meg az elmondásokból ismerte Robot, de nem volt neki szimpatikus azok után, ahogy a húgával bánt. Észre vettük, hogy nyugodtból, hogy változik át dühössé majd egy szempillantás alatt előre ugrott és egy hatalmasat húzott be neki mire Rob elterült a földön. Szerencsére még idejében meg tudtuk állítani, mielőtt ismét neki esett volna.
• Mit csináltok? Azonnal engedjetek el. Megérdemli, amit adni akarok neki. – sziszegte a mindig nyugodt Cameron Stewart.
• Cam, nyugodj meg. Már mindent tisztáztunk és azért jött, hogy helyre hozza amit elrontott. – magyaráztam neki, majd Bellához léptem miközben Jack lefogta Cameront amíg Kellan felsegítette Robot.
• Hogy hogy itt vagy? – kérdeztem miután meggyőződtem arról, hogy Cameron lenyugodott és egy futó csókot leheltem ajkaira.
• Nos, adódott egy kis gond a teremmel, ugyanis mint kiderült jól átvertek minket, mert nem olyan lett a terem ahogy mi kértük. Van egy óránk, hogy kezdjünk vele valamit. A segítségeteket akartuk kérni. – magyarázta szerelmem Rob jelenlététől még mindig döbbenten. – Kris úgy tudja, hogy veled akartam lenni egy kicsit kettesben.
• Persze, hogy segítünk. – nevetett fel Kellan, majd alaposan megölelgette Bellát akárcsak Jack.
• Szia Rob! – köszöntötte Bella hűvösen. – Remélem tényleg sikerül mindent helyrehozni és nem szúrod el megint, mert ha igen, akkor megesküszöm, hogy én verem be a képedet. – fenyegette meg. A kis harcias. – mosolyogtam magamban, majd összeszedtük magunkat és elindultunk a helyszínre. Van egy olyan érzésem, hogy esemény dús estének nézünk elébe.

/Kristen szemszög/

„Csak két láb kell. Két olyan erős láb, amit nem tudnak kirúgni alólad, vagy ha mégis, képes újra felkelni, lábra állni, lépni egyet, leporolni magát, és ezredszer is folytatni az útját. Akkor is, amikor újra meg újra elgáncsolják, akkor is, amikor már senki sincs ott, hogy támogassa. Ne akarj mást, csak ezt. Merd használni. Tudd, hogy elbír, hogy benne van a következő lépés. Hogy képes a folytatásra.”

Eltelt egy újabb hét és végre kezdem azt érezni, hogy múlik a fájdalom. Úgy döntöttem nem hagyom, hogy a fájdalom leterítsen. Fáj és örökké fájni fog, de nem engedem, hogy uralkodjon rajtam. Ezentúl nem. Ismét a régi önmagam akarok lenni és a lányok segítenek ebben.

Az elmúlt egy hét rengeteg pakolással telt, ahogy próbáltunk berendezkedni az új házba. Persze sose engedték, hogy megerőltessem magam, mert félő volt, hogy ismét visszakerülök a kórházba ugyanis a szüleim elutazása utána pár nappal rosszul lettem.

Az orvos persze megnyugtatott, hogy ez előfordulhat és sokat kell pihennem így hát nem igen csinálhattam egyedül semmit. A lányok azért elrángattak vásárolni mivel szerintük nincs megfelelő ruhám a szülinapi vacsorámra ahová el akarnak vinni. Kíváncsi voltam, hogy mit találnak még ki.

A szülinapom napján egy percre se hagytak magamra. Elrángattak egy szépségszalonba, vásárolni és elkísértek az orvoshoz is valamint kisétáltam a temetőbe EGYEDÜL. Szinte mindennap kimentem és üldögéltem ott egy kicsit. Még mindig magam hibáztattam azért mert nem születhet meg a kisfiam. Vígasztaltak, hogy ne hibáztassam magam, de általában ilyenkor az egyik fülemen be a másikon meg ki áramlottak a szavak.

Gondolataimat egy kopogás zavarta meg.

• Bejöhetünk? – hallottam meg Nikki hangját.
• Persze. – válaszoltam mosolyogva, majd Ashleyvel beléptek. – Bellát hol hagytátok? – kíváncsiskodtam.
• Tommal akart lenni egy kicsit szóval majd az étteremnél találkozunk velük. – mondta Nikki.
• Úgyhogy akár el is kezdhetnénk készülődni. – javasolta Ashley és beterelgetett a fürdőszobába, hogy megcsinálják a hajam és a sminkem.
• Lányok, lehetőleg valami visszafogott sminket szeretnék. – kértem őket mire összemosolyogtak.

Ezzel elkezdődött a kínzásom. Először megmosták a hajam, majd beszárították és hajsütővassal lágy hullámokat varázsoltak így lágyan omlott le egészen a derekamig. Közben Nikki megcsinálta a sminket, ami egész visszafogott le, mint ahogy kértem.

Ezután következtek ők. Ashley egyszerűen kivasalta a haját míg Nikki egy elegáns fonást készített a sajátjában. Majd következtek a ruhák.

Rám egy hófehér félvállas miniruhát adtak, halvány rózsaszín magassarkúval és szövetkabáttal valamint egy fehér kistáskát nyomtak a kezembe. Ashley egy zöld testhez símuló ruhát választott, barna magassarkú szandállal, övvel és táskával. Nikki pedig egy krémszínű ruhát aminek a felső része fekete volt a szoknya pedig elöl rövidebb hátul hosszabb volt, majd egy korom fekete magassarkút vette fel mellé.

Kristen ruhája

Ashley ruhája

Nikki ruhája

• Meg kell hagyni remekül nézünk ki. – mondta vigyorogva Ashley.
• Pontosan. – helyeseltünk. – Lassan indulni kellene, mert már késésben vagyunk. – mondta Nikki.
• Induljunk. – mondtam és beszálltunk az autómba.

Nikki vezetett, mert nekem nem akarták elárulni, hogy hova is megyünk. Bő 10 perc múlva odaértünk, majd odaérve bekötötték a szemem.

• Mit csináltok? – értetlenkedtem.
• Titok. – válaszolták, majd elkezdtek vezetni egy hosszú folyosón. Két perc séta után megállítottak és előre engedtek az ajtóban, majd lekapták a fejemről a kendőt. Elvakított a hirtelen jött fény, majd ahogy kitisztult a látásom rengeteg embert pillantottam meg, akik amint beléptem elkiáltották magukat.
• Boldog születésnapot Kristen! – el sem hiszem, hogy egy meglepetés bulit csináltak nekem. Nagyon meglepődtem. Végig néztem a tömegen, majd mikor felfedeztem egy bizonyos személyt, kővé dermedtem. Mit keres itt? – visszhangzott a fejemben a kérdés újra és újra. Ekkor már sejtettem, hogy az este nem lesz zökkenő mentes.

Táncra kelt szenvedély: 12. fejezet

Sziasztok!

Megérkezett a következő fejezet.

Ez egy kicsit nyugisabb lett, de a következő fejezettől beindulnak az események.

Remélem elnyeri a tetszéseteket. 

Puszi: Wiky

u.i.: Remélem megajándékoztok a véleményeitekkel. :D

/Robert szemszög/

„Mintha elvesztettem volna a szívem, mintha üres lennék belül. Mintha mindent, ami bennem volt, ott hagytam volna nálad.”

„Tünékeny kapcsolatunk olyan volt, mint a ragyogó napsütésben eltöltött egy nap, miközben az ember az egész életét a föld alatt töltötte (...). Talán nekem csak ennyi járt a kapcsolatok terén - egy villanásnyi napfény. Talán túl fényes volt ahhoz, hogy hosszú időn keresztül el tudjam viselni. Talán hálásnak kellene lennem. Nem éreztem hálát. Pocsékul voltam.” Olvastam el kedvenc íróm egyik idézetét újra meg újra. Szóról szóra igaz volt rám. Annyi különbséggel, hogy én csesztem el a Krissel való kapcsolatomat. Még mindig alig tudom felfogni a történteket, pedig már két hónap is eltelt. Hogy lehettem ennyire ostoba? Miért hittem annak a hülye libának Kris helyett, akibe teljesen belezúgtam? Ráadásul a legjobb barátomat is elvesztettem, aki mindig mellettem állt. Egy apró félreértés tönkre tette a kapcsolatomat csak azért, mert iszonyat féltékeny lettem és nem láttam meg az igazságot. Még mindig látom magam előtt Kris fájdalomtól eltorzult arcát, ahogy észrevett Alice-el. Azóta nem láttam és nem hallottam róla, pedig amint felvilágosítottak, hogy mennyire félrevezettek szinte azonnal rohantam volna utána ha nem állítanak meg a srácok. Kellan jobb egyenesét soha nem fogom elfelejteni, mert megérdemeltem. Nem engedték a lányok se hogy utána menjek mondván hogy ezzel még nagyobb fájdalmat okoznék neki. Tudomásul vettem, hogy a barátnőjüket védik és Tom keresésére indultam. A srácok viszont közölték, hogy elment Krissel, mert nem bírt volna egy légtérben tartózkodni velem ezek után. Így hát nem tehettem mást, minthogy próbáltam belenyugodni, hogy egy nap alatt két olyan embert is elvesztettem, akik mindennél fontosabbak voltak nekem.

Azóta eltelt két hónap. Jack és Kellan még nem pártoltak el tőlem habár még mindig neheztelnek. Tom nem jött haza és a többiektől megtudtam, hogy végleg Los Angelesbe költözött. Ez a hír teljesen lesokkolt. Még egy városban se volt hajlandó velem lakni. Ekkor tudatosult bennem, hogy végleg elvesztettem őt is.

Miután haza jöttem Alice még zaklatott a telefonjaival egészen addig míg nővérem Lizzy le nem koptatta helyettem. Ő az aki végig kitartott mellettem és ugyan eléggé kiakadt a történteken, de nem fordult el tőlem.

A szüleimnek nem mondtam semmit, habár furcsállták a viselkedésem, de mint mindig most se nagyon foglalkoztak velem. Az iskola legalább elterelte a figyelmem és kevesebbet gondoltam Kristenre. Volt már rajta kívül barátnőm akiket szerettem is, de soha senkit nem szerettem még ennyire. Tudom, hogy 19 évesen korai ezt mondani, de úgy érzem ő volt az igazi. Azóta állandóan küszködök a bűntudatommal és már többször is megfordult a fejemben, hogy utána megyek és könyörgök a bocsánatáért, de mindig meggondoltam magam.

Lizzy persze állandóan nyaggatott, hogy ne adjam fel és menjek, de nincs hozzá elég bátorságom. Most is épp rá várok mivel hetente egyszer mindig együtt ebédelünk. Gondolataimból az drága nővérem hangja hozott vissza a valóságba.

• Szia Rob! – adott egy puszit az arcomra.
• Szia Liz! - köszöntem neki én is. - Mi a helyzet? Hogy haladnak az esküvői előkészületek? – kérdeztem mivel az egyetlen nővérem két hónap múlva férjhez megy.
• Remekül. – mosolygott. – George annyira édes. Hihetetlenül jól tűri az egészet, pedig mindig valami mással rukkolok elő. – nevetett fel.
• Szeret téged.
• Tudom és én is őt. Nagyon. - lágyult el a hangja ahogy szerelméről beszélt. Vajon én is ilyen voltam? Majd inkább megráztam a fejem, hogy elhessegessem borús gondolataimat.
• Mi a baj? – kérdezte Lizzy mivel azonnal észrevette megváltozott pillantásomat.
• Semmi csak megint Kris járt a fejemben.
• Jaj Robert! – simogatta meg a kezemet. – Miért nem repülsz Los Angelesbe?
• Ezt már ezerszer elmondtam. Gyűlöl engem. Egészen biztos, hogy látni sem akar.
• Ezt nem tudhatod. Amiket meséltél róla egészen biztos, hogy még szeret. Nem múlik el olyan hamar ez az érzés akár mennyire és megbántottnak érzi magát. Ne add fel. Te nem ilyen vagy. – próbált biztatni. – Emlékezz, hogy anyáék mennyire tiltottak a tánctól, de te még se adtad fel.
• Igazad van. – néztem fel a tányéromból. – Mindent helyre fogok hozni. – határoztam el és már tervek kezdtek körvonalazódni a fejemben. Habár még nem voltam egészen biztos benne, hogy ez a legjobb ötlet.
• Ezt már szeretem. – nézett rám elégedetten. – Mikor indulsz?
• Először beszélek Kellnal és Jackel és majd utána szólok. – mosolyogtam rá és kezdtem pozitívabban látni a világot.

Ezután nyugodtan folytattuk tovább az ebédet, majd miután befejeztük elköszöntem tőle és határozottan mentem haza. Ezúttal nem hagyom magam lebeszélni. Vissza fogom szerezni a legjobb barátomat és életem szerelmét.

Szerencsére Kellan és Jack otthon voltak.

• Sziasztok! – köszöntem nekik. – Szeretnék beszélni veletek. – tértem rá a lényegre.
• Miről van szó? – kérdezte Jack.
• Ugyan mit érdekel minket? – szólt Jackhez Kellan morogva. Na igen ő még mindig nem tudott normális hangnemben beszélni velem.
• Úgy döntöttem, hogy visszaszerzem az egyik legjobb barátomat és Kristent. – mondtam ki a szándékaimat mire Kellan elkezdett hahotázni.
• Jó vicc. – nyögte ki két nevetőgörcs között.
• Ez nem vicc. Szeretem Krist és Tom az egyik legjobb barátom. Nem adhatom fel. - szólaltam meg határozottan. Jackre néztem, hogy neki mi a véleménye róla.
• Számíthatsz rám. – mondta a szemembe nézve.
• Hogy mi?? – kérdezte Kellan megdöbbenve.
• Figyelj Kellan. Mindenki követhet el hibákat és mindenki kaphat egy második esélyt. Tudom, hogy Rob mekkorát hibázott, de gyerek korunk óta a legjobb barátunk. Segítenünk kell neki. - érvelt mellettem. Pár másodpercre csönd telepedett a szobára majd Kellan rám nézve megszólalt.
• Rendben én is segítek. – mondta végül. – De ha elszórod véged. – fenyegetett meg majd két hónap után végre együtt nevettem velük.
• Ha beszéltek Tommal ne említsetek neki semmit. – kértem őket.
• Rendben. – válaszolták egyszerre.
• Egy hét múlva őszi szünet és a lányok meghívtak minket Kris meglepetés szülinapi bulijára. Gyere akkor velünk. – mondta Jack.
• Rendben. Addig legalább van időm kitalálni, hogy mit mondjak neki.

Ezek után mindenki elvonult a saját szobájába tanulni. Nehezen ment a koncentrálás, de fel kell készülni a félévi vizsgákra.

Így telt a hét hátra lévő része. Suli, tanulás, családi ebéd majd beiktattunk egy kis bulizást is habár nem sok kedvem volt, de a srácok rábeszéltek. Időközben megbeszélték a dolgokat Tommal és külön kérték, hogy ő jöjjön elénk, de azt nem említették, hogy én is megyek. Eltervelték helyettem, hogy még a buli előtt kibékítenek vele.

Lefoglaltuk a repülőjegyet is vasárnap reggelre így még volt időm elmenni vásárolni. Találnom kellett egy megfelelő ajándékot Krisnek. Így megkértem Lizzyt, hogy kísérjen el.

• Szia öcsi! – köszönt, mikor megállt mellettem a kocsijával, hogy felvegyen.
• Merre megyünk? – kérdeztem, mert teljesen rábíztam magam.
• Most nyílt egy nagy pláza és van benne egy szuper ékszerbolt.
• Remek, akkor indulhatunk. – mondtam, majd hamarosan már az úton száguldottunk.
• Van már elképzelésed, hogy mit akarsz venni? – kérdezte Lizin.
• Nos, van egy két ötletem, de előtte inkább szétnézek. – válaszoltam.

Ezután csöndben folytattuk tovább az utat. Bő 10 perc múlva pedig már a pláza butikjait jártuk be. Drága nővérem vásárlás mániás volt így nem csodálkoztam, mikor bejelentette, hogy előtte még venne egy két dolgot, de nem fog sokáig tartani. Ebből lett azonban két óra mire sikerült berángatni az ékszerboltba.

• Segíthetek valamiben? – jött oda hozzánk egy középkorú eladónő.
• Egyenlőre nézelődünk, de köszönjük. – válaszolta nővérem.

Végig jártuk az összes polcot mikor megakadt a szemem egy egyszerű, de mégis szép ezüst gyűrűn. Azonnal tudtam, hogy az lesz az igazi.

• Hölgyem. - szólítottam meg az eladót. - Ezt a gyűrűt szeretném. - mutattam rá a kiválasztott darabra. Ezüst gyűrű volt, rózsaszín cirkonia kővel.

• Remek választás uram. – mondta majd levette a polcról. – Beleteszem egy hozzá passzoló ékszerdobozba. – mondta mire bólintottam, majd elsietett.
• Egy gyűrű? – kérdezte Lizzy döbbenten.
• Igen, de mielőtt félreértenéd nem eljegyzési. Csupán egy ígéret, hogy mindig mellette leszek és soha többé nem engedem, hogy valami vagy valaki közénk álljon.
• Óóó, nem is tudtam, hogy ilyen romantikus öcsém van. – mondta majd belém karolt és a pulthoz mentünk fizetni.

Ezek után haza vitt mivel a másnapi induláshoz még el sem kezdtem bepakolni. A srácok már otthon voltak mikor megérkeztem és persze azonnal kíváncsiak voltak, hogy mit vettem Kristennek. Kicsit meglepődtek, de miután őket is felvilágosítottam megértették a dolgot. Az este további részét pakolással töltöttem, majd a srácokkal csaptunk egy filmezős estét, de hamar elaludtunk.

Másnap kora reggel az ébresztő óra visító hangjára ébredtünk úgy ahogy elaludtunk a nappaliban egymás hegyén hátán.

• Jó reggelt. – nyögte Jack, miközben elgémberedett vállát masszírozta.
• Neked is. - mondtuk Kellanal egyszerre. Majd megindult a harc a fürdőszobáért.

Miután elkészültünk hívtunk egy taxit és kicsit korábban elindultunk a reptérre, hogy még legyen időnk reggelizni.

Folyamatosan az járt a fejemben, hogy biztos jó ötlet e ha én is megyek. De már ha eddig eljutottam nem fogok megfutamodni. Vissza fogom hódítani Krist bármibe kerül is. Szeretem még mindig és ezt tudnia kell. Ezekkel a határozott gondolatokkal szálltam fel a repülőre mit sem sejtve arról, hogy mennyi dologról maradtam le az elmúlt két hónapban.

/Kristen szemszög/

„Hidak helyett az emberek csak falakat építenek,
Mégis teszek róla, hogy ne legyek egy eltűnt lélek,
Nem számít a fájdalom, amivel most együtt élek.”

Az idő elteltével kezdtem úgy érezni, hogy az a fájdalom, amit Rob okozott elmúlni látszik, de ennél nem is tévedhettem volna nagyobbat. Enyhült ugyan a fájdalom, de nem tudott teljesen elmúlni. Még mindig szeretem és ez ellen nem tudok mit tenni. Miután kikerültem a kórházból a barátaim egy percre sem hagytak magamra, amiért nagyon hálás voltam nekik.

Az életem szinte teljesen visszatért a rendes kerékvágásba. Újra jártam suliba és szerencsére senki nem tudott a depressziómról és arról hogy miken mentem keresztül. Iszonyat rossz volt látni Alice kárörvendő tekintetét akárhányszor összefutottam vele, de hála a lányoknak egy rossz szót nem mert szólni. Igaz, hogy a gyakorlati órákra még nem járhattam, mert a műtét óta még csak egy hét telt el, de az elméleti órákon remekeltem és hamar behoztam a lemaradást. Egyre többet tudtam mosolyogni és a lányok még egy nagyobb bevásárlásra is elcsábítottak, ami azt jelentette, hogy felújítottuk mindannyiunk teljes ruhatárát.

A szüleim is nagyon megértőek voltak és nem hozták szóba a baba témát, de ennek ellenére nekem rengetegszer járt a fejemben. Nem tudtam róla addig míg el nem veszítettem, de iszonyatosan fájt a hiánya. Oly annyira hogy megkértem a szüleimet csináltassanak neki egy kisebb sírt a temetőben hiszen ha nem is sokáig, de élt az én kis babám. Megértették az érzéseimet így csináltattak egy apró sírkövet.

A lányok mikor megtudták eléggé meglepődtek ezen, de nem neveztek dilisnek. Megértették, hogy nekem már csak ő lett volna Robból és valamilyen módon emléket akartam állítani neki.

Gondolataimat a hálószoba ajtóm nyitódása szakította félbe.

• Szia Kris! - lépett be a szobámba Ashley. - Indulhatunk? - kérdezte. Ugyanis a szüleim mielőtt elutaznak mindenképp találkozni akartak velem és a lányokkal. Persze titok volt, mivel nem árulták el hova kell mennem így rá bíztam magam Cameronra.

Igen mehetünk, csak gyorsan átöltözöm. - mondtam és azzal a lendülettel bevetettem magam a gardrób szobámba. Mivel már tél felé járt az idő és hideg volt felvettem egy fekete csőfarmert, egy barna toppal és bőrkabáttal valamint egy hozzá passzoló magassarkú bokacsizmával és sállal, hogy ne fázzak meg, mivel az orvos szerint még elég gyenge az immunrendszerem. A hajam egyszerűen leengedtem, ami így lágy hullámokban omlott le egészen a derekamig. Egy egyszerű sminket készítettem és már készen is voltam.

• Fantasztikusan nézel ki. – mondta Ashley mikor kiléptem a szobából.
• Köszi. – mosolyogtam rá. – Most már mehetünk. A többiek? – kérdeztem, mikor a hallban csak a bátyám várt minket.
• Előre mentek. – válaszolt Cam. – Indulhatunk hölgyeim? – kérdezte és a karjait nyújtotta nekünk.
• Persze. – mosolyogtunk és mindketten belekaroltunk.
• Cam egy percre megállnál majd a temető előtt? – kérdeztem halkan. Amióta megcsináltatták a sírkövet nem voltam ott, nem volt bátorságom visszamenni. De most erőt vettem magamon.
• Persze. – válaszolta bátyám megértően. Az odáig tartó utat csöndben tettük meg, majd mikor odaértünk intettem nekik, hogy egyedül akarok menni. Kivettem a virágot a kocsiból és elindultam a sorok között. Pillanatokon belül megérkeztem egy apró sírhoz amelynek keresztjén ez a felirat állt.

Josh Pattinson

élt 2 hónapot

„Kinek gyermekét nem fedi sírhalom,

az nem tudja mi az igazi fájdalom.”

Az orvosok szerint kisfiú lett volna mivel a műtét előtt még csináltak egy ultrahang felvételt. Halványan emlékeztem, hogy Rob édesapját Joshnak hívják így ezt a nevet választottam. A fájdalom elviselhetetlen volt. Szinte szét mart belülről, de tudtam, hogy erősnek kell lennem.

Óvatosan letérdeltem és letettem a kisfiamnak hozott vörös rózsát. Ahogy újra meg újra elolvastam a feliratot könnybe lábadt a szemem majd egyetlen egy könnycsepp gördült le az arcomon amiben benne volt az összes fájdalmam.

• Kicsi Josh. Kisfiam. Ha tudnád mennyire szeretlek, pedig miattam meg sem születhettél. Az egész az én hibám. – hajtottam le a fejem. – Folyton azon gondolkodom, hogy mi lett volna ha tudok rólad. Egészen biztos, hogy miattad vigyáztam volna magamra és ha apa nélkül is, de felneveltelek volna. – suttogtam és végig simítottam a nevén. – Ezentúl amilyen sűrűn csak lehet eljövök hozzád. – mondtam halkan, majd visszaindultam a kocsihoz. Szó nélkül beszálltam és már indultunk is.
• Minden rendben? – kérdezte Ashley miközben megérintette a kezem.
• Persze. – válaszoltam mosolyogva. – Tehát hova is megyünk? – kérdeztem, hogy eltereljem a gondolataimat.
• Meglepetés. – nézett rám a visszapillantó tükörből Cameron mosolyogva.
• Pontosan. – helyeselt Ash. – És ez azt jelenti, hogy bekötöm a szemeid. – nézett rám huncut szemekkel és egy selyem kendővel bekötötte a szemem. Az út további részében hiába próbáltam kiszedni belőlük nem árultak el semmit.

Egy bő tízperces út után azonban éreztem, hogy megállunk.

• Megjöttünk. – jelentette be Ashley, majd kisegített a kocsiból.
• Most már levehetem? – kérdeztem.
• Még nem. – szólalt meg mellettem teremve anya. Tehát akkor valamivel készülnek. – Szia kicsim. – adott egy puszit az arcomra.
• Mikor vehetem már le? – kíváncsiskodtam.
• Még bírj ki pár percet. – mondta apa. – Sajnos mint már említettük nem tudunk itthon maradni a szülinapodra ezért úgy döntöttünk most kapod meg az ajándkot.
• Arra gondoltunk mivel most töltöd be a 18. szülinapodat valami nagyobb dologgal akarunk meglepni. - folytatta anya apa helyett. – Elég felnőtt vagy már a mi ajándékunkhoz és épp itt az ideje, hogy kapj egy kis szabad teret. – fejezte be anya majd lekapta a kendőt a fejemről. – Boldog szülinapot. – mondták egyszerre majd a kezembe nyomtak egy kulcs csomót és megfordítottak. A csodálkozástól a szám is tátva maradt. Egy csodálatos emeletes ház előtt álltam. Az ajtóhoz egy hosszabb lépcső vezetett fel míg a lépcső elejénél volt két garázs. A háznak hatalmas nagy ablakai voltak amik a szépen kiépített kertre, illetve az utcára néztek. 

• Jézusom egy házat kaptam. – kiáltottam és a szüleim nyakába ugrottam. – Ez annyira hihetetlen. – suttogtam miközben elengedtem őket.
• Tetszik? – kérdezte anya.
• Persze, hogy tetszik. Csodálatos.
• És akkor még nem láttad a belsejét. – kacsintott rám Cameron.
• És ami még a legjobb, hogy mi is veled fogunk lakni. – mondta Ashley ujjongva.
• Micsoda?? – kérdeztem vissza meglepődve.
• Arra gondoltunk, hogy amíg családot nem alapítasz túl nagy lenne neked ez a ház és hát amúgy is elválaszthatatlanok vagytok így rávettem a szülőket, hogy ideköltözzenek. – válaszolt anya.
• Ez szuper. Csak azt sajnálom, hogy Bella nem lesz itt. – mondtam mivel Bella meg Tom már egy ideje együtt laknak.
• És ezt kimondta? – kérdezte Bella mosolyogva. – Tommal mi is itt leszünk. – mondta nevetve és megölelt.
• És a lakásotok?
• Az megvár. – mondta Tom és ő is megölelt.
• Na akkor mutassuk meg belülről is neki. – javasolta apa.

Felsétáltunk a lépcsőn és egy hatalmas nappaliban találtam magam. A falak fehérek illetve világos barnák voltak, a plafonon beépített lámpák. A hatalmas teret egy fehér nagy sarokülő foglalta el. Középen egy barna dohányzóasztal foglalt helyet illetve egy bolyhos pihe-puha szőnyeg. A kanapé fölé pedig belógott egy ezüstözött olvasó lámpa az egyik falon pedig egy plazma tv lógott egy falra akasztható polccal. Az összhatás valami mesés volt.

 

A nappaliból jött az étkező. Itt is ugyanolyan színek domináltak, mint a nappaliban. Egy barna hat személyes asztal volt középen körülötte pedig hat fehér, kárpitozott szék volt.

Az étkezőből egy hatalmas konyhában találtam magam ahol már teljesen más színek voltak jelen. A konyhabútor sötét barna volt már majdnem fekete és az alsó és felső bútorok között mozaik csempék voltak felrakva. Apáék a legmodernebb eszközökkel szereltették fel.

• Istenem ez fantasztikus. – sóhajtottam fel és neki dőltem a konyha pultnak.
• És még nincs vége. Gyere. – fogta meg a kezem Nikki, majd a konyhában lévő ajtóhoz vezetett. – Anyukádék ötlete volt, mikor megtudták, hogy van egy alagsora a háznak. – mondta mire értetlenül néztem rá, de ő csak kinyitotta az alagsor ajtaját. Ahogy benéztem tátva maradt a szám. Egy hatalmas szobában találtam magam. Egy táncszobában. A falak halvány rózsaszínek és fehérek voltak. A szoba egyik falán végig tükrök voltak elhelyezve rudakkal a nyújtásokhoz. A szőnyeg pedig narancssárga volt.

• Egy saját bejáratú táncszoba. – ámultam el.
• A lányok segítettek az egész lakást berendezni. – mondtam anya.
• Az egész tetszik, úgy ahogy van. – öleltem meg.
• Akkor már csak a hálószobád és a kert van hátra. - fogta meg a kezem Ashley és elkezdett maga után húzni. Felmentünk az emeletre és jobbra az első fehér ajtónál megálltunk amin rózsaszín betűkkel ez állt: Kristen szobája. Benyitottam és elállt a lélegzetem. A falak hófehérek voltak. Az ágyam fölött egy része a falnak barna volt két oldalt meg egy-egy ablak volt. Az egyik falszakaszt egy hatalmas gardrób foglalta el a másik oldalon pedig három komód kapott helyett. Fantasztikus lett az összhatás.

• Ez nagyszerű. – álmélkodtam.
• Akkor gyere az ablakhoz. – húzott oda Tom. – Nézd! – mutatott ki. A látvány leírhatatlan volt. Egy hatalmas kör medence foglalta el a fél kertet körbe rakva különböző féle bokrokkal és fákkal.
  
  
  
  
  
  
  
  
  
• Minden annyira tökéletes. Nagyon köszönöm. – suttogtam és újra megöleltem a szüleim.
• Akkor mit szólnátok ha már ma beköltöznétek? – kérdezte anya mosolyogva.
• Irány haza pakolni. – kiáltotta el magát Ashely. – Előre! – adta ki a parancsot mire nevetve mentünk utána.

Végre-valahára ha kicsit is, de mindez elfelejtette velem a fájdalmam és tiszta szívből örültem valaminek.
Ezután egész nap csak otthon pakolásztam, dobozoltam, válogattam. Ahhoz képest elég hamar kész lettem és bátyám, valamint a szobalányok segítségével bepakoltam a kocsimba, illetve Cam kocsijába, mert az enyém kicsinek bizonyult.

A nap hátra lévő részében a csajokkal és Tommal már az új házba pakolásztunk be. Rengeteget nevettünk és végre élveztem az életet még ha nem is jöttem rendbe teljesen. És éjszaka a saját házamban hajtottam álomra a fejem mit sem sejtve, hogy mekkora szülinapi meglepetésben lesz majd részem.